Amerikai mese

Tizenhét évesen lehetőséget kaptam, hogy eltöltsek egy tanévet Floridában. Először nem fogadtak be az amerikai diákok. Egy ideig

Kapcsolódó cikkek

 

I was seventeen when in 1992 I got an opportunity to spend an entire year in sunny Florida, where my godparents live. I was full of inhibitions and anxieties, not only because of my puberty years but also because I worried about how I would make myself understood, and whether I, a Hungarian girl, would be accepted.

My godparents enrolled me in the same Boca Raton school that my beautiful, long-legged, blonde cousin, Maria, who is one year older than me, also attended. A few days before the start of the school year she escorted me around the still completely empty building, so that later I could find my way around. As we wandered through the empty halls, we ran into an old friend of hers, Trent. When the boy appeared, my breath stopped for a moment: Before me stood Mr. Adonis, tall, athletic, with blond locks. We introduced ourselves, and the “dreamboat” drifted off.

One week later, on my first school day the time arrived for the lunch break. Up until then I had cleared my hurdles really well; the teachers were kind, and helpful. The students on the other hand looked through me. There was only one girl who paid me enough heed at least to return my greetings. After the bell I caught up to her and asked her to show me where the cafeteria is and where she and her friends usually sit, since I don’t know anyone. She shrugged her shoulder but let me follow her like a pup. We hardly walked 50 meters when she pointed ahead, “There is the cafeteria,” then spun around and left. So I trudged into the cafeteria, then having retreated into a corner I ate my lunch. Alone.

This went on for a week, when one morning I ran into Mr. Adonis, about whom in the meantime it became clear that he was the coolest guy in the school – the master of ceremonies at student events, the president of numerous student organizations. I was greatly cheered by him and, referring to my sister, I asked him to introduce me to some people because I felt so lonely. He responded that we should meet at noon in front of Room 212, and he’ll introduce me to the appropriate people.

I anxiously awaited the end of the class, and when the bell rang, I dashed toward Room 212. I stopped before the door and watched the throng of pupils, as tittering they moved toward the cafeteria. Soon I will be one of you, I thought.

Tizenhét éves voltam, amikor 1992-ben lehetőséget kaptam arra, hogy egy teljes tanévet eltölthessek a napfényes Floridában, ahol a keresztszüleim élnek. Akkoriban tele voltam gátlásokkal és szorongásokkal nemcsak kamaszkorom miatt, hanem attól is tartottam, hogyan fogom megértetni magam, és vajon elfogadnak-e engem, a magyar lányt.

Keresztszüleim ugyanabba az iskolába írattak be Boca Ratonban, ahová gyönyörű, szőke, hosszú lábú, nálam egy évvel idősebb unokanővérem, Maria is járt. Tanévkezdés előtt néhány nappal körbevitt az akkor még teljesen üres épületben, hogy kiismerjem majd magam. Ahogy a kihalt folyosókon bóklásztunk, összefutottunk egy régi barátjával, Trenttel. Amikor a fiú megjelent, egy pillanatra elakadt a lélegzetem: Mr. Adónisz állt előttem, magasan, sportosan, szőke tincsekkel. Bemutatkoztunk, és az „álomkép” továbbállt.

Egy héttel később az első iskolai napomon elérkezett az ebédszünet. Addig egészen jól vettem az akadályokat, a tanárok kedvesek és segítőkészek voltak. A diákok ezzel szemben átnéztek rajtam. Egyetlen lány volt csak, aki legalább arra méltatott, hogy fogadja köszönésem. Kicsengetéskor hozzácsapódtam, és megkértem, mutassa meg, merre van az ebédlő, hol szoktak ülni a barátaival, mert én senkit nem ismerek. Megvonta a vállát, de hagyta, hogy kövessem, mint egy kiskutya. Még ötven métert sem tettünk meg, amikor előremutatott: – Ott van az ebédlő – majd sarkon fordult és elment. Elballagtam hát az ebédlőbe, majd egy sarokba húzódva megettem az ebédem. Egyedül.

Így ment ez egy hétig, amikor egy reggel beleütköztem Mr. Adóniszba, akiről közben kiderült, hogy az iskola legmenőbb sráca, a diákrendezvények ceremóniamestere, több diákszövetség elnöke. Nagyon megörültem neki és – az unokanővéremre hivatkozva – megkértem, hogy mutasson már be néhány embernek, mert olyan egyedül érzem magam. Azt felelte, találkozzunk aznap délben a 212-es terem előtt, és majd ő bemutat a megfelelő embereknek.

Tűkön ülve vártam az óra végét, és amikor megszólalt a csengő, repültem a 212-es terem felé. Megálltam az ajtó előtt, és figyeltem a diákok seregét, ahogy nevetgélve haladnak az étterem felé. Nemsokára már én is egy leszek közületek – gondoltam.

 

Az ajtóban álltam, és vártam Trentet.
El fog jönni, hiszen megígérte, győzködtem magam

 

Ten minutes went by. I stood alone there in the doorway of Room 212 and awaited Trent with determination. He will come, after all he promised, I told myself. My discouragement deepened as I watched the others, who were at home, who were not excluded, who were loved and who belonged somewhere. The students all found their places in the yard, the cafeteria, the snack bar, and were cheerfully chatting with their friends.

Trent never came. I tramped over to my next class and, continued my day with a heavy heart. Afterwards each day went the same way. I felt well at the classes, because I far surpassed the American students, while during the lunch hours I tried to make myself invisible and eat my sandwich quietly in a corner. I missed very much my friends and family at home and felt that I am trying in vain to belong to a community that will never accept me, which looks at me as if I were a leper, because I came from some mysterious distant land, and I don’t know their slang, customs and lives.

A few weeks later at the literature class I met a similarly lonely Panamanian girl, Annie. After that, I became friends with a beautiful girl from Puerto Rico, and we made quite a good threesome. Boys buzzed around Sandy, and some attention was left for us as well. I made more and more Spanish speaking friends. They had the same sort of problem with English as I had, and so they empathized with my predicament.

In the meantime I made the women’s basketball team, so each day I went to training. At one training we had to run a circle with the ball, and when I passed in front of the trainer, he always shouted at me: “Bounce the ball!” The third time he was rather annoyed that I was not doing what he asked. Finally I stopped and shouted back to him: “I don’t know what bounce means!” That is, I don’t know that word. General glee followed, and I learned once and for all that “bounce” means to dribble.

In the first semester mainly I had foreign friends: from South America, Canada and Bulgaria. A few Americans also were among them, and slowly they began to accept me. My English improved by the second semester and in the more receptive community I opened up more and more. At last I was living the life that I aspired to as a teen. I went to parties, chatted for hours on the phone with the girls and even love had found me in the person of a Peruvian guy.

By the end of the year I led my class in every subject and gained entry into the organization for excelling pupils, the National Honor Society; based on my educational results the recruiting officer of the United States Army sought me out, and I received a certificate with the signature of the then President Bill Clinton. But what was even more important for me: I attained friends, more and more people got to know me; if I walked down the corridor, someone always greeted me, and on the lunch breaks I could choose which group of friends to sit with. I became one of the cool chicks.

Mr. Adonis and I continued only to say hello to each other and the incident at the beginning of the year never again came up.

At the end of the year however the school paper published a one-page interview with Trent. One of the questions was this: “What is it that you regret the most?”

This was his reply: “At the beginning of the year a Hungarian girl asked for my help. She didn’t know anyone, and I promised to introduce her to a few people. She counted on me, and I let her down. This is what I regret the most because it doesn’t matter how many good deeds you do, if once you make a bad decision, you will be judged according to that.”

Eltelt tíz perc. Ott álltam egyedül a 212-es terem ajtajában és kitartóan vártam Trentet. El fog jönni, hiszen megígérte – győzködtem magam. Egyre elkeseredettebben néztem a többieket, akik otthon voltak, akik nem voltak kirekesztve, akiket szerettek, és tartoztak valahová. A diákok közül lassan mindenki megtalálta a helyét az udvaron, az ebédlőben, a büfében, és jókedvűen beszélgetett a barátaival.

Trent nem jött el. Elballagtam a következő órára, és nehéz szívvel folytattam a napot. Ezután minden nap ugyanúgy telt: az órákon jól éreztem magam, mert messze túlszárnyaltam az amerikai diákokat, az ebédszünetben pedig megpróbáltam láthatatlanná válni, és a sarokban, csendben megenni a szendvicsemet. Nagyon hiányoztak az itthoni barátaim és a családom, és úgy éreztem hiába próbálok egy olyan közösséghez tartozni, amely soha nem fog befogadni engem; amely úgy néz rám, mint egy leprásra, mert valami misztikus, messzi tájról érkeztem, és nem ismerem az ő szlengjüket, szokásaikat, életüket.

Néhány hét múlva az irodalomórán összeismerkedtem a hasonlóan magányos panamai lánnyal, Annie-vel. Ezután egy gyönyörű Puerto Ricó-i lánnyal barátkoztam össze, és egész jó triót alkottunk. Sandyt körüldongták a fiúk, és a figyelemből nekünk is jutott. Egyre több spanyol ajkú ismerősöm lett. Nekik ugyanolyan problémájuk volt az angol nyelvvel, mint nekem, így átérezték a helyzetemet.

Mindeközben felvettek a női kosárlabdacsapatba, így naponta edzésre jártam. Az egyik edzésen a labdával kézben kellett körbefutni, és mikor az edző elé értem, mindig rám kiáltott: „Bounce the ball!” Harmadjára már meglehetősen ideges volt, hogy nem teszem, amit kér. Végül megálltam, és visszakiabáltam neki: „I don’t know what bounce means!” Azaz, nem ismerem ezt a szót! Általános derültség keletkezett, én pedig egyszer és mindenkorra megtanultam, hogy a „bounce” azt jelenti, „pattogtatni”.

Az első félévben elsősorban külföldi barátaim voltak: Dél-Amerikából, Kanadából, Bulgáriából. Néhány amerikai is volt köztük, és lassan egyre inkább elfogadtak. A második félévre már jobban tudtam angolul, és az elfogadóbb közösségben egyre jobban kinyíltam. Végre azt az életet éltem, amelyre kamaszként vágytam. Buliztam, órákat fecsegtem a telefonon a lányokkal, és megtalált a szerelem is egy perui srác személyében.

Az év végére minden tantárgyamból osztályelső lettem, bekerültem a kiemelkedő diákokat tömörítő szervezetbe, a National Honor Society-ba, tanulmányi eredményeim alapján megkeresett az Egyesült Államok hadseregének toborzóbiztosa, és oklevelet kaptam, rajta az akkori elnök, Bill Clinton aláírásával. De ami számomra még ennél is fontosabb volt: lettek barátaim, egyre többen megismertek; ha végigmentem a folyosón, folyton rám köszönt valaki, és ebédszünetben még válogathattam is, hogy melyik baráti csoporthoz ülök le. Egyike lettem a menő csajoknak.

Mr. Adónisszal továbbra is csak köszöntünk egymásnak, és soha többet nem került szóba az év eleji eset.

Az év végén azonban az iskolaújság egyoldalas interjú közölt Trenttel. Az egyik kérdés így hangzott: „Mi az, amit a leginkább bánsz?”

Ő ezt felelte: „Az év elején egy magyar lány segítséget kért tőlem. Nem ismert senkit, és én megígértem, hogy bemutatom néhány embernek. Számított rám, és én cserbenhagytam őt. Ezt bánom a legjobban, mert mindegy, hogy hány jó dolgot teszel, ha egyszer rossz döntést hozol, annak alapján ítélnek meg.”

Vote it up
382
Tetszett?Szavazzon rá!