Ahol jó élni: Barbados

A kis karibi sziget lakói, a bajanok egészen különleges kapcsolatban állnak egymással és a környezetükkel

Kapcsolódó cikkek

A hol napos, hol árnyas tengerparton egy piknikező család integetve hív magához, aztán megkínálnak némi repülőhallal, amit finom rummal öblítünk le. Amikor megjegyzem, mennyire szerencsések, hogy e gyönyörű szigeten élhetnek, a vendéglátóm félbeszakít, és közli, hogy Barbados egyáltalán nem sziget. Vendég lévén szívesen belemegyek a játékba: – De akkor micsoda?

– Egy egész földrész vagyunk – tárja szét a karját –, mert annyira nagy a szívünk. – Aztán nagyot nevet.

Az igazi barbadosi nevetés mélyen kezdődik, a hasban, s a torokból már bömbölve tör elő. Néha még utórezgések is kísérik. Mint megtudom, ez a kacagás egy saját magába mélyen szerelmes sziget gondtalan önkifejezése. Több karibi barátom is azt mondta, hogy Barbados – a „Kis-Anglia” – a térség legkulturáltabb és legudvariasabb szigete. Nekem azonban úgy tűnik, ez a Karib-tenger legelbűvölőbb szigete. Bár ha pontosak akarunk lenni, Barbados valójában nem is a Karib-tengeren fekszik.

– Az Atlanti-óceán északi felén vagyunk – magyarázza Adrian Loveridge, aki a Bridgetown közelében, egy 18. századi ültetvény helyén kialakított George Washington House nevű múzeumon kalauzol végig. – Barbados a Karib-lemez peremén van, a Karib-tenger és az Atlanti-óceán határát jelző Kis-Antilláktól keletre.

Miközben Loveridge megmutatja a házat, amelyben George Washington két hónapot töltött, megtudom, hogy a „nincs adózás képviselet nélkül” szabályt már több mint egy évszázaddal az amerikai forradalom előtt belevették Barbados alapítólevelébe; hogy a sziget 99,7 százalékos írástudói aránya jobb az Egyesült Államokénál (99 százalék); s hogy a barbadosi a félteke egyik legstabilabb kormánya. Ez részben a brit gyarmati uralomnak köszönhető, amely 339 év után a függetlenség 1966-os elnyerésével ért véget.

De nevezzük csak Kis-Angliának, és a helybéliek a szemüket forgatják. – Ez csak félig igaz – mondja egy utcai árus Bridgetownban, Barbados brit stílusú Parlamentje közelében. – Kicsinek talán kicsik vagyunk, de ez nem Anglia!

Körülnézve magam is látom, mire gondol: rumbárok a pubok helyett, socaszámokat bömbölő furgonok az emeletes buszok helyett, nem is beszélve a roston sült disznófarokról, amelyet éppen rágcsálok. De a belvárosban sétálva érezhető, hogy a történelmi utcákat valamiféle méltóság hatja át.

A westoni John Moore Bar kellemes találkahely, közel a tengerparthoz

Másfelől ott lappang a sebhely is, amely oly sok karibi szigeten hagyott nyomot: a rabszolgaság. Amikor az 1640-es években a trópusi éghajlatnak köszönhetően terjedni kezdtek Barbadoson a cukornádültetvények, a brit kormány ezerszám szállította ide Nyugat-Afrikából a rabszolgákat. 1834-ben eltörölték ugyan a rabszolgaságot, de a rabszolga és gazda lélektani viszonyának megváltozásához még többnemzedéknyi idő kellett. Hogyan emelkedett felül Barbados a rabszolgaság örökségén, hogy a Karib-tenger „vendégváró kapujává” váljon?

Az első támpontot másnap találom meg a sziget délnyugati partján, Surfer’s Pointnál. Itt kellemes beszélgetést folytatok Zed Laysonnal, a Zed’s Surfing Adventures cég tulajdonosával. Amikor megjegyzem, hogy mintha volna valami halvány ír akcentusa, elárulja, hogy ő ötödik generációs barbadosi – vagyis bajan, ahogy saját magukat nevezik –, aki Írországból deportált fegyencektől származik.

– Micsoda szerencse – kacag –, elkövetsz valamit a Korona ellen, és büntetésből a paradicsomba küldenek. – De hogyan fogtak hozzá a közösség teremtéséhez azok a korai telepesek e hazájuktól távoli földön?

– A lényeg a „vegyülés”. Kultúránkban az afrikai rabszolgák, a brit, az ír, a skót és az indiai ősök kultúrája keveredik, ezek azok a fűszerek, amelyekből összeáll a jó élet receptje – véli Layson.

Ez a szellem tetten érhető a Barbados déli partján, az Oistins nevű halászfaluban minden péntek este megrendezett halsütésen is. A bajan konyha középpontjában a tengeri eredetű fogások állnak. Az itt élők alig esznek vörös húsokat, hallal viszont degeszre tömheti magát az ember. Ha pedig a szemetesek megtelnek papírtányérokkal, az élő zene veszi át a főszerepet.

A socaszámok hallatán viszont már nem a helybéliek perdülnek táncra, hanem inkább a turisták. A bajanok a közeli Lexie’s Barban táncolnak, a hatvanas évek dallamaira.

A táncparkett valójában apró teniszpálya, ami újabb darabja a sziget kulturális kirakósjátékának. Az „úttenisz” a klasszikus sportág igen népszerű helyi változata. – Az egész az 1930-as években kezdődött, amikor a helyiek látták füves pályán teniszezni a fehéreket – magyarázza McArthur Barrow, a megszállott útteniszező. – A klubjaikba nem léphettünk be, így aztán feltaláltuk a magunk játékát.

Roppant leleményesek voltak: a hálót alacsony deszkapalánk helyettesíti, az ütők furnérlemezből készülnek, a labda viszont igazi teniszlabda, csak éppen eltávolítják róla a bolyhokat. – Minden falunak megvan a maga útteniszbajnoka – meséli Barrow. – A srácok egész nap játszanak, aztán nekiállnak főzni, és lazítanak.

Ütőt nyom a kezembe, és keres nekem egy ellenfelet. A játékosok tanácsokat kiabálnak: – Mozogjon a lábad! Kerülj a labda mögé! – Öt perc múlva már én is úgy vigyorgok, mint mindenki más.

A sziget déli felén, az Oistins melletti Enterprise Beach parton a helyiek úszás után beszélgetnek

Brit ihletésű hagyomány a szombatonkénti lóverseny is a Bridgetowntól délre lévő Garrison Savannah-ban. – A verseny még az ültetvényesek idejéből származik – mondja a mellettem álló napbarnított, kócos hajú ősz férfi, majd bemutatkozik: – Cow vagyok. (A cow angolul tehenet jelent.) – Majd azt mondja a helyi lóversenyzésről: – A barbadosiak nem fogadnak. Ahhoz túl óvatosan bánnak a pénzzel. A nagyobb téteket mindig a turisták teszik fel. A sziget lakói beérik azzal, hogy a pálya körül piknikeznek, s élvezik a látványt meg a társaságot.

Megkérdezem Cow-tól, mi az igazi neve. – Sir Charles Williams vagyok, Erzsébet királynő 2000-ben ütött lovaggá a sport fejlesztése terén végzett munkámért.

– Ööö, maga brit? – ámuldozom.

– Száz százalékig barbadosi vagyok – húzza fel az orrát. – De az őseimet Oliver Cromwell küldte ide, fogolyként. A családom 356 éve él a szigeten.

Az 1600-as években Cromwell embervadászai egész Nagy-Britanniát és Írországot bejárták, hogy összegyűjtsék a lázadókat és elégedetlenkedőket, akiket aztán a barbadosi ültetvényekre küldtek kényszermunkára. Leszármazottaik zöme mára tökéletesen beilleszkedett a bajan társadalom fő sodrába.

Az is kiderül, hogy az ültetvényeseknek a munkaerő tekintetében egyáltalán nem voltak faji előítéleteik. Amikor a dohány és gyapot termesztéséről áttértek a sokkal jövedelmezőbb cukornádra, a vöröslábúaknak nevezett egykori kényszermunkások helyét afrikai rabszolgák vették át, sokkal nagyobb számban. A rabszolgaságnak mára nincs nyoma, leszámítva egy Bussa nevű rabszolgavezér szobrát, amely Bridgetown közelében áll, egy körforgalmú csomópont közepén, ahol a sziget szélfútta keleti partjai felé vezető út indul. Arrafelé még ma is vannak olyan falvak, amelyeket a vöröslábúak szőke és kék szemű leszármazottai laknak.

Az 1800-as években épült és a Tent-öböl egyik nevezetességének számító Atlantis Hotel tulajdonosát, Andrew Wardent a bárban találom, amelyet az immár butikhotelként működő épület többi részéhez hasonlóan frissen újítottak fel. Felismerem az akcentusát. Ugyan hogy kerül egy ausztrál a világ másik feléről Tent Baybe?

– Az édesanyám barbadosi – válaszol, és egy szépia árnyalatú fényképre mutat: bozontos szakállú, elgyötört arcú férfiakat ábrázol. – Ők a rokonaim.

– Vöröslábúak?

– Aha – feleli. – A környező hegyekben még ma is élnek emberek, akik így néznek ki.

Másnap reggel elindulok a sziget belseje és a hegyek felé. Az első „vöröslábú” úgy fest, mint a Warden fényképén látott férfiak: bozontos szakáll, egyszerű trikó, rövidnadrág, a kezében hosszú bozótvágó kés. Kurtán biccent, aztán eltűnik a sűrűben. A második férfi, akivel találkozom, Richard King, nem ilyen félénk. Jócskán elmúlt már 70 éves, és az egész életét itt töltötte, yam és más zöldségek termesztésével. Nem tudja, honnan származnak az ősei, de csillogó kék szeme sok mindent elárul.

Mi a legjobb az itteni életben?

– Mindig csend és nyugalom volt – mondja. – Remélem, hogy a nyugalom megmarad.

Egyetlen elégedetlen emberrel sem találkozom a környéken. – Írország? – kérdezi Ann Banfield, aki épp most végzett egy nagy kupac kókuszdió lehántolásával. – Sehova máshova nem mennék el innen.

Kíváncsi vagyok azokra is, akiknek őseit a ghánai rabszolgaerődökből szállították ide. Az egyik legrégebbi, nem fehérek alapította barbadosi falu felé tartok. Fél évszázaddal a rabszolgaság eltörlése előtt hozták létre: egy ültetvényes földet ajándékozott rabszolga szeretőjének és négy gyermekének. A térképen azonban hiába keresem a települést, Sweet Bottom nincs rajta – és ez nem véletlen, tudom meg, miután végre rátalálok.

– A kormány szerint ez túl közönséges név (jelentése: Csodás Popó), ezért átkeresztelték Sweet Vale-re (Csodás Völgy) – magyarázza Velda Merrick, aki más fehér blúzos és hosszú, virágmintás szoknyás nőkkel együtt yampalánták sorait kapálja.

Utazási tippek
Odajutás Az Egyesült Királyságból és Németországból közlekednek nemzetközi repülőjáratok. A tengerjáró hajók a Bridgetown közelében épült szupermodern kikötőbe futnak be.

Szállás A sziget kicsi – mindössze 34 km hosszú és 23 km széles –, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne bőséges a szálláshely-kínálat. Vendégházak két ember számára már 40 dollár/éj áron is bérelhetők; a nyugati parton épült, fényűző Coral Reef üdülőközpontban viszont télen 465 dollárért tölthet el két ember egy éjszakát. A Tent-öböl partján, St. Josephben lévő Atlantis Hotel tengerre néző szobáit 255 dollár/éj áron kínálják.

Étkezés Minden a halak és tengeri ételek körül forog. A bajan konyhában európai, afrikai és karibi hatások érvényesülnek. Érdemes megkóstolni a a coucout: ez a barbadosi specialitás szeletelt okrával összefőzött kukoricaliszt, amelyet párolt hallal kínálnak.

Látnivalók Aki hajlandó elszakadni a golfpályáktól, fürdőktől és a tengerparttól – a sziget partvonala 110 kilométer hosszú –, az meglátogathatja például a cukormúzeumot és cukorgyárat, az 1654-ben alapított zsinagógát, valamint a közönség számára megnyitott udvarházakat. Érdekes lehet a Barbados Museum is, amelyet egy 19. századi brit helyőrségben alakítottak ki. A bridgetowni Queens Parkban áll a sziget két nevezetes majomkenyérfájának egyike (e fák Afrikából származnak); a törzse 18,5 méter kerületű.

További információ: barbados.org

Arról faggatom, hogyan bírja a kegyetlenül nehéznek tűnő munkát. – Túl meleg van, hosszú a nap, a pénz sem jó, de ezt az életet szeretjük – feleli, és társai bólogatnak.

Hogy az élményeimet megfelelő perspektívába helyezhessem, felkeresem Richard Hoad kecsketenyésztőt, a Nation című barbadosi napilap vitriolos tollú munkatársát. Hoad családja az 1850-es években érkezett Angliából, hogy Bridgetownban vállalkozást alapítsanak. A tornácon megkérdezem, mit gondol a szigetlakók veleszületett szívélyességéről.

– Mi, bajanok, ugyanott élünk, ugyanazt az ételt esszük, ugyanazt a zenét hallgatjuk – fejtegeti Hoad –, sőt hasonlóan is gondolkodunk. Ez nagyszerű összetartozás-érzést ad.

Hogyan változott a „barbadososítás” a szinte halálos ítélettel felérő büntetésből szívet melengető élménnyé? Szerintem az itt élők és varázslatos szigetük közötti különleges kapcsolat lehet az ok. Az ember egyszer csak úgy érzi, eggyé vált mindennel, ami körülötte van. Ráadásul nem is kell bajannak lenni ahhoz, hogy valaki megismerje ezt az érzést.

Az én pillanatom az utolsó estémen érkezik el, miközben egy speightstowni útteniszmérkőzés közönségébe botlok. Észreveszik a kezemben a bajan ütőt, és mire észbe kapok, már ott állok a Szikla becenevű fickóval szemben. Nem kegyelmez: pontosan irányított ütéssel indít, én pedig minden erőmet bevetve próbálom lecsapni a labdát, ami átrepül a két lába között. A vonal mellett mindenki tapsol és éljenez, én meg csak állok ott félszeg mosollyal, a lámpa borostyánszínű fénykörében. Úgy érzem, akkora a szívem, mint egy földrész. Most „barbadososítottak”.

Vote it up
290
Tetszett?Szavazzon rá!