Aki mindig adni akart

Oda ment, ahol szükség volt rá, a mindenüket elveszített menekülteknek segített

Kapcsolódó cikkek

 

Like most pieces of bad news, this one came from out of the blue. A friend called one April morning and woke me up. “Matt,” she said, “I thought you should know—Yvette died.” I was shaken. Yvette Pierpaoli was a woman who changed my life, a courageous person whose work took her to troubled, often dangerous places.

A year earlier, in 1998, I was writing a script for a film called City of Ghosts, about a young man in search of his fugitive father in Cambodia in the early ’90s. It was the first movie I was going to direct, and I felt strongly that it could only be made in Cambodia, a place that had fascinated me since my first trip in 1993. However, the country was unstable. There was no infrastructure for filmmaking, and I had so many questions that needed to be answered if my film was to ring true.

I soon attended a New York benefit for Refugees International (RI), an aid organization that has a strong presence in Southeast Asia working with refugees, street children, war widows and land-mine victims. There I met Yvette, RI’s European representative, a Frenchwoman of Italian descent. She, too, shared my fascination with Cambodia.

She had lived there for 10 years during the Vietnam War and had returned many times over the next decades. She spoke Khmer and said she would be happy to advise me on the subtleties of Cambodian culture.

As our friendship grew, I discovered that Yvette, a small woman with big, smiling eyes, was a legend among the worldwide community of volunteers who work with refugees. Then in her late 50s but possessing the strength and enthusiasm of a much younger person, Yvette was often one of the first Westerners to show up when a refugee crisis developed. She would live with families in their homes, gathering intelligence about their needs, arranging relief supplies. It was dangerous work, and sometimes she had to do it undercover. She would arrive with treats for delighted children, offer comfort to the bereaved, and dispense hope.

As I wrote my script, Yvette answered questions I had about Cambodian customs. She told me that a Cambodian’s word was everything. “Matt, when you’re there making your film,” she said, “you must be careful about negative emotional outbursts. ‘Face’ is an important part of the culture. To show anger in an explosive way would be a loss of face for both of you.” I’m a pretty passionate person, and would need to learn to keep my emotions in check, to work with patience and a positive attitude.

When Yvette was 10, her teacher pointed out the French colonies on a map. She saw Cambodia and felt a connection even she could not explain. From that moment on, she knew she had to go there and, at age 25, finally saved enough money to buy a one-way ticket. With her five-year-old daughter, Emanuel, in tow, Yvette started a successful import-export business in Phnom Penh, and used a large percentage of her profits to buy food, medicine and shelter for the country’s poorest people.

Yvette’s son, Oliver, began life as one of those. At age three, he had been found under a pile of dead bodies in a bombed Cambodian village. The only survivor, he was antisocial and hoarded food. Yvette, director of the orphanage where he was placed, devoted attention to him, and one day he put his arms around her neck and said, “Mama.” From that moment on, the child clung to her everywhere she went.

Then came the day in April 1975 that American troops withdrew, and Yvette was forced to flee Cambodia as the Khmer Rouge—the brutal Maoist guerrilla forces led by the murderous Pol Pot—overran Phnom Penh. In a split-second decision, Yvette organized exit papers for Oliver and took him with her on the plane back to France. She later legally adopted the child who had in a sense first adopted her.

Returning to her home in the city of Avignon, Yvette continued to work tirelessly on behalf of refugees. She started several relief programs, traveling the globe to wherever wars had created refugees. Novelist John le Carré, a friend of hers, has described Yvette’s personality as “sparky,” and that fits. She had a reputation for doing whatever it took to get funding, using her wiles and flattery with politicians and wealthy donors.

One of the last times I saw Yvette, she talked animatedly about her work in Kosovo. Refugees from the war there were pouring into Albania, a lawless, dangerous country. When Yvette arrived in Albania, a local family took her in, putting her up in their bed as they slept in the kitchen. The first night, there was chaos in the streets and guns being fired. Suddenly, she heard the sound of the front door being forced in, then screaming in the kitchen. Seconds later, a man kicked open the bedroom door and fired two shots into the ceiling. Yvette said she remembered thinking, “This is it!” But then the man yelled, “Albania 2, Yugoslavia 1!” He was only celebrating Albania’s victory over Yugoslavia in a soccer match. Still, when Yvette said she had other assignments in Albania, I feared for her.
 

Six months later, in April 1999, Yvette was in Albania helping to secure radio satellite receivers that would provide news and music to the Kosovo refugees and enable them to talk with relatives back home. It was raining heavily when the jeep in which she was riding careened off a muddy mountain road and plunged hundreds of feet, killing her and two American RI officials, David and Penny McCall.

I was still in the midst of filming City of Ghosts when I heard the news, but I dedicated the film to her. Yvette didn’t just inspire me on one of the most significant undertakings of my life—she taught me how we should all live. If I could have her back for just two minutes, I would thank her. And I’d say, “We need more people like you.” But chances are she wouldn’t hear it. Yvette was always too busy giving to receive.

Mint a rossz hírek általában, ez is úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Egy áprilisi reggelen egy barátom telefonhívása ébresztett. – Matt – mondta –, sajnos Yvette meghalt. – Megrázott a hír. Yvette Pierpaolit, azt a bátor asszonyt, aki megváltoztatta az életemet, a munkája bajbajutott, sokszor veszélyes helyekre vitte.

Egy évvel korábban, 1998-ban A szellemek városa című, a ’90-es évek elején, Kambodzsában játszódó film forgatókönyvén dolgoztam, melynek fiatelember főhőse menekülő édesapját keresi. Először készültem filmet rendezni, és úgy gondoltam, mindenképp Kambodzsában kellene forgatni, mert ez az ország már akkor elbűvölt, amikor 1993-ban először ott jártam. Az országban uralkodó bizonytalan viszonyok miatt nem voltak meg a forgatás feltételei, és rengeteg kérdésre kellett választ kapnom ahhoz, hogy a film hiteles lehessen.

Nem sokkal később New Yorkban egy jótékonysági eseményen vettem részt, melyet a Refugees International (RI), egy menekülteket, utcagyerekeket, hadiözvegyeket és taposóaknák áldozatait segélyező szervezet javára rendeztek. Ott találkoztam az olasz származású francia asszonnyal, Yvette-tel, az RI európai képviselőjével. Ő is lelkesedett Kambodzsáért.

A vietnami háború idején tíz évig élt ott, és a következő évtizedek során többször visszatért. Beszélt khmerül, és azt mondta, boldogan eligazít a kambodzsai kultúra rejtelmeiben.

Ahogy mind jobban összebarátkoztunk, kiderült, hogy az apró termetű, nagy, mosolygó szemű Yvette legenda a menekültekkel dolgozó önkéntesek nemzetközi világában. Az akkor 50-es évei végén járó, de egy sokkal fiatalabb ember erejével és lelkesedésével bíró Yvette sokszor a nyugati országokból elsőként jelent meg ott, ahol menekültválság tört ki. Együtt lakott a családokkal, kipuhatolta, mire volna szükségük, aztán gondoskodott az adományokról. Veszélyes munka volt ez, sokszor titokban kellett végeznie. A gyerekeknek mindig kedveskedett valamivel, vigasztalta a gyászolókat, táplálta az emberekben a reményt.

A forgatókönyv írása közben Yvette a kambodzsai szokásokkal kapcsolatos minden kérdésemre választ adott. nekem, hogy a kambodzsaiak mindig állják a szavukat. – Amikor majd ott forgatja a filmet, Matt – tanácsolta –,tartsa féken a negatív érzelmi kitöréseit. Annak a kultúrának fontos része a „tekintély”. Ha kimutatja valakinek a hirtelen haragját, mindketten tekintélyüket veszítik. – Eléggé szenvedélyes ember vagyok, ezért meg kellett tanulnom uralkodni az érzelmeimen, türelemmel és pozitív hozzáállással dolgozni.

Amikor Yvette 10 éves volt, a tanáruk megmutatta nekik a francia gyarmatokat a térképen. Yvette meglátta Kambodzsát, és ösztönösen érezte, hogy valami odafűzi. Attól fogva tudta, hogy oda kell mennie, és 25 éves korában összegyűjtött annyi pénzt, hogy megvehesse az odaútra szóló jegyet. Ötéves kislányával, Emanuellel a sarkában sikeres import-export vállalkozásba kezdett Phnom Penhben, és a haszon nagy részét arra fordította, hogy élelmiszert, gyógyszert, sátrakat vegyen az ország legszegényebb lakóinak.

Yvette fia, Oliver is közülük került ki. Három éves volt, amikor egy lebombázott kambodzsai faluban holttestek alól húzták ki. Mint egyetlen túlélő, antiszociális lett, csak az evés érdekelte. Yvette volt az árvaház igazgatója, ahol elhelyezték, sokat foglalkozott a fiúval, aki egy napon átölelte a nyakát, és azt mondta neki: „mama”. Attól kezdve a gyerek mindenüvé követte.

Azután eljött az az 1975. áprilisi nap, amikor az amerikai katonák visszavonultak, és Yvette-nek el kellett hagynia az országot, mivel a gyilkos Pol Pot vezette vörös khmerek, a brutális maoista gerillák lerohanták Phnom Penht. Yvette egy másodperc alatt döntött: kilépési engedélyt szerzett Olivernek, és magával vitte Franciaországba. Később hivatalosan örökbe fogadta a fiút, aki bizonyos értelemben már korábban adoptálta őt.

Avignonba hazatérése után Yvette fáradhatatlanul dolgozott tovább a menekültekért. Több segélyprogramot szervezett, mindig a világnak arra a pontjára ment, ahol az emberek háborúk elől menekültek. Egyik barátja, John le Carré regényíró találóan a „szikrázó” szóval jellemezte Yvette személyiségét. Olyan ember hírében állt, aki bármit megtesz a szükséges pénz előteremtéséért, fortélyt és udvarlást is bevet politikusoknál és gazdag adományozóknál.

Utolsó találkozásink egyikén Yvette lelkesen beszélt Koszovóban végzett munkájáról. Az ottani háború elől menekülők a zűrzavaros, veszélyes Albániában kerestek menedéket. Amikor Yvette megérkezett Albániába, befogadta egy család, átadták neki az ágyukat, ők meg a konyhában aludtak. Az első éjjel káosz és lövöldözés volt az utcákon. Yvette egyszer csak azt hallotta, hogy feltépik a bejárati ajtót, aztán a konyhából hallatszott üvöltözés. Néhány másodperc múlva egy férfi berúgta a szoba ajtaját, és többször belelőtt a mennyezetbe. Yvette, mint mondta, akkor arra gondolt: itt a vég, de aztán a férfi azt kiáltotta: – Albánia–Jugoszlávia 2:1! – Vagyis csak azt ünnepelte, hogy Albánia legyőzte Jugoszláviát egy futballmeccsen. Mégis féltettem Yvette-et, amikor elmondta, hogy további feladatok is várnak rá Albániában.

 

Fél évvel később, 1999 áprilisában Yvette Albániában műholdas rádióvevőket segített biztonságba helyezni, melyek híreket és zenét voltak hivatva sugározni a koszovói menekülteknek, és lehetővé tenni, hogy beszéljenek otthon rekedt rokonaikkal. Zuhogott az eső, amikor a dzsip, amelyben utazott, lecsúszott a sáros hegyi útról, és több száz métert zuhant. Két amerikai RI-munkatárssal, David és Penny McCall-lal együtt ő is szörnyethalt.

Még javában forgattam A szellemek városát, amikor a hír elért, de neki ajánlottam a filmet. Yvette nem csak életem egyik legfontosabb vállalkozására ösztönzött engem, hanem arra is megtanított, hogyan kellene élni mindannyiunknak. Ha csak két percre megint itt lehetne velem, megköszönném neki. És azt mondanám: – Több olyan emberre van szükségünk, mint maga. – Valószínűleg meg se hallaná. Yvette nem ért rá kapni, mindig csak adni akart.

Vote it up
50
Tetszett?Szavazzon rá!