Ami a legfontosabb

Hihetetlen gyorsan elszáll a gyermekeinkkel töltött néhány év

Kapcsolódó cikkek

Vasárnap délután van. Házunkban otthonos rendetlenség uralkodik, játékok hevernek szanaszét. Fiammal az alagsori helyiségben tartózkodunk – ő a számítógépen játszik, én nyugdíjpénztár-befizetéseket kartotékolok. Kisvártatva érdeklődve rám néz: – Papa, taníts meg kartotékolni!

– Ugyan miért? – kérdezem. – Nincs abban semmi érdekes.

Nyolcéves fiam így felel: – Hát csak mert folyton azt csinálod.

Később anya és én már indulnánk, de Tommy bébiszittere még nem érkezett meg.

– Hm, úgy látszik, Kailani eltűnt – mondom.

– Bocs – néz föl a papírok közül Tommy fiam –, de nem úgy látszik, hanem valóban eltűnt.

– Igazad van, pontatlanul fogalmaztam. Pillanatnyi ismereteink szerint eltűnt. Meg vagyok lepve!

– Ugyan miért? – kérdezi. – Elvégre író vagy...

Még később Tommyval az ágyban fekszünk, és dokumentumfilmet nézünk egy világháborús ütközetről. Kérdések hadával ostromol, a legtöbbre alig tudok válaszolni. Aztán szó nélkül mellkasomra hajtja a fejét. Tíz perc múlva csak annyit mond: – Papa, fáradt vagyok –, s elnyomja az álom. Halk lélegzését érzem a pizsamámon. Olyan ez, mintha a mennyekben járnék, mintha istenség lennék, csak éppen itt, ebben a földi valóságban.
 

Egy tavaszi délután Tommyval a marylandi Oxford városkában sétálgatunk. Elmegyünk a Tudomány Háza előtt. – Ez az épület a középiskolai latintanárnőm családjáé volt – mesélem. – Nagyszerűen tanított. Az óráin tógába öltözve adtuk elő Catilina szónoklatait.

Miután beszéltem neki Ciceróról, Catilináról és az ókori Rómáról, Tommy lepedőbe burkolózva jelenik meg szállodai szobája ajtajában.

– Mint te, papa, akkor régen – mondja, én meg kinézek az ablakon, hogy ne lássa: a boldogság könnyei szöktek a szemembe.

Másnap megmutatom neki, hol mentem át mindig a Sligo-patak pallóhídján. – Itt egyszer összeverekedtem egy fiúval – mesélem.

– Fogadok, hogy kinyírtad, papa – feleli.

– Ugyan... Még be sem húztunk egymásnak.

– De hiszen olyan erős vagy!

Ha már más nem is, legalább te így gondolod – mondom magamban. Megsimogatom kócos fejét, s hálás vagyok neki meg Istennek.
 

Amikor Tommy 1987-ben hozzánk került, nem voltam valami jó apa. Elleneztem az örökbefogadást, s állandóan veszélyeztetve éreztem a pályafutásomat. Sok újdonsült apához hasonlóan nekem is az volt a benyomásom, hogy minden a baba és a mama körül forog, engem pedig elhanyagolnak. Duzzogtam, s alig foglalkoztam a csecsemő Tommyval. Ám később három esemény megváltoztatta ezt, sőt valahogyan helyre is zökkentette az életemet.

Először egy közeli barátom beszélt azokról az apákról, akiket annyira leköt a munkájuk, hogy nem akarnak foglalkozni a gyerekeikkel. Ez nemcsak a gyerekeknek rossz, hanem a szülőknek is veszteség. Szüleik számára a gyermekek a szeretet és tisztelet kimeríthetetlen forrásai, mondta, s ez igazán csekélyke erőfeszítés árán megtapasztalható. A többi embernek csak egy vagy a tömegből, de gyermekeid isteníthetnek. Nekem, akit munkája során folyton megaláztak, ez a filozófia nagyon vonzónak tűnt.

Aztán egy másik barátom arra hívta fel a figyelmemet, hogy ki kellene használnom azokat az éveket, amíg Tommy kicsi, és velem akar lenni. – Gyorsan eljön ám az idő, amikor már nem akarja, hogy együtt lássák a szüleivel. Addig alakítsatok ki szoros kapcsolatot, amíg lehet. – Mivel jól emlékeztem arra a korszakomra, amikor már nem óhajtottam együtt mutatkozni anyámékkal, ez a szempont is elevenemre tapintott.

A nagy pillanat azonban fiam másfél éves kora körül érkezett el. A kiságyánál álltam, és mondókát olvastam föl neki. – Jó éjt, Tommy – mondtam a végén, mire nyugodt hangon felelte: – Jó éjt, papa. – Fogalmam se volt róla, hogy tud beszélni, azon kívül, hogy efféléket gügyög: „kutya”, „dádá”. Most egy teljes mondatot kimondott, ráadásul a „papá”-t sokkal nagyobb gyengédséggel és melegséggel ejtette ki, mint azt megérdemeltem. Megindultam jöttem ki a szobájából, s azóta számomra Tommy a legfontosabb az életben.

Rengeteget vagyunk együtt. Mivel kötetlen munkaidőben dolgozom, legtöbbször én hozom el őt az iskolából. Megíratom vele a leckét, átnézem, s ha kell, újra megcsináltatom. Rendszerint én készítek vacsorát, és én mondok neki esti mesét.

A Tommyval töltött idő lett az én legsikeresebb befektetésem. Mindent megosztunk egymással. Harmadikban például mindenkinek el kellett olvasnia egy könyvet valamilyen történelmi figuráról, majd úgy kellett felöltöznie, mintha az a személy lenne, s beszámolni a többieknek tetteiről, életéről. Két lány Amelia Earhart volt, egy fiú Thomas Jefferson. Az én fiam Richard M. Nixon lett, akinek annak idején én írtam a beszédeit.

– Tommy – mondtam neki büszkeségtől repeső szívvel –, ez nagyon meghat, de lehet, hogy a srácok heccelnek majd vele, Nixont ugyanis sokan utálták.

– Nincs igazuk. Te dolgoztál neki, tehát jót is kellett hogy tegyen – válaszolta, és ezzel életem legboldogabb pillanatait szerezte.

Tommy szerint én mindent tudok. („Papa, a németek miért előztek meg minket a sugárhajtású repülőgép kifejlesztésében?”) Azt is hiszi, hogy mindent meg tudok csinálni. Egyszer, amikor elkéstünk a moziból, így szólt: – Papa, szólj nekik, hogy állítsák meg a tekercset, míg oda nem érünk! – Egészen a legutóbbi időkig azt gondolta, hogy ha a lehorzsolt térdére puszit nyomok, attól máris gyógyulni kezd.

Megfigyeltem, hogy amikor érte megyek az iskolába, vagy hétköznap délután együtt vásárolunk, rajtam kívül nem is látni más apát. A többiek dolgoznak, és – ahogy elképzelem – sokkal több pénzt keresnek, mint én.

Ez olykor irigységgel tölt el, de mindig csak néhány pillanatra. Többnyire úgy érzem, hogy valamit megtanultam, amiről mások lemaradtak: ha az ember keményen dolgozik, rendszerint elég pénzt keres ahhoz, hogy meglegyen a betevőt falat és fedél a feje fölött. Ha ebben a hónapban nem is kerülsz jobb beosztásba, lesz még rá alkalom. Ám az öt és tizenöt év közötti rövid időszak, amikor gyermekünk világosan fejezi ki magát, jó megérzései vannak, és irántunk való rajongása határtalan, megdöbbentően gyorsan elszáll.

Nincs az a milliárdos, aki tizenhat éves, elhidegült gyermekét vissza tudná varázsolni ragaszkodó, szüleit kézen fogó kissráccá vagy lánykává. Nincs olyan rang, ami kárpótolna azért az időért, amikor fiam a mellemre hajtotta a fejét, és úgy aludt el. Nincs az a luxusautó vagy magán repülőgép, ami felérne azzal, hogy az ember jelen lehet, mialatt kisfia gyermekből fiatalemberré cseperedik. A Tommyval töltött idő nem a lényeges történésekről tereli el a figyelmet: az maga a lényeg.

Vote it up
2
Tetszett?Szavazzon rá!