A zsír csapdája

Egyre több az olyan bizonyíték, amely alaposan rácáfol az elhízással, fogyással és akaraterővel kapcsolatos eddigi nézeteinkre

Joseph Proietto 15 éve segít fogyni az embereknek. Az ausztráliai fogyókúrás klinikájára érkező elhízott páciensek legtöbbje jelentős súlyfeleslegtől szabadul meg. Ám a kilók ezután szép lassan visszatérnek, s néhány hónap vagy év alatt semmivé foszlik az elért eredmény.

– Elkerülhetetlenül visszahíznak – mondja a Melbourne-i Egyetemen orvosként dolgozó Proietto. Éppen ezért elhatározta, hogy megvizsgálja a szervezet fogyás utáni biológiai állapotát. 2009-től kezdődően a munkatársaival 50 elhízott férfit és nőt vont be a vizsgálatba. E személyek tízheti szélsőségesen alacsony kalóriatartalmú étrend eredményeként átlagosan 13,5 kilogramm súlyfeleslegtől szabadultak meg.

Ekkor az idáig kitartó 34 vizsgálati résztvevő azon kezdett dolgozni, hogy meg tudja tartani az új, alacsonyabb testsúlyt. Táplálkozási szakértők adtak nekik személyesen és telefonon tanácsokat, testmozgásra biztatták őket, és arra, hogy több zöldséget s kevesebb zsírt fogyasszanak. Ám mindez hiábavalónak bizonyult, mert a páciensek egy év alatt átlagosan 5 kilogrammot híztak vissza, és arról is beszámoltak, hogy sokkal éhesebbek, és sokkal jobban foglalkoztatja őket az evés gondolata, mint a fogyás előtt.

A kutatók évtizedek óta tudják ugyan, hogy a szervezetben a fogyás során hormonális és anyagcsere-változások mennek végbe, de az ausztrál csoport most valami újat fedezett fel. Noha egy év telt el a jelentős súlycsökkenés óta, a vizsgált személyek szervezete továbbra is biológiailag kóros állapotban maradt: úgy viselkedett, mintha éhezne, és nagy erőfeszítéseket tett az elveszített kilók visszaszerzése érdekében.

A gyakran csak „éhséghormonként” emlegetett, a gyomorban termelődő ghrelin szintje például mintegy 20 százalékkal volt magasabb a szervezetükben, mint a vizsgálat kezdetén. Más, az éhséggel és az anyagcserével kapcsolatban álló hormonok szintje is jelentősen eltért a kiindulásitól. Szinte úgy tűnt, hogy a fogyás valamiféle poszt-diétás szindrómát váltott ki náluk.

– Amit látunk, az egy összehangolt védekező mechanizmus, azzal a céllal, hogy a súly növelésére késztessen bennünket – magyarázza Proietto.

Bár a kutató és munkatársai által elért, a The New England Journal of Medicine című szaklapban 2011 októberében publikált eredmények nem döntő erejűek – kis esetszámú vizsgálatról volt szó, s még meg is kell néhányszor ismételni –, kutatásaik azon bizonyítékok sorát gyarapították, amelyek szakítanak az elhízással, a fogyással és az akaraterővel kapcsolatos hagyományos gondolkozással. Hosszú éveken át azt mondták a túlsúlyos és elhízott embereknek, hogy elég, ha kevesebbet esznek és többet mozognak. Ebben kétségtelenül van igazság, de nem veszi figyelembe, hogy a szervezet még jóval a fogyókúra vége után is tovább harcol a súlycsökkenés ellen. Ami ebből következik, azt meglehetősen nehéz elfogadni: ha egyszer meghízunk, akkor bármennyire igyekszünk, a legtöbben valószínűleg kövérek is maradunk.
 

Az amerikai országos testsúlymegőrző kutatás 1994 óta 10 ezer olyan személy életútját kíséri figyelemmel, akik lefogytak, és az elért súlyt meg is tartották.

– Azért kezdtünk bele a munkába, mert sokfelől hallottuk a vélekedést, hogy soha senkinek nem sikerül tartósan lefogynia – magyarázza Rena Wing, a Brown Egyetem Alpert Orvostudományi Karának pszichiátria- és emberi viselkedéstudományi professzora. – Két célunk volt: be akartuk bizonyítani, hogy vannak, akiknek ez sikerül, és szerettük volna kideríteni, ők mit tettek a tartós súlycsökkenés érdekében. – A vizsgálat résztvevői átlagosan 32 kilogrammot fogytak, és az így elért súlyt csaknem hat éven át meg is tartották.

A fogyás és a súly megőrzése érdekében a vizsgált személyek kevesebb kalóriát fogyasztottak és sokkal többet mozogtak, mint azok, akik ugyanazt a testsúlyt természetes módon tartják (azaz nem egy drasztikus fogyókúra után vannak). A vizsgálat résztvevői naponta nagyjából egy órát vagy még többet mozognak; hetenként legalább egyszer mérlegre állnak; mindennap ugyanazokat az ételeket eszik, ugyanolyan rend szerint, s még a hétvégéken és az ünnepnapokon sem „csalnak”.

Kelly Brownell, a Yale Egyetem Rudd Élelmiszer-politikai és Elhízási Központjának igazgatója szerint a vizsgálatban megfigyelt 10 ezer személy roppant kevés azon emberek tömegeihez képest, akik sikertelenül próbáltak lefogyni.

– Ezek az emberek hihetetlenül tudatosak – magyarázza Brownell. – Soha egy pillanatra sem feledkeznek meg odafigyelni a súlyukra.

Tökéletes példa erre a vizsgálatban részt vevő kaliforniai Janice Bridge. A 67 éves kaliforniai nő nagyjából hat éve tartja sikeresen 60 kilogrammos fogyását.

– Olyan dolog ez, amire minden pillanatban figyelnem kell – mondja. – Nem gondolok mindig az ételekre, de mindig tudatában vagyok az ételeknek.

Bridge 2004-ben már 149 kilogrammot nyomott. Megpróbált fogyni, és le is adott 14 kilogrammot, de aztán leállt a súlycsökkenés. 2006-ban ezért férjével, a 140 kilogrammos Adammel együtt csatlakozott egy orvosi felügyelettel végzett fogyókúrás programhoz. Kilenc hónapig éltek napi 800 kalóriás diétán, s így Janet 74, Adam pedig nagyjából 90 kilogrammra fogyott.

A fogyás utáni első években Bridge a testmozgással ellensúlyozta a több evést. Édesanyja 2009-es halála azonban elvonta a figyelmét, már nem összpontosított eléggé, és szép lassan felszedett 14 kilogrammot. Ekkor határozta el, hogy megtartja ezt a 88 kilogrammos testsúlyt.

– Kemény küzdelem volt – mondja. – Ha csak egy pillanatra lazítottam, a testem szinte azonnal hízásnak indult. – Ezért aztán soha nem engedi ellankadni a figyelmét. Minden reggel megméredzkedik, és a súlyát egy naplóba jegyzi fel. Heti hat vagy hét nap végez 100-120 percnyi testmozgást, ami gyakran abból áll, hogy kerékpárral megy az edzőterembe, ahol vízi aerobik foglalkozáson vesz részt. Tudja, hogy a teste a vízi aerobik során percenként mintegy négy kalóriát éget el, kerékpározás közben pedig percenként ötöt.

– Szinte mindenki azt mondja, hogy a bicikliző ember percenként 11 kilokalóriát éget el – mondja. – De nem az én testem. Ezt is a magam vezette statisztikákból tudom.

Kiderítette, hogy a jelenlegi testsúlya megtartásához napi 2000 kilokalóriát fogyaszthat el, feltéve, hogy a testmozgással 500 kcalt eléget. De mivel azzal is tisztában van, hogy mindig becsúszhatnak kisebb hibák, naponta 1800 kcal táplálékot engedélyez csak magának. (A hozzá hasonló korú, súlyú és aktivitású nők esetében egyébként átlagosan napi 2300 kcal bevitelét tartják helyesnek.)
 

Szerintem a fogyni vágyók jó része nincsen teljesen tisztában a következményekkel, és az orvosok sem magyarázzák azokat el nekik megfelelően – véli Rudolph Leibel, a New York-i Columbia Egyetem elhízáskutatója. – Egy biológiai rendszert próbálnak megakasztani, amely mindent elkövet, hogy megnehezítse a dolgukat.

Leibel és munkatársa, Michael Rosenbaum fedezték fel a jó részét mindannak, amit ma a szervezet súlycsökkenésre adott reakciójáról tudunk. Huszonöt éven át kísértek figyelemmel mintegy 130 főt, alkalmanként legalább hat hónapon át. Az alanyok a klinikán laknak, ahol szervezetük minden aspektusát pontosan mérik – a testzsírarányt, az anyagcserét, az elégetett kalóriákat, a testmozgási kapacitást, az ételekre adott reakciókat, a maximális szívritmust, a hormonok és az agyi vegyületek szintjét.

Az alapadatok felvétele után a résztvevőket napi 800 kilokalóriás folyékony étrenden tartják, amíg le nem adják a testsúlyuk 10 százalékát. E cél elérése után igyekeznek megtartani az új testsúlyt. Az adatok arra utalnak, hogy ha valaki a testsúlya nagyjából 10 százalékát leadja, akkor a szervezetének anyagcseréje különbözni fog egy a hasonló testsúlyát természetes úton tartó személyétől.

A kutatásokból kiderült, hogy a fogyást követő változások óriási, 3-400 kilokalóriás beviteli hátrányt jelentenek az érintettek számára. Egy nő például 104 kilósan csatlakozott a Columbia Egyetem programjához, és 86 kilogrammosra fogyott, vagyis a kiindulási testsúlya mintegy 17 százalékával lett könnyebb. Az anyagcsere-vizsgálatok kiderítették, hogy naponta nagyjából 2300 kcal bevitelével tudja fenntartani ezt a súlyt. Ez elég jól hangzik ugyan, csakhogy egy átlagos 30 éves, 86 kilós nő napi 2600 kilokalóriát vihet be a testsúlya megőrzéséhez, azaz 300 kalóriával többet, mint az, aki fogyókúrával érte el ezt a súlyt.

A tudósok most próbálják kideríteni, miért viselkedik ennyire másként a csökkentett súlyú szervezet a hasonló méretű, de fogyókúrán át nem esetthez képest. Az izomszövetminták vizsgálata szerint az izomrostok átalakulnak, s a mindennapos tevékenységek, illetve a mérsékelten intenzív aerobik jellegű testmozgás során 20-25 százalékkal kevesebb kalóriát égetnek, mint egy olyan személy izomrostjai, aki fogyókúra nélkül ugyanilyen testsúlyú. Amikor tehát a fogyókúrázó saját számításai szerint 200 kcalt éget el egy fürge, félórás séta során, valójában csak 150-160 kcalt.

A szervezet fogyással szembeni ellenállásának másik „módszere” az, hogy megváltozik az agy ételekre adott reakciója. Rosenbaum Joy Hirschsel, a Columbia Egyetem idegkutatójával együtt MRI-vizsgálattal tanulmányozta a fogyókúra előtti és utáni agy aktivitási mintázatát, miközben a résztvevőknek különféle dolgokat – szőlőt, csokoládét, brokkolit, mobiltelefont, jojót stb. – mutattak.

A fogyókúra utáni alanyok agyában az ételek láttán a jutalmazással összefüggő területeken nagyobb, az önuralommal összefüggő területeken pedig kisebb reakciót tapasztaltak.

– Miután az ember lefogyott, jobban akarja az ételt, és az agyának az önkontrollért felelős területei kevésbé aktívak – magyarázza Rosenbaum. Ha ehhez hozzávesszük a vártnál kevesebb kalóriát égető szervezetet, kész is van a visszahízás receptje.

A Columbia Egyetemen végzett előzetes vizsgálatok alapján úgy tűnik, a szervezet még akár öt évvel a fogyás után is igyekezhet visszaállítani a magasabb testsúlyt azzal, hogy a várhatónál jóval kevesebb kalóriát éget el. Nem kizárt, hogy a probléma örök.

Van-e olyan időtartam, amennyire meghízhatunk, ám a gyarapodást úgy adjuk le, hogy azzal nem idézünk elő biológiai „ellencsapást”? Sokan például az ünnepek vagy nyaralás alatt felszednek néhány kilót, de aztán hamar meg is szabadulnak tőle. A kutatók egyelőre nem tudják, mennyi idő kell ahhoz, hogy a szervezet maradandóan átállítsa önmagát a nagyobb súlyra. A jó hír az, hogy a jelek szerint ez nem történik meg egy csapásra.

– Az szinte biztosra vehető, hogy nem hónapokról, hanem évekről van szó – mondja Leibel.
 

Nyilvánvaló tehát, hogy a fogyás heves harc, amelyben nem csupán az éhséggel kell megküzdenünk, hanem saját testünkkel is. Könnyen lehet, hogy ha az elhízást elsősorban nem pszichológiai, hanem biológiai jellegű betegségnek tekintjük, az a kezelés módjában is változásokat hoz. A Columbia Egyetem kutatói önkéntesek kis csoportjain azt vizsgálták, vajon az injekciók formájában beadott leptin – ezt a hormont a test zsírszövetei termelik – segíthet-e leküzdeni a szervezet fogyással szembeni ellenállását. A leptinbevitelt követően a vizsgálatban részt vevők több kalóriát égettek a testmozgás során. Az alanyok agyának tanulmányozása pedig azt is kimutatta, hogy a leptininjekciók hatására megváltozott az agy ételekre adott reakciója: kevésbé találta csábítónak az ennivalót. Ám még jó néhány évet kell várni arra, hogy e kezeléseket termékké fejlesszék.

Tekintetbe véve, hogy milyen nehéz dolog is a fogyás, közegészségügyi szempontból sokkal hasznosabb lenne az erőforrásokat a hízás megakadályozására fordítani. E kutatások csak aláhúzzák annak a fontosságát, hogy országos szinten is minél nagyobb erőfeszítéseket tegyenek a gyermekek testmozgásra és egészséges táplálkozásra nevelésére. Azt ugyanakkor senki sem mondja, hogy a már ma is erősen túlsúlyos embereknek nem kellene lefogyniuk. A megoldás inkább a reálisabb célok kitűzése lehet. A vizsgálatokból úgy tűnik, hogy már 5 százaléknyi fogyás is csökkentheti az elhízással összefüggő betegségek kockázatát. Vannak arra vonatkozó feltételezések is, hogy a szervezet könnyebben elfogadja a kisebb mértékű fogyást.

De mit jelent mindez azok számára, akik jelentős súlytól szeretnének megszabadulni? A fogyással foglalkozó kutatók szerint ha szélesebb körben is ismertté válnak a maradandó fogyás ellen ható genetikai és biológiai tényezők, akkor az orvosok és a betegek is reálisabban és megértőbben viszonyulnak majd a fogyás kérdéséhez.

A tudományos eredmények remélhetőleg keményebb munkára ösztönözik a már eleve túlsúlyos személyeket a további hízás megakadályozása érdekében.

Feltehetően vannak olyanok, akik, ha megtudják, mennyire nehéz lehet a tartós fogyás, lemondanak a további próbálkozásról, és visszatérnek a mértéktelen evéshez. Mások úgy dönthetnek, hogy elfogadják a jelenlegi testsúlyukat, s a mérleg mutatta számok megváltoztatása helyett inkább edzettségük és egészségük általános javítására összpontosítanak.

Minden bizonyíték arra mutat, hogy kivételesen nehéz feladat tartósan lefogyni. De most már legalább azt kezdjük jobban megérteni, hogy mivel állunk szemben.

Vote it up
167
Tetszett?Szavazzon rá!