A visszatérés városa

Bő évtizeddel a Katrina hurrikán okozta pusztítás után New Orleans valósággal újjászületett, és erősebb, mint valaha, de nem feledi a rémálmot

Kapcsolódó cikkek

Katrina-keresztek ma is láthatók szerte New Orleansban. Ezeket az X jeleket a mentőcsapatok fújták a házak falára festékszóróval, miután a 2005-ös forgószél és nyomában az átszakadt védőgátakon beömlő víztömeg szinte letarolta a várost. Így jelölték meg azokat az épületeket, amelyeket túlélők után kutatva átvizsgáltak. Felfestették az adott házban talált holttestek számát is.

Miután New Orleans nekilátott a látszólag lehetetlen feladatnak, hogy újjáépítse magát, az X-ek történelmi szimbólummá, a városkép részévé váltak. A favázas kis házak tulajdonosai közül sokan úgy mázolták át a falakat, hogy meghagyták és körbefestették az X-et. Akadt, aki az újravakolt falra visszafestette a jelet, sőt olyan is, aki kovácsoltvasból örökítette meg a keresztet az egykori graffiti helyén.

New Orleans nem feledi a rémálmot, amelyet a Katrina okozott. Alig több, mint tíz év telt el azóta, és ma a városba látogatók már nemcsak a mocsárvidékre, az ültetvényekre, a francia negyedre és a temetőkre kíváncsiak, nemcsak gasztrotúrán, sétahajózáson és szellemvadászaton vesznek részt, de olyan körútra is befizethetnek, ahol megnézhetik a hurrikán tombolásának a nyomait.

– Az emberek kíváncsiak ezekre az utakra, és ez így is van rendjén – mondja John Pope, a Times-Picayune újságírója, annak a csapatnak a tagja, amely két címlapjáért is Pulitzer-díjat kapott 2006-ban, a katasztrófa után. Pope magas, vékony úriember, a csokornyakkendőt mintha egyenesen neki találták volna ki. A hetvenesztendős JoAnn Clevenger vezette Upperline étteremben beszélgetünk.

A ház, amely 1877-ben épült, zsúfolásig van helybéliekkel. Az Uptown városrész lakói jellemzően jómódú fehérek, akikben izgalmasan keveredik a délies előkelőség és a New Orleans-i különcség.

Mint a város lakóinak többsége, Pope sem képes könnyek nélkül emlékezni a hurrikánt követő napokra. A katasztrófában, amelyben több mint 1800-an vesztették életüket és amely körülbelül 151 milliárd dollárnyi kárt okozott, New Orleans teljes területének közel 80 százaléka víz alá került. A védőgátak nem tudták visszatartani az áradást, nem annyira a heves esőzés, mint inkább a hivatalok sokéves közönye következtében.

– Az embereknek rá kellett jönniük, hogy a kormányzat minden szinten cserbenhagyta őket – magyarázza Pope elhomályosult tekintettel –, ezért hát úgy döntöttek, maguk védik meg a városukat.
 

A Crescent Parkban álló Piety híd tetejéről kitűnő kilátás nyílik a régi-új New Orleansra. A Mississippi partján mintegy 2,5 km hosszan elterülő modern parkot nemrég nyitották meg. Őshonos bokrokkal beültetett területén gyalog- és kerékpárutak kanyarognak, és a parton álló régi raktárépületből színpadot alakítottak ki. A belváros toronyházait tükröző folyó hullámain uszályok, tartályhajók és tengerjárók vonulnak el méltóságteljesen.

Ha megfordulunk, észak felé a rohamléptekben fejlődő Bywater negyedet látjuk. A Chartres Street túloldalán egy százéves, fehér deszkaborítású házban üzemel a környék nevezetes étterme, az Elizabeth’s. Étlapján jól megférnek egymással New Orleans konyhájának hagyományos és modern fogásai: a karamellizált bacon, az osztriga libamájjal és szarvasgombás aioli mártással, vagy a spenótsaláta ropogós tokaszalonnával. A laptopjaik felett görnyedő hipszterek és reménybeli techmogulok whiskyalapú koktélt, Sazeracot és egy Hopitoulas nevű helyi sört iszogatnak. Ez a vendéglő jól szemlélteti az átalakulást, amelyen New Orleans keresztülment.

2005 előtt az itt élők aligha képzelték, hogy városuk valóságos laboratóriummá alakul, amelyben az építészettől a gasztronómián és a művészeteken át az orvostudományig minden hatalmas fejlődésnek indul. A Crescent Parkot olyan nemzetközi hírű sztárépítészek tervezték, mint George Hargreaves, Michael Maltzan és David Adjaye, a helyi Eskew+Dumez+Ripple épületdizájner stúdió közreműködésével. A Lower Ninth Ward városrész rekonstrukciója a Brad Pitt által szponzorált Make it Right Alapítványnak köszönhetően készült el. Az itt épült új lakóházakat Frank Gehry és Shigeru Ban tervezte.

A képzőművészet, amely egykor alárendelt szerepet kapott errefelé, manapság szintén virágzik. Az először 2008-ban megrendezett Prospect New Orleans nevű nemzetközi képzőművészeti biennálén 18 helyszínen 61 művész mutatta be munkáit. A hajdani Raktárnegyedben (Warehouse), amelyet ma Művészetek negyedének neveznek, sorra nyíltak a galériák és a különféle kulturális intézmények, köztük a második világháború múzeuma.

A Katrina vízzel árasztotta el a City Parkot is, amelynek öreg fái közt ezen a derűs, napos szombaton ismét pezseg az élet. Versengnek az asztalokért a turisták és a helyiek a Morning Call Café teraszán; idehallatszik a gyerekek sikongatása Storylandből, a Meseországból, ahol generációk kocsikáztak már Hamupipőke tökhintóján és másztak fel a bálna hátán ücsörgő Pinokkióhoz.

Az újjáépítés során rengeteg felfedezés, találmány született. A város, amely oly sokat merített a múltjából, ma mágnesként vonzza a jövő vállalkozásait. A Forbes magazin szerint szellemi tőke tekintetében 2014-ben New Orleans volt a legproduktívabb város az Egyesült Államokban. Az új vállalkozások száma 56 százalékkal magasabb a nemzeti átlagnál, köztük élen járnak a szoftver-, játék- és filmgyártó cégek. Telephelyet létesített itt néhány multinacionális vállalat is, például a GE és a Globalstar. A Tulane Egyetem, amelynek épületeiben és archívumaiban a hurrikán súlyos, sok szempontból helyrehozhatatlan kárt okozott, ma közszolgálati központot is üzemeltet; a Louisiana Egyetem pedig hatalmas egészségtudományi intézményt létesített.

A Katrina óta megszaporodtak a vendéglátóhelyek is. – Az emberek kedvet kaptak a konyhaművészethez – mondja Donald Link, a méltán híres Pêche étterem tulajdonosa és főszakácsa, hozzátéve, hogy New Orleansban az ínyencség fogalma ma már nem merül ki a jól bevált garnélarákos creole-ban (a creole – kreol – gazdag fűszeres leves rizzsel).

Valójában annyi mindent lehet itt látni és csinálni, hogy az emberekben titkon felmerül olykor: talán a Katrina jobb hellyé tette New Orleanst. Noha a városnak a csapást megelőzően is megvoltak a maga egyedülálló turisztikai látványosságai, a szegénység és a bűnözés hatalmas méreteket öltött, itt volt a legmagasabb a bebörtönzések száma az országban, és a város vezetésében mély gyökereket eresztett a korrupció.

Scott Cowen, a Tulane Egyetem volt igazgatója, aki könyvet is írt a Katrina utáni eseményekről, a következőket mesélte nekem: – A hurrikán elengedhetetlenné tette, hogy újragondoljuk a város jövőjét és foglalkozzunk azokkal az ügyekkel, amelyeket ma megjavítani igyekszünk. Látva, hogy szeretett városuk veszendőben van, az emberek azt mondták: „Magunknak kell a tettek mezejére lépnünk, mert senki sem cselekszik helyettünk.”

Így jött létre többek közt a Vihar Asszonyai nevű csoport, amely addig bírálta a szövetségi kormányt, amíg az végre gondoskodott a bajbajutottakról, valamint a Polgárok 1 Jobb New Orleansért nevű szervezet, amely elérte, hogy újjáépítsék a város árvízvédelmi rendszerét.

Ám a katasztrófa nem csupán a helyieket sarkallta tettekre. New Orleans népessége 2005 óta közel 100 ezer fővel csökkent, és ahogy az lenni szokott, főként a szegényebb réteg tűnt el. Kevesebb az afroamerikai, több a latin, és jelentősen nőtt a diplomás fiatalok száma. Az újonnan betelepülteket Cowen szerint a gasztronómiai, zenei és építészeti szféra vonzotta a városba, ugyanaz, ami a turistákat. Ezek a területek ma már munka- és egyéb lehetőséget is kínálnak, nem úgy, mint a Katrina előtt. New Orleans tehát kezd benépesedni olyanokkal, akik üzleti vállalkozásokba fognak, felújítják a házakat, és megvitatják, hogy melyik a legjobb étkezde vagy zenés-táncos mulatóhely a városban.
 

Velük ellentétben Erika Lewis már egy évtizede New Orleansban él. A csinos, fiatal énekesnő New Yorkból érkezett ide, mert vonzotta őt a pezsgő zenei élet. Akárcsak a legtöbb itteni zenész, ő is a francia negyedben, utcai zenéléssel kezdte a karrierjét. Hamar barátokra és kapcsolatokra tett szert, és mostanra a hagyományos New Orleans-i zenei műfajokat – spirituálét, ragtime-ot, bluest és dzsesszt – modern megoldásokkal ötvöző Tuba Skinny vezetője és énekese lett. A bandára egy péntek éjjel a Frenchmen Street-i d.b.a. nevű klubban sikerül ráakadnom. Muzsikájuk táncra ösztökéli a bárban lévő párokat.

A Frenchmen a fejlődésnek indult Faubourg Marigny negyedben található, nem messze a folyótól. A szórakozóhelyeiről és kocsmáiról híres-hírhedt, francia negyedbeli Bourbon Streettel ellentétben itt nem a mulatozásé, hanem a zenéé a főszerep, legyen az dzsessz, reggae vagy blues. – A Bourbon Streetre az megy, aki nagyon bele akarja vetni magát az éjszakába – magyarázza Lewis. – Aki nem lerészegedni vágyik, hanem zenét akar hallgatni, az a Frenchmen klubjaiba jár.

Lewis egyszerre a hagyomány és a jövő elkötelezettje: munkája tisztelgés egy letűnt kor előtt, ugyanakkor jelképe annak, hogy az idő nem áll meg, és New Orleans nem maradhat meg olyannak, amilyen egykor volt.

A változás – amely valaha lehetetlennek látszott – most sebes, mint a szél. Az emberben óhatatlanul felmerül az a félelmetes gondolat, hogy a Frenchmenhez hasonló helyek meghitt hangulata egyszer csak semmivé foszlik majd. Vagy akár egész New Orleansé. Már az újonnan betelepülők első hullámaival együtt megemelkedtek a lakásárak és a bérleti díjak. És bár a szociális lakások építésével egykor tönkretették New Orleans bizonyos részeit, ha a fejlesztések érdekében lerombolják ezeket az épületeket, az ugyancsak sok problémát vet majd fel.

Ezzel a gondolattal tértem haza aznap, amikor ellátogattam a 64 éves, New Orleansban született Ronald Lewishoz, aki nem csak városszerte ismert maga tervezte Mardi Gras-jelmezeiről. Tradíciónak számít, hogy a helybéli fekete családok tagjai ezeket az eredeti indián öltözékre hasonlító, gyöngyökkel kivarrt, tollakkal ékesített fantasztikus kosztümöket viselik a híres karneválon.

Ronald Lewisnak, aki egész életét a Lower Ninth negyedben töltötte, szinte minden munkája odaveszett a forgószéllel betörő árvízben. 2006-ban a Kansasi Egyetem építészhallgatói új műtermet építettek neki, amely azóta megtelt ragyogóan színpompás fejdíszekkel, flitteres magas sarkú cipőkkel meg a karnevál történetéről szóló könyvekkel. Lewis görnyedt, alacsony alakja már szinte elválaszthatatlan a műhelyétől. – Amikor a hatvanas években a fehérek elhagyták a várost, a családunk segített az újjáépítésben – meséli az idős férfi. – Az 1965-ös Betsy hurrikán után az emberek visszatértek, és megint újjáépítették a várost. A Katrina után az emberek többsége már túl öreg volt a visszatéréshez…

Lewis manapság azokkal a szomszédjaival háborúzik, akik gátat akarnak vetni a fejlesztéseknek, és ellenzik a Holy Cross elnevezésű projektet, amely valószínűleg gazdasági fellendülést hozna, miközben hipermarketek és modern kockaházak építését tervezi a környéken. – Beszélnünk kell arról, miként lehetséges újjáépíteni a várost – magyarázza Lewis. – Gazdasági fejlődés hiányában kénytelenek vagyunk állami támogatáson tengődni.

New Orleans valószínűleg ehhez hasonló vitáktól lesz hangos a következő tíz évben, miközben újrateremti önmagát.

Vote it up
142
Tetszett?Szavazzon rá!