A zene csodája

Apám készített egy hegedűt, mely úgy szólt, akár egy Stradivari. Annyira szeretném tudni, hogy vajon most ki játszik rajta

 

When I was a boy, my father told me he could do anything he wanted to do. I believed him. Dad said he wanted to become the first photographer in Sioux City, Iowa, to develop color prints. And so he did. His prints were displayed for weeks at the local Eastman Kodak store.

Another time, when I was 13, I said I wanted an Ohlsson .60 gasoline engine for my balsa-wood model airplane. Dad said he could build it for me. He borrowed my friend’s motor, took measurements, made wooden parts, cast them in aluminum and turned the pieces on his lathe until they fit. He purchased only a spark plug, the gas tank and a rubber fuel line.

When I was 16, Dad looked closely at the violin I played and announced that he wanted to make one. He read about violinmaking—then became a violinmaker at the age of 43. He bought the tools and materials from a local stringed-instrument repairman, leased a small storefront and set Mom up as the shopkeeper, while he worked until 3 p.m. at the local Northwestern Bell Telephone Company.

From 3:15 p.m. until he decided to quit for the day, Dad was at his shop. He retired from the phone company 17 years later and continued to make violins, violas and at least one cello. He sold and rented his instruments to students and repaired stringed instruments for area musicians.

Dad often speculated about the superiority of Stradivarius violins. He’d occasionally read a magazine or newspaper article in which an expert claimed it was the unique varnish that gave those instruments their beautiful sound. Dad argued that chemists could analyze and duplicate the varnish—if that were the answer.

Other experts believed the sound was in the craftsmanship. But Dad said if that were the case, modern technology would allow us to fashion exact duplicates of Antonio Stradivari’s works.

One of Dad’s friends asked him once which kinds of woods were used in making a violin. When Dad explained that the top was made of spruce, his friend said he had an old chunk of spruce Dad might be interested in. It wasn’t just any old piece of wood either. The friend had found it when he was fighting below an ancient monastery at Monte Cassino in Italy during World War II. He had lain in the mud for days and watched numerous buddies die before the Allies, reluctantly, had to bomb the fortified abbey to root out the last of the enemy.

As my dad’s buddy scrambled up the mountain and through the ruins, he picked up a section of timber less than two feet long to keep as a souvenir. Shoving the spruce under the straps of his pack, he carried it through the rest of the war. When he returned home, he put the wood on a storage shelf in his basement, where it had stayed for 20 years.

Dad’s eyes widened when he heard the story.

He worked for the next 12 months making a violin from the wood that his friend had given him. The first time I heard it, Dad played the soothing, repetitive melody of a barcarole, a Venetian boatman’s song. The instrument had a mellow sound that lost little resonance in the higher notes, the mark of a superior violin. It would become Dad’s masterpiece.

My father was convinced, as some other experts have been, that the secret of the Stradivarius sound was in the wood itself, which resonated so beautifully. The abbey at Monte Cassino was first built in 529; the last reconstruction had begun in 1349. Dad reasoned Stradivari had access to spruce that had cured for centuries, perhaps ancient timbers from a ruined medieval castle or cathedral.

Leo Kucinski, the venerable Sioux City Symphony Orchestra conductor, was one of Dad’s many musician friends. The maestro stopped at the violin shop almost weekly to talk and play the Monte Cassino violin. So did others. But Dad would never sell it.

One night, knowledgeable burglars broke into Dad’s shop and stole the instrument along with some other quality violins. The thieves left the starter fiddles, inexpensive factory reproductions and the like. He never saw the violin again.

Dad’s spirit was broken by the robbery, and he stopped making instruments. But he kept the music shop until he was 80 years old, selling guitars and violins, and occasionally working on a repair, always charging too little for everything.

My father has been gone for 14 years now. The Monte Cassino violin has been missing more than 25. Somewhere a musician is playing a late-20th-century violin with a remarkable tone. If the thief did not remove the maker’s tag, a light directed into the curved hole on that ancient spruce top will show the violin was made by Harold A. Wall, Sioux City, Iowa.

But the owner today may never understand why this ordinary-looking violin sounds so much like a Stradivarius.

Amikor kisfiú voltam, apám azt mondta nekem, hogy ő mindent meg tud tenni, amit csak akar. Hittem neki. Kijelentette, hogy az iowai Sioux Cityben ő akar az első fényképész lenni, aki színes filmeket hív elő. Így is lett. Képei több héten át díszítették a helyi Kodak-üzlet kirakatát.

Egy másik alkalommal, tizenhárom éves koromban azt mondtam, hogy szeretnék egy Ohlsson .60 típusú benzinmotort balsafából készült repülőgépmodellemhez. Azt felelte, ő elkészíti nekem. Kölcsönkérte a barátom példányát, méretet vett róla, megcsinálta az alkatrészeket fából, aztán kiöntötte alumíniumból, majd esztergapadján addig csiszolgatta őket, míg tökéletesen össze nem illettek. Készen csupán a gyújtógyertyát, az üzemanyagtartályt vette meg, valamint egy gumicsövet: ebből lett a benzinvezeték.

Amikor tizenhat éves voltam, apa figyelmesen nézte a hegedűt, amelyen játszottam, és közölte, hogy szeretne készíteni egyet. Tanulmányozta a szakirodalmat, és negyvenhárom évesen hegedűkészítő lett belőle. Egy húros hangszereket javító helyi mestertől vette meg a szerszámokat és az anyagot, kibérelt egy utcára nyíló kis üzlethelyiséget, ahová boltosként beültette a mamát, amíg ő délután háromig a Northwestern Bell telefontársaság helyi részlegénél dolgozott.

Negyed négytől egészen addig, amíg úgy nem döntött, hogy vége a napnak, apa a boltjában volt. Tizenhét évvel később ment nyugdíjba a telefontársaságtól, de a hegedűk, brácsák készítésével nem hagyott fel. Legalább egy cselló is a keze munkáját dicséri. Hangszereit diákok vették meg vagy kölcsönözték ki. Zenészek is javíttatták nála húros hangszereiket.

Apa gyakran töprengett azon, mitől különlegesek a Stradivari-hegedűk. Egyszer véletlenül a kezébe került egy cikk, amelyben a szakértő azt állította, hogy e hangszerek különleges lakkozásuknak köszönhetik csodálatos hangjukat. Apa ezt kétkedve fogadta, hiszen a vegyészek képesek volnának elemezni a lakk összetételét és ugyanolyat előállítani – már ha ez a rejtély nyitja.

Más szakértők különleges szakmai fogásoknak tulajdonítják a hangot. Apa azonban azt mondta, hogy ha erről volna szó, akkor a korszerű eljárások segítségével már elkészíthették volna Antonio Stradivari munkáinak pontos mását.

Egyik barátja egyszer megkérdezte, hogy milyen fából lehet hegedűt készíteni. Amikor apa elmagyarázta, hogy a legalkalmasabb erre a lucfenyő, a barátja kijelentette, hogy neki már régóta van egy darab lucfenyője. Megkérdezte, apát, nem érdekelné-e. Nem akármilyen fadarab volt. Akkor találta, amikor a második világháború alatt az olaszországi Monte Cassino lábánál harcolt, a régi kolostornál. Napok óta feküdt a sárban, és számtalan bajtársát látta meghalni, mielőtt a szövetségesek késlekedve megindított bombázása ki nem űzte az apátság erődítményszerű épületéből az utolsó ellenséges katonát is.

Miközben apa barátja felkúszott a hegyre a romokon keresztül, felemelt egy nem egészen hatvancentis fadarabot, hogy eltegye emlékbe. A lucfenyő darabját hátizsákjának szíja alá csúsztatta, és vitte magával, amíg a háború véget nem ért. Amint hazatért, a fadarabot feltette az alagsorban egy polcra, ott is állt húsz éven keresztül.

Apa szeme tágra nyílt, amikor ezt a történetet hallotta.

A következő tizenkét hónap során a fadarabból, amelyet a barátja neki ajándékozott, hegedűt készített. Amikor először hallottam a hangját, apa egy csöndes, monoton barkarolát, a velencei gondolások egyik dalát játszotta. A hangszer lágyan szólt: a magasabb hangoknál a leheletnyi rezgés is eltűnt belőle. Erről ismerni meg a kiváló hegedűt. Ez lett apa mesterműve.

Ahogy néhány más szakértő, úgy apám is meg volt győződve arról, hogy a Stradivari-hegedűk titka magában a fában rejlik, az zeng oly gyönyörűen. A Monte Cassinó-i apátságot 529-ben építették, az utolsó rekonstrukció 1349-ben kezdődött. Apa úgy okoskodott, hogy Stradivari olyan lucfenyőhöz juthatott hozzá, mely évszázadok óta érlelődött, korábban egy lerombolt középkori kastély vagy katedrális építőanyagaként szolgálhatott.

Leo Kucinski, Sioux City városa szimfonikus zenekarának köztiszteletben álló karmestere egyike volt apa számos zenész barátjának. A maestro szinte minden héten megállt a hegedűboltnál beszélgetni és hogy játsszon a Monte Cassinó-i hegedűn. Így tettek mások is. Apa azonban soha nem volt hajlandó eladni a hangszert.

Egyik éjszaka jól értesült rablók betörtek apa boltjába, és más értékes hegedűkkel egyetemben ezt is ellopták. A tolvajok csupán a kezdőknek való hangszereket, az olcsó gyári másolatokat és ehhez hasonlókat hagyták meg. Apa sosem látta viszont a hegedűt.

A rablás megtörte, felhagyott a hangszerek készítésével. A zeneboltot azonban nyolcvanéves koráig megtartotta. Gitárokat és hegedűket árult, néha javítást is vállalt, nevetségesen csekély árat számítva fel mindenért.

Apám már tizennégy éve halott. A Monte Cassinó-i hegedűnek több mint 25 éve veszett nyoma. Valahol egy zenész egy késő huszadik századi, kivételes hangú hegedűn játszik. Ha a tolvaj nem távolította el a készítő emblémáját, akkor a hangszer nyelének végén lévő ferde lyukba bevilágítva látható, hogy a hegedűt Harold A. Wall készítette az Iowa állambeli Sioux Cityben.

Mai gazdája talán soha nem fogja megérteni, miért szól ez a hétköznapi kinézetű hegedű megközelítőleg úgy, mint egy Stradivari.

Vote it up
106
Tetszett?Szavazzon rá!