Ahol megállt az idő

Erdélyben magyarok, románok és szászok régóta élnek együtt. Íme, a hagyományos paraszti élet a nyugati utazó szemével

Kapcsolódó cikkek

Bukaresttől, a szmogos román fővárostól kétórányira a sztráda kétsávos autóútra szűkül. Kénytelen voltam lelassítani és kerülgetni a tűzifával megpakolt ósdi kerékpárral közlekedő férfiakat. A városok helyett falvak tűntek fel, majd nagy meglepetésemre – és örömömre – az autókat, amelyekkel addig együtt haladtam az úton, lóherével megrakott lovas szekerek váltották fel.

Hirtelen álmos szarvasmarhacsorda gyűrűjében találtam magam, a tehenek a pásztor nógatására lassan ballagtak az úton. A házak mellett elhaladva egy-egy tehén levált a csoportról, és hazabaktatott.

Amikor az állatok elfogytak az autóm elől, igazi középkori kép tárult elém. Szekerek gurultak Almakerék falucska sáros földútján, gyerekek rohangásztak fedetlen karral, noha október vége volt, estefelé. A langyos levegőben frissen kaszált széna illata szállt. Két asszony jött az úton, üdvözölték egymást: – Guten Tag!

Erdélyben számos várat és megtekintésre érdemes kastélyt találni – ez a 103 600 négyzetkilométernyi régió nem véletlenül a Drakulát inspiráló Vlad Ţepeș birodalmaként ismert Nyugaton és a tengerentúlon. A hírhedt havasalföldi fejedelem a 15. században élt, és uralkodóként az Oszmán Birodalom ellen harcolt.

Az autóból kipillantva azonban világossá vált számomra, hogy Erdély jóval több és más, mint Drakula gróf hazája. Ezekben a falvakban egy olyan dolog él tovább, amely Európa többi részén szinte már teljesen eltűnt: az ősi paraszti életforma, amelyet szinte változatlanul hagyott az idő múlása.

Erdély a kelet–nyugati kereskedelmi útvonalak metszéspontjában fekszik, és hosszú időkig látta vendégül a német és magyar kereskedőket, akik közül sokan itt telepedtek le.

A régió évszázadokig a Magyar Királyság része volt, majd többé-kevésbé önálló fejedelemségként létezett, mígnem a Habsburgok fennhatósága alá került, s amolyan keleti védőfalként szolgált az oszmán-törökökkel szemben. Ez a hegyes vidék hivatalosan 1920-ban, a trianoni békeszerződés következtében került Romániához.

Reggeli pára ül Berethalom és erődtemploma fölött

Azt mondták nekem, hogy egymástól alig pár kilométerre fekvő falvakban olyan helybélieket találok majd, akik archaikus német, magyar, sőt luxemburgi dialektust beszélnek. Mint Almakeréken (Mălâncrav). Meglepett, hogy német szót hallok, pedig a 12. század óta élnek szászok Erdélyben – ekkor hívta be őket II. Géza. A keleti határok védelméért cserébe felajánlott termékeny föld csábítónak bizonyult, és a szorgos szászok mintegy 250 falut építettek fel ezen a vidéken.

Almakerék széles főutcájának két oldalán azonos stílusú házak sorakoznak – az élénk színűre festett lakóépület mögött hátul favázas csűr, veteményes, a középső udvaron tyúkketrecek, állatok. Mindegyik porta nagy fakapu mögött bújik meg. Bekopogtattam az egyiken. Megjelent egy szigorú arcú, szurokfekete hajú asszony, s intett, hogy jöjjek be.

– Az élet itt ugyanolyan, mint régen – mondta az 55 éves szász Katarina Krusch, és a napsütésben szaladgáló csirkékre mutatott. – Mindenkinek saját kertje van, saját állatai. Semmi nem változott – kivéve, hogy sok német áttelepült Németországba.

Bár csak úgy mellékesen jegyezte meg, a szászok kivándorlása az 1990-es években szinte megtizedelte a közösségeket. Huszonnégy évnyi elképesztő szegénység után, amit Nicolae Ceauşescu kommunista rezsimje alatt kellett elszenvedniük, a régióból szinte az összes szász Németországba menekült abban a pillanatban, amikor a diktátor uralma véget ért. Almakerék 900 lakosa közül ma csak 140 német – a többi román és roma.

Házaspár színes zománcedényekkel díszített háza előttBár a faluba hébe-hóba turisták is elvetődnek – én egy szépen helyreállított szász parasztházban szálltam meg –, mégis az volt az érzésem, hogy kuriózumnak számítok itt. Mialatt a gyerekek a csirkéket és a malacokat etették, Mihaela Neagu asszony, a gondnok, boldogan mutatta meg nekem a család bivalyát. Aztán a szülei házának pincéjébe vezetett, amely tele volt burgonyával, befőttel és házi borral, hordószám.

Másnap reggel észak felé indultam tovább. Almakeréktől alig fél órát haladhattam, amikor a fából készült, viharvert útjelző táblákon a román–német feliratok hirtelen román–magyarra váltottak. Székelyföldre értem.

A szászokhoz hasonlóan a székelyek is hosszú ideig nagyfokú önállóságot élvezhettek – több száz évig a Magyar Királyság részeként, majd a Habsburg-uralom alatt. A régió az 1950-es években rövid időre autonóm lett, de a Ceauşescu-éra beköszöntével elveszítette ezt a kiváltságát.

Sötét volt már, mire Korondra értem, ebbe a rafinált festésű fazekastermékeiről híres faluba. Az Árcsó Fogadó előtt parkoltam le, amelynek étterme úgy dugig volt söröskriglijük fölött nevetgélő, lármás, helybéli magyarokkal, hogy én kénytelen voltam a sörömet a folyosón elszürcsölni.

– Nagy esemény volt ma – magyarázta nekem Pál Zoltán. A székely földrajztanár és a Slow Tours Transylvania utazási iroda igazgatója elmondta, hogy aznap 120 ezer székely élőláncba állt egy 56 kilométeres autópálya-szakaszon – így demonstrálták, hogy autonómiát szeretnének kapni Románián belül. – Bukarestbe küldeni az adónkat olyan, mintha kidobnánk az ablakon – állította eltökélten. Aztán megenyhült: – Ami a kulturális dolgokat illeti, az voltaképpen rendben van. – Az oktatás nyelve a magyar, a térség elsődleges nyelve. A helybéliek közül sokan egyáltalán nem tudnak románul.

Pál Zoltán ugyanazt mondta, amit mindenütt hallottam, ahol csak jártam: egymás között a különféle származású erdélyiek jól kijönnek, a sokféleség mindenütt jelen van.

Másnap reggel korán útnak indultam, hogy felfedezzem a térség egyik szinte érintetlen települését. A fák mögül sokhektárnyi, kifogástalanul gondozott, megművelt föld bukkant elő, elszórtan álló, fából épült csűrökkel és takaros házakkal, a kis kéményekből égre kígyózó füsttel.

Sütőtököt magozó asszony

Egy mosolygós, 53 éves székely gazdálkodó, Szász Rozália szerény otthonába invitált, ahol mesés reggeli várt rám: kemény tojás, fénylő piros paradicsomok, paprika és vöröshagyma, friss és füstölt sajt, jókora burgonyás kenyér, csemege sertésszalonna, vadáfonyalekvár, borjúszelet és egy kupica áfonyából-szilvából készült pálinka. Minden házi, mondta: vagy a kertben terem, vagy a kint kószáló állatokból való.

– Mindennap feldolgozom a tejadagot, hogy sajtot készítsek belőle – magyarázta Rozália. – Egy részét elfogyasztjuk, elcseréljük a szomszédokkal, a maradékot pedig eladjuk.

A közeli faluban, Szászfehéregyházán, ahol a következő napot és éjszakát szándékoztam tölteni, gyakrabban fordulnak meg turisták. Ez a tény egy magas rangú vendégnek köszönhető: Károly walesi hercegnek. A herceg 2002 óta rendszeresen visszatér ide, s támogatja a helyi újjáépítési projekteket.

Teherhordó szamárAlmakerékkel ellentétben a Szászfehéregyházáról Németországba tartó elvándorlás szinte százszázalékos volt: csak 15 szász maradt itt.

– Szászfehéregyházán teljesen új a közösség – mondta Caroline Fernolend, mialatt bekísért barátságos konyhájába. Ahelyett, hogy emigrált volna, amikor a határok megnyíltak, az 54 éves asszony itt maradt, és a Mihai Eminescu Alapítvány elnökeként azon dolgozik, hogy segítsen megőrizni Erdély vidékein a szász hagyományt.

Saját termesztésű, szárított mentájából főzött teát nekem. A legtöbb szász otthonhoz hasonlóan a konyha hangsúlyos eleme itt is a 160 centiméter magas, fehér csempés tűzhely volt, bonyolult mázas díszítéssel. Éppen egy fazék húsleves gyöngyözött rajta, a kürtő egyik mélyedésében pedig tökmag száradt.

– Amikor a szászok Németországba távoztak, helyükbe romák jöttek – mesélte Caroline. Felajánlották nekik a szászok elhagyott házait, ha megígérik, hogy rendbe hozzák azokat, és fizetik az adót. Az alapítvány, világosított fel, most különféle szakmákat tanít a helyieknek, például kőművességet, festést-vakolást és ácsmesterséget.

Az alapítvány szorgalmazta azt is, hogy a hagyományos szász otthonokat alakítsák át vendégházakká, és a megérkezésemkor közölték is velem, hogy ugyanabban az ágyban fogok aludni, amelyben Károly herceg is szendergett. Antik szász darab volt, egyszemélyes, magas faépítmény egy második fekhellyel, amelyet alul lehetett kihúzni, mint egy óriási fiókot.

Reggel, miután kipihenten ébredtem, sétálni indultam egy széles, macskaköves úton. Váratlanul megpillantottam Szászfehéregyháza látványos, 800 éves erődített templomát. A magasba törő és minden oldalról masszív falakkal körülvett építmény egyszerre szolgált az imádkozás helyszínéül és menedékként, ahova támadás esetén a falu egész lakossága behúzódhatott.

Egy parasztasszony őrzi a juhait

Felmásztam a toronyba, s amíg végigpásztáztam a falut, elgondolkodtam azon, amit itt tapasztaltam. Teljes civilizációk haladtak át ezen a vidéken, távoztak, s helyükbe mások jöttek. Ami mára maradt, igazi ritkaság: az ősi paraszti élet egy szelete.

Lementem a toronyból, és beugrottam a kocsimba. A falu környéki kátyús úton „forgalmi” akadály mutatkozott: egy ló vontatta, poroszkáló szekér. Hirtelen olyasmit tapasztaltam, amit napok óta nem, a sietés kényszerét. Elhúztam az akadály mellett, és az idilli helyszín eltűnt a visszapillantó tükörben. Miközben Bukarest felé vettem az irányt, lassan leszállt az este.

Vote it up
243
Tetszett?Szavazzon rá!