Amikor a beteg is látja, mit ír róla az orvos

Olyan természetesnek kellene lennie, mégsem az. Miért idegenkednek tőle az orvosok?

A nő a sürgősségi osztály egyik hordágyán ült, miközben én vele szemben ülve gépeltem. Éppen befejeztem a hasi fájdalmaira vonatkozó leírást, amikor olyan kérdést tett fel nekem, amelyet korábban soha nem hallottam: – Megnézhetem, amit leírt?

Ekkoriban negyedéves rezidens voltam Bostonban. Az osztályunk orvosai rutinosan gépelték a látleleteket, adták ki az utasításokat és ellenőrizték a felvételi lapokat a betegek jelenlétében. Hogy legalább a szemkontaktust fenntartsuk a betegekkel, szemben ültünk velük – közöttünk a számítógép kijelzője.

Semmi akadálya nem volt azonban annak, hogy mindketten a képernyő előtt foglaljunk helyet. Leültem a nő mellé, és megmutattam, mit gépeltem. Ő erre rábökött azokra a pontokra, ahol változtatni kellene. A fájdalom nem az előző héten, hanem három hete kezdődött. A kórlapja említést tett korábbi alkoholproblémákról, s ő beismerte, hogy az utóbbi stresszes időszak miatt néhány hónapja újból gyakran néz a pohár fenekére.

Beszélgetésünk közben egyre világosabbá vált számomra a diagnózis: alkohol okozta hasnyálmirigy-gyulladás.

Nem is értettem, korábban miért nem mutattam meg a betegeknek a rájuk vonatkozó feljegyzéseket. Az egyetemen azt tanultuk, ezek a feljegyzések arra szolgálnak, hogy az orvosok kommunikálni tudjanak egymással. De azt senki sem mondta, milyen hasznosak lehetnek, ha a betegekkel is megosztjuk őket.

Az Egyesült Államokban 1996 előtt a betegek általában csak peres úton tekinthettek bele az orvosi feljegyzésekbe. Egy abban az évben meghozott törvény mondta ki, hogy a betegeknek joguk van megismerni a rájuk vonatkozó orvosi információkat. A papírokhoz azonban sokszor olyan nehézkes volt hozzájutni, hogy csak kevesen kérték ki azokat.

Tom Delbanco belgyógyász és Jan Walker ápoló és kutató 2010-ben kezdte el a Nyílt Jegyzetek nevű kísérletet, amelyben a betegek elolvashatták, mit írt róluk a háziorvos. Azt feltételezték, hogy ha a betegek megismerik ezeket a dokumentumokat, jobban kiveszik majd a részüket a saját gyógyulásukból.

Ám sok orvos ellenállt. Tartottak tőle, mi történik akkor, ha a beteg is megtudja, mit írnak le az orvosok az olyan kényes kérdésekről, mint például a kábítószer-használat. Mi van, ha a páciens félreért valamit? Nem vezet ez perekhez? Egyébként is: mihez kezdenének a betegek ezzel a sok információval?

Az első év után az eredmények elképesztők voltak: a feljegyzéseket megismerő betegek 80 százaléka azt mondta, világosabban látja az állapotát és jobban oda tud figyelni az egészségére. Kétharmaduk jobban be tudta tartani az orvosi előírásokat, például a felírt gyógyszerek rendszeres szedését. A betegek 99 százaléka szerette volna, ha a program folytatódik.

Az a nap a bostoni sürgősségi osztályon fordulópont volt számomra. Amióta elkezdtem megosztani a feljegyzéseimet a betegeimmel, több tucat hasznos korrekciót és változtatást javasoltak, például szóltak a gyógyszerallergiáikról, vagy elmondták, ha a korábbi panaszuk megszűnt. Együtt készítjük el a kezelési tervet, és amikor távoznak, kapnak egy példányt a részletes utasításaimból.

Az orvosi feljegyzés az együttműködés eszköze lett, nem csupán annak rögzítése, mit tesz a doktor a beteggel. Ezzel nő a bizalom orvos és páciens között, a dokumentumok pedig pontosabbak lesznek.

Mindez megváltoztatta a praxisomat. Ma már úgy vélem, egyértelmű, kinek van a legtöbb joga az orvosi feljegyzésekhez: az érintett betegnek.

Vote it up
162
Tetszett?Szavazzon rá!