Aki kezébe vette a sorsát

Nelson Mandela, a legendás polgárjogi harcos élete a bátorság és a kitartás figyelemre méltó története

A dél-afrikaiak közel érzik magukhoz Nelson Mandelát – erről tanúskodik, hogy nagyon sokan szeretetteljes becézésképpen törzsebeli nevén – Madiba – szólítják. Mert Dél-Afrikában mindmáig egy átalakult nemzet melegszívű és bölcs atyját látják benne, aki ugyanakkor vitathatatlanul világpolitikai jelentőségű államférfi is.

1918-ban született, édesapja révén a thembu törzs uralkodóházából származik. Brit mintát követő iskolákba járt; később azt mondta, ez az oktatási rendszer „fekete angollá” igyekezett nevelni. Bőrszíne azonban dél-afrikaiként szűk határok közé szorította szabadságjogait. A fiatal ügyvéd azzal az eltökélt szándékkal csatlakozott az Afrikai Nemzeti Kongresszushoz, hogy békés eszközökkel vessen véget az apartheid, vagyis a faji elkülönítés és megkülönböztetés rendszerének, ám szembesülnie kellett az egyre kíméletlenebb elnyomással. Végül azzal vádolták meg, hogy az ANK-ban fegyveres szárnyat szervez. Hónapokig illegalitásban élt és dolgozott, majd 1962-ben letartóztatták. Két év múlva aztán hazaárulásért bíróság elé állították, és tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték.

Először a Fokváros partjainál található Robben-szigeti fegyházban tartották fogva, ahol könnyen megadhatta volna magát a kétségbeesésnek. Mandela azonban nem hagyta, hogy megtörjék a szellemét.

A „Szabadságot Mandelának!” jelszó világszerte tömegeket mozgósított, és 27 év után, 1990-ben megnyílt a börtön kapuja. Mandela nemsokára azokon a kormánnyal folytatott tárgyalásokon képviselte az ANK-t, amelyek elvezettek a valamennyi dél-afrikaira kiterjedő első szabad választásokhoz, azok nyomán pedig 1994-ben Mandelát választották Dél-Afrika elnökévé. Mandela képes volt felülemelkedni a faji megosztottság miatti ellenségeskedésen, ezáltal elősegítette, hogy a szárnyait bontogató dél-afrikai demokrácia begyógyítsa az e megosztottság ütötte sebeket. Ma a dél-afrikaiak bőrszíntől függetlenül büszkék arra, hogy hazájuk békésen lépett át a fehér kisebbségi uralomból az etnikailag sokszínű demokráciába – és az átmenetet Nelson Mandela érdemének tekintik.

A dalai láma iránti szolidaritását fejezi ki elnöki rezidenciája, a Tuynhuys előttMandela egyetlen ötesztendős hivatali idő után köszönt le tisztségéről. A 2005-ös interjúban öröméről és bánatáról egyaránt beszámolt; elárulta például, hogy Makgatho fia AIDS-ben hunyt el, noha még azt sem sokan tudták, hogy megbetegedett.

A Reader’s Digest a Mandela Rhodes Alapítvány fokvárosi irodájában beszélgetett vele életéről, lelkierejéről, amely átsegítette 27 börtönéven, és a Dél-Afrika jövőjébe vetett reményeiről.

RD: Amikor hosszú-hosszú üldöztetés és bebörtönzés után végre visszanyerte szabadságát, az emberek tulajdonképpen megértették volna, ha bosszúszomjas vezetővé válik. Ön mégis a megbékélés útját választotta. Meglepte-e egyáltalán, hogy ez milyen hatalmas erőnek bizonyult?
Mandela: Az emberek aszerint reagálnak, ahogyan viszonyulunk hozzájuk. Ha erőszakos alapon közelítjük meg őket, ők is olyan módon válaszolnak. De ha azt mondjuk, hogy békét, biztonságot akarunk, akkor azután sok olyasmit tehetünk, ami hozzájárul a társadalmi haladáshoz.

RD: Elnökként olykor hivatkozott a Reader’s Digest cikkeiben szereplőkre, kivált olyanokra, akik mostoha körülmények között diadalmaskodtak, akárcsak ön. A Robben-szigeten olvasta a magazint?
Mandela: Igen. Nagyon érdekesek az írásaik! Az egyik egy kanadai fiatalemberről [Terry Foxról] szólt, akinek a jobb lábában rákos daganatot találtak, és azután azt tanácsolták neki, hogy amputáltassa. Úgy is tett, de nem akart sarokba bújva sírdogálni. Az atlanti partvidéken lakott, és elhatározta, hogy fél lábbal elfut a Csendes-óceánig. A Reader’s Digest írásai tehát ily módon bátorítják az embereket. Még aki gyógyíthatatlan beteg, annak sem kell szomorkodva gubbasztania. Élvezze az életet, és küzdjön meg a betegségével!

Mandela elemében: a fokvárosi Gugulethu negyed egyik óvodájában

RD: A metodista egyház tagjaként nevelkedett. A vallás fontos szerepet játszik az életében?
Mandela: Fontos, hogy ne tekintsünk ellenségesen arra, amit a társadalom nagyobbik része a magáénak vall, legyen bár szó keresztényekről, hindukról vagy muzulmánokról. Fontos, hogy tiszteletben tartsuk ezt, mert akár hiszünk egy felsőbb lény létezésében, akár nem, a többség hisz benne. Aki szembehelyezkedik ezzel, az teljesen elszigeteli magát, és sokan nem fogadják el majd olyasvalakinek, aki képes arra, hogy a társadalmat vezesse. Egy ember és az istene közötti viszony személyes ügy; nem kérdőjelezhetjük meg másoknak egy felsőbb lénybe vetett hitét.

RD: Minden idők legsúlyosabb közegészségügyi válságának nevezte a HIV/AIDS jelenséget, és úgy tűnik, személy szerint keresztes hadjáratot indított az AIDS ellen, mert meggyőződése, hogy többet kellene tenni ez ügyben. Helytálló ez a megállapítás?
Mandela: Igen. Többek között a megbélyegzéssel, az AIDS-ben szenvedők kiközösítésével kell leszámolnunk. Jusson eszünkbe az ellenpélda: Diána hercegnő kórházban ápolt AIDS-eseket keresett föl, leült az ágyuk szélére, kezet fogott velük, szertefoszlatta azt a tévhitet, hogy az ember nem tartózkodhat AIDS-essel egy helyiségben. Nagyon jól tette.

Mandela a fogolyként kapott számát „viselve” segített 2003-ban egy koncert megszervezésében, amely az AIDS-világjárványra hívta fel a figyelmet2000-ben egy falusi iskola megnyitása alkalmából [a Dél-afrikai Köztársaság északi részén fekvő] Limpopo tartományba látogattam. Elbeszélgettem a helybeliekkel, akik elmondták, hogy egy közelben lakó családnál mindkét szülő elhunyt, a gyerekek árván maradtak, a legidősebb is csak nyolcéves. Megkérdeztem, láthatom-e a kicsiket.

Örömmel odakísértek, és menet közben rólam szóló dalokat énekeltek. Azután bementem. Körülbelül huszonöt percig maradtam. Amikor kijöttem, ugyanaz a tömeg, amelyik korábban rólam énekelt, elfutott tőlem. Először nem fogtam föl, hogy otthagynak. Megszaporáztam a lépteimet, erre ők is gyorsítottak, hogy minél távolabb kerüljenek. Miután rájöttem, hogy tulajdonképpen elszaladnak előlem, fogtam magam, és visszamentem a kocsimhoz.

RD: Az AIDS-en túl mi a világ jelenlegi legnagyobb gondja?
Mandela: A nyomor és a tanulatlanság együttesen. Fontos, hogy mindenki számára biztosítsuk az oktatást.

RD: Az évek során sok időt szentelt a gyermekeknek. Véleménye szerint a gyermeket nevelő szülőknek mit kell leginkább szem előtt tartaniuk?
Mandela: Iskolázás nélkül gyermekeink nem tudnak igazán megbirkózni az előttük álló nehézségekkel. Ezért nagyon fontos, hogy gyermekeinket oktatáshoz juttassuk, és megértessük velük, hogy szerepet kell vállalniuk a hazájuk jövőjében. Gyakran magyarázom ezt a saját gyermekeimnek és unokáimnak, de észrevettem, hogy az unokáim már többet tudnak nálam!

RD: Azt követően vált az Afrikai Nemzeti Kongresszus katonai szárnyának vezetőjévé, hogy az ANK más vezetőivel együtt arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az erőszakmentes küzdelem önmagában nem vethet véget a dél-afrikai elnyomásnak. Napjainkban vannak-e olyan helyek a világon, ahol indokolt a fegyveres küzdelem?
Mandela: Azért kellett létrehoznunk az ANK katonai szárnyát, mert az apartheidet makacsul fenntartó kormányzat nem volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni velünk. Nem akarta tudomásul venni a szempontjainkat, ezért olyan eszközöket kellett alkalmaznunk, amelyekkel rákényszeríthettük erre, és ez sikerült is. Az efféle döntésnek tehát az adott körülményekhez kell igazodnia.

Mandela és a néhai Diána hercegnő szívélyes egyetértése jól megmutatkozott egy fokvárosi sajtóértekezleten

RD: Hol húzná meg a határvonalat a terrorizmus és a jogos szabadságharc között?
Mandela: Feltétlen híve vagyok annak az elvnek, hogy konfliktushelyzetekben találjunk ésszerű megoldásokat, és bízom abban, hogy az emberek képesek erre.

RD: Vannak olyan külföldi személyiségek, akikkel még nem találkozott, de szeretne?
Mandela: Rengeteg olyan ember van, aki nem visel magas hivatalt, mégis hallatlan mértékben járul hozzá a társadalom fejlődéséhez. Némelyiküket még a saját hazájában sem ismerik, de ha összeakad velük az ember, egyszerűen lenyűgözik. Feledhetetlen hősök. A társadalomnak tett szolgálataikért óhatatlanul csodáljuk őket.

RD: Tehát a mondanivaló, nem pedig a beszélő híressége számít?
Mandela: Igen, így van. A hozzájárulás a fontos, amellyel az illető személy a hátterére való tekintet nélkül előmozdítja a társadalom fejlődését.

Apartheid elleni egyik harcostársa, Desmond Tutu érsek társaságában 1999-benRD: Amikor oly sok éven át a Robben-szigeten és másutt raboskodott, volt-e valami visszatérő mozzanat, egy gondolat, üzenet, könyvrészlet, egy dal... valami, ami segített, hogy talpon maradjon és megőrizze küzdőszellemét?
Mandela: W. E. Henley angol költő Legyőzhetetlen című verse. Az utolsó sorai így szólnak:

Bármi görnyeszti hátamat,
bármivel sújtják vétkemet,
kezemben tartom sorsomat,
irányítom a lelkemet.

RD: Többek szerint jó hivatásos bokszoló vált volna önből, ha nem kellett volna szabadságharcot vívnia. Mit gondol, milyen más foglalkozásban lelt volna örömet?
Mandela: Szívesen lettem volna kétkezi munkás, kubikos. Az ökölvívást is nagyon élveztem, de az nehéz pálya lett volna. Az öklözők közül nagyra tartom Muhammad Alit. A ringben egyre csak állta, állta, állta a rá zúduló ütéseket anélkül, hogy visszaütött volna. A George Foreman elleni mérkőzése [az 1974-es zaire-i „dzsungelcsata”] idején jó néhány menet után azt nyilatkozta: „Már mennyit bunyóztunk, és én még el sem kezdtem!” Szóval nem elég csak kibírni. Úgy kell bírni, hogy aztán visszaüssön az ember.

RD: Hogyan szeretne bevonulni a történelembe?
Mandela: Nem szeretném, hogy úgy ábrázoljanak, mint valami istenséget. Inkább úgy emlékezzenek rám, mint hétköznapi emberre, akinek voltak erényei és hibái.