Ami az agyról tudható

Tényleg csak a kapacitásának csak tíz százalékát használjuk ki?

Szokványos, hétköznapi helyzet: egy barátjával beszélget erről-arról, s az illető megemlít valamit, ami felkavarja. Talán egy vállalati buliról van szó, ahová nem hívták meg, vagy egy elfelejtett adóbevallási határidőről. Bármi is az, a hír hallatán rossz érzése támad, kedvetlennek és idegesnek érzi magát. A beszélgetés folytatódik, de az érzés nem akar elmúlni. Talán már nem is emlékszik rá, mi okozta a stresszt, de még mindig érzi.

E különös pillanatoknak az az okuk, hogy a beszélgetés folyamatos feldolgozása az agy egyik részében zajlik, de a hallottak érzelmi értékelése máshol történik. Az agy a hallott szöveget a homloklebenyben elhelyezkedő igen kicsi területen dolgozza fel. Az érzelmi válasz viszont egy egész eseménysorozatot jelent, melynek során különféle vegyületek szabadulnak fel a szervezetben – például a kortizol, amely a hosszú távú stressz káros hatásainak egyik legfőbb okozója. Az információ értelmi és érzelmi feldolgozása eltérő sebességgel működik: az előbbi ezredmásodpercek alatt zajlik, az érzelmi reakció azonban hosszú másodpercek, sőt olykor percek után lép csak fel. Így azután nem csoda, hogy gyakran nincsenek összhangban. Bár a rossz, szomorú vagy bosszantó hír már eltűnt az emlékezetéből, a kortizol még 30 másodperccel később is ott kering a vérében. A rossz érzés tehát megmarad.

Ezek a különös, zavaros pillanatok fontos tanulsággal szolgálnak: az agy nem egységes „gondolkozógép”, hanem összetett rendszer, amelyben különböző részek specializálódtak a különböző feladatokra. Ha megismeri, hogyan működik az agya, megváltoztathatja azt is, ahogyan önmagáról és a másokkal való viszonyáról gondolkozik. Az elmúlt két évben sokat utazgattam az országban, vezető agykutatókkal beszélgettem, s egész sor ötletet és módszert kipróbáltam, hogy rájöjjek, miként élhetnénk gazdagabb és teljesebb mindennapi életet. Arra a következtetésre jutottam, hogy nemcsak a doktori fokozattal rendelkezők láthatják hasznát a legújabb kutatások eredményeinek.

Az egyik leghasznosabb felfedezésem a figyelemmel és az összpontosítással foglalkozó kutatások eredményeként született. Információtól túlterhelt társadalmunkban rendkívül nagy előny, ha sikerül az adott célra összpontosítani. Csakhogy a figyelem és az összpontosítás igen bonyolult jelenségek, s nem csupán egy, hanem több agyi funkció összhatásaként jönnek létre. Ezt John Rodenbough észak-carolinai pszichológustól tudtam meg, egy számítógépes program kifejlesztőjétől, amely tucatnyi teszt segítségével értékeli a vizsgált személy figyelem-összpontosító képességét.

– Az emberek meg vannak győződve arról, hogy koncentrálóképességük jó vagy rossz – magyarázza Rodenbough. – Gyakran találkozni olyan gyerekekkel, akikről azt mondják, nem tudnak figyelni, de amikor megvizsgálják őket, kiderül, hogy bizonyos területeken kiemelkedően jó teljesítményt nyújtanak.

Az agy odafigyelésre használt „áramkörei” a különböző érzékek között oszlanak meg. Lehet, hogy valaki nagyszerűen tud összpontosítani a szemével, de hallgatás közben könnyen elkalandozik a figyelme. Mivel a látás és a hallás vizsgálható a legkönnyebben, e képességeket tanulmányozzák a legtöbbször. Ám emellett vannak szaglási, ízlelési és tapintási ingereket feldolgozó figyelemáramkörök is – sőt „kinesztetikusak”, azaz a test térbeli helyzetét érzékelők is.

Az érzékszervekből érkező adatok mellett a figyelem szintjét az is befolyásolja, miként dolgozza fel az agy az információkat. E folyamat két kulcseleme a „fenntartás” és a „kódolás”.

Az emberi agy átlagosan hét különböző dolgot képes rövid távon megjegyezni

„Fenntartásnak” azt nevezik, hogy hosszabb ideig is képes egy adott tárgyra vagy feladatra összpontosítani. Lehet, hogy ön kiválóan feldolgozza a szaglási ingereket, ám a látása könnyen elterelhető. Az ébrenlét minden pillanatában rengeteg információ érkezik az agyba a külvilágból. A figyelem szempontjából nem az a fontos, hogy ebből mennyit tud befogadni, hanem az, hogy mennyit képes kiszűrni. Ha mindig mindenre odafigyelne, amit az érzékei felfognak, nem tudna megbirkózni az információáradattal.

A „kódolás” az agy azon képessége, hogy az adatokat a munkamemóriába, vagy rövid távú memóriába helyezi át. Egy telefonszám megjegyzésekor például elég hosszú ideig kell figyelnie, hogy hallja az összes elhangzó számjegyet. Ezután valahová el kell raktároznia ezeket a számokat, mielőtt a helyükbe lépne a következő hallott dolog – ez a kódolás.

Sajnos a kódolásnak súlyos korlátai vannak. Az ember átlagosan hét különböző dolgot képes a munkamemóriában tartani, rövid távon megjegyezni. (Hivatalosan hetet, plusz-mínusz kettőt.) A hosszú távú memóriából viszont számtalan dolog hívható le, a telefonszámoktól kezdve az arcokon át a versekig.

Amikor azonban újonnan beérkező információkat kell gyorsan kódolni és egy darabig fejben tartani, hét tétel után már kezd túlterhelődni a rövid távú memória. Nem véletlen, hogy a telefonszámok hét számjegyűek: a telefontársaságok a modern hálózatok kialakításakor pszichológusokat kérdeztek meg arról, hogy az átlagember legfeljebb hány számjegyet tud megjegyezni. A legtöbb embernek nem okoz gondot hat számjegy felidézése vagy kódolása. De nyolc vagy kilenc számjegy esetén az agy kezd összezavarodni. Szinte érezhető, ahogy az utoljára hallott számjegyek kilökik az elsőket az „átmeneti tárolóból”.

Megkérdezem Rodenbough-t, vajon a tesztek hatására másként kezdett-e gondolni saját képességeire?

– A hallási figyelmet nemigen tudom fenntartani – mondja –, állandóan más gondolatok kavarognak a fejemben, és elveszítem a fonalat.

Miként hasznosítja a mindennapi életében ezt a tudást?

– A feleségem gyakran panaszkodik, mert nem figyelek arra, amit mond – feleli. – Ezért a figyelem elemeinek szempontjából közelítem meg a kérdést. Nem figyelek rá? Vagy túl sok dologra gondolok egyszerre, ő pedig „túlcsordítja” az átmeneti tárolómat? Végül is erre jutottam: amikor a feleségem mond valamit, rögtön átgondolom annak az összes lehetséges változatát, és ez teljesen lefoglalja a kódolóképességemet.

– Tehát túlságosan odafigyel rá? – kérdezem, félig már mosolyogva.

– Pontosan.

– És ő beveszi ezt a szöveget?

– Nos, neki ezt még nem mondtam el – nevet Rodenbough. – Ezt megtartom magamnak.

A tesztek során az derült ki, hogy az én gyenge pontom a vizuális kódolás, azaz az arcok és részletek megjegyzése. Ezt a mindennapi életben is megfigyeltem.

A feleségemmel házfelújításba vágtunk bele. Gyakran elmentünk megnézni, hogyan halad a munka, és amikor hazaértünk, az ő agyában fényképként ott volt tucatnyi apró részlet is. Bennem inkább csak benyomások maradtak meg.

Ugyanazokat a tárgyakat láttuk, csakhogy én nem kódoltam a látottakat. A feleségemnek elég körbesétálnia a szobában ahhoz, hogy magába szívja a részleteket, s azokat akár napokkal később is fel tudja idézni. Nekem ez nem megy – ami persze nem jelenti azt, hogy képtelen lennék a vizuális információk megjegyzésére.

Sőt most, hogy felismertem a baj forrását, valamicskét fejleszteni is tudtam e képességemet: ha meg akarok jegyezni valamit, akkor „bekapcsolom a kódolóprogramot”. Ahelyett, hogy passzívan végigfuttatnám a szememet a szobán, a látványt most elemeire bontom le: „No, akkor jegyezd meg az ajtó feletti stukkót! Ott egy repedés. Nézd csak ezt a villanykapcsolót!”

A Rodenbough által használtakhoz hasonló figyelemtesztek egy adott feladat elvégzését vizsgálják. Vannak azonban olyan eszközök is, amelyekkel közvetlenül tanulmányozni lehet az agy elektromos tevékenységét – így például az EEG-felvételről jól ismert alfa-, béta-, théta- és delta-hullámokat, amelyek különböző tudatállapot-szinteknek felelnek meg. A kutatók az úgynevezett neurofeedback, „idegi visszacsatolás” segítségével teszik lehetővé, hogy a vizsgálatban részt vevő a vizsgálat ideje alatt láthassa saját agyhullámait – ez segíti annak elsajátításában, miként összpontosíthat gyorsabban és tökéletesebben.

Wes Sime, a Nebraska-Lincoln-i Egyetem professzora is neurofeedback módszerrel végez vizsgálatokat a sportolókon. A téma akkor kezdte érdekelni, amikor kapcsolatba került egy igen súlyos gerincsérülésből felépülő műugróval. Több foglalkozáson dolgoztak a fiatalember összpontosító-képességének a javításán – hogy már a deszka elhagyása előtt is lássa a sikeres ugrást –, és ennek hatására a sportoló látványos javulást ért el.

– Miután megnyerte az első versenyét, az edzője odajött hozzám, és azt mondta: „Nem tudom, doki, mit művelt ezzel a sráccal, mit vert a fejébe. Korábban tíz ugrásból nyolc vagy kilenc elég jól sikerült, de a tizediket biztosan elszúrta. Most viszont minden ugrása értékelhető.”

Egy másik kutatása során Sime több tucat golfozónál végezte el a vizsgálatot, s a lyukba gurítások során vizsgálta agyi tevékenységüket. Kiderült, hogy a golfozók akkor a legeredményesebbek, amikor az agyhullámok nyugodt, de intenzív agyműködésre utalnak. Ez lényegében ugyanaz, amit a sportolók „zónának” neveznek – az elmét ki kell kapcsolni, és hagyni kell, hogy a begyakorolt reflexek zavartalanul működjenek.

Az agy tízszázalékos kihasználtsága nem az alulteljesítés, hanem éppen a kiváló hatékonyság jele

Miközben a sportolókról beszélő Sime-ot hallgattam, eszembe jutott, hányszor emlegették már nekem, hogy agyunk kapacitásának csak tíz százalékát használjuk ki. E megállapítást mindig egy kis ömlengés követi: mennyire okosak lennénk, ha mind a száz százalékot hasznosítanánk. Természetes, hogy adott pillanatban agyunknak csak egy kis részét hasznosítjuk – ez így is van rendjén. Az agyban több tucat „eszköz” található, s ezek többségének semmi köze sincs ahhoz, amire az adott pillanatban odafigyelünk. Az agy tízszázalékos kihasználtsága nem az alulteljesítés, hanem éppen a kiváló hatékonyság jele.

Ha valaki eltölt némi időt a figyelemfejlesztés rajongóinak körében, óhatatlanul érezni kezdi, mennyire jó lenne egy „idegtréner”, egy olyan készülék, amely segítene az előttünk álló feladat megoldásához szükséges ideális szellemi állapot elérésében. Ez talán őrültségnek hangzik, pedig bizonyos értelemben minden tanár és edző, akivel az ember az élete során találkozik, újfajta viselkedésmódra próbálja megtanítani az agyat. Amikor megtanulta, miként kell elolvasni egy bonyolult történetet, azzal befolyásolta agyában a neurokémiai folyamatokat – egyes agyterületeket aktívabbá tett, másokat a háttérbe szorított. A különbség csak az, hogy a tanár vagy az edző nem látja ezeket a változásokat, az idegtréner viszont igen. Az új módszerek révén bárki bepillantást nyerhet ebbe a belső világba.

Ha valaki néhány évvel ezelőtt fogyókúrázni kezdett, általában az édességekről és a nassolnivalókról mondott le. Ma már sokkal részletesebben ismerjük a tápanyagok szervezetre gyakorolt hatását, s egy sor új fogalommal ismerkedtünk meg: telített zsírok, omega–3 zsírsavak, alacsony glikémiás indexű szénhidrátok. Az antidepresszánsok elterjedésével a szerotonin neve ma már ismerősen cseng, és én úgy gondolom, hamarosan ugyanilyen természetes módon fogunk beszélni a théta-ritmus csökkentéséről vagy a halláskódolási képességek javításáról. Az idegtudományok és az agyi leképezési eljárások fejlődésének köszönhetően olyan módon tárulhat fel előttünk az elme, ami még néhány évtizede is elképzelhetetlen lett volna. Miért ne kukkantanánk be?

Vote it up
69
Tetszett?Szavazzon rá!