Amikor egy kétkedő imádkozni kezd

Nem tudtam, miben hiszek, és azt sem, hiszek-e egyáltalán. Aztán bementem a közeli templomba

About five years ago, I started to pray. I didn’t know what I believed or even if I believed. But one Sunday morning, during a period of anxiety and confusion, I walked into my neighborhood parish in Berkeley, Calif. I was drawn as much by the cyclamen planted out front as by the fact that the Episcopal Church had baptized me as an infant. Church, I figured, couldn’t hurt. And, as my mother said, I might meet some nice people there.

I sat in the back and followed along in the Book of Common Prayer, my hair-trigger skepticism attuned to each reason to think, This isn’t for me. And then something in the sermon – something about being open, about intimacy – got past my critical mind and spoke to my heart. I wept. The next week and the week after that I went back. And when a priest named Pamela invited me for a chat, I said, “Sure,” even as I wondered what we would possibly chat about.

Plenty, it turned out. We were both writers, and we had each lost a brother. She made me feel it was okay to have my doubts. “You know,” she said, “God finds us at the end of our rope.” Then she asked if I’d tried prayer.

I squirmed. I only knew the Lord’s Prayer and the one I recited kneeling next to my bed in my jammies with my hands pressed together: “Now I lay me down to sleep. …” Pamela suggested I’d already been praying – by asking for help, by being honest. Tears came to my eyes again. I knew she was on to something, and I wanted more.

Pamela taught me two simple prayers: “O God, you are here. O God, I am here” and the Jesus Prayer. I started saying them in bed in the morning and whispering them in the gym, car or produce aisle when my anxiety peaked. And I began to see that the words didn’t matter as much as saying them, as giving voice to what had been kept too long inside to fester and stew: Help. I hurt. Please.

At times I felt silly and self-conscious, as though I were asking to win some emotional lottery. Yet a few minutes or hours after praying, I’d find a sense of expansiveness, a letting out of tight seams. In moments when I used to worry about tomorrow’s appointment or recast yesterday’s argument, I began to stay in the present. I began to feel less alone.

A woman at church introduced me to the Anglican rosary, and I strung a rosary from cobalt-blue beads and a simple silver cross. I started carrying it in my pocket when I wanted a talisman, a touchstone. As prayer became habit, it became demystified – and remystified. I began to notice the healing beauty in a blossom or a stranger’s smile. I began to trust a presence greater than myself, a presence that had met me deep inside and led me into the world. The divine, I knew, was that presence, and prayer the recognition and celebration of it. Thank you, I added to my repertoire.

Two years ago, my mother was diagnosed with Stage-IV lung cancer. It metastasized to the liver, lymph nodes, bones and – I learned on the phone with her oncologist – brain. After hanging up, I screamed: “Don’t you dare do this to her!” I was alone in my kitchen, but I knew whom I was talking to.

Once, I would have considered my reaction too raw for the propriety of prayer. But prayer and I have moved beyond the careful politesse of a blind date. I don’t have to be on my best behavior anymore. I can be seen in uncombed hair and surly moodiness and terrified anger and know I won’t scare anyone away.

Prayer didn’t keep my mother from dying, but it gave me a way to be with her through the chemo and the hospital stays when I visited nightly to talk and rub her feet. Sometimes it fell short, as when I whispered, “The Lord is my shepherd,” the Twenty-third Psalm, and her eyes fluttered open. “Why are you saying that?” she asked, frowning, as if to remind me she was still alive. And sometimes it helped enormously, as when I held her hand at the end and felt her love and strength pass into me.

Prayer hasn’t answered all my wishes. I still ask for quick fixes (an ideal part-time job, a kind and funny guy, a parking place), but I don’t pretend that’s why I pray. Now, in prayer, I’ve heard voices and had visions that some might call divine. And whatever the image – the memory of my mother’s smile or a freeze-frame from the Passion story – I know it’s a gift, irreducible in its message.

My childhood cat used to sit around my neck like a stole as I read or colored, a palpable presence that I’d sometimes forget until she leapt off. Whether I pray for a half-hour or split second, a steadiness like that cat’s stays with me all day, too sure to be shrugged off. It leeches comfort and warmth into my bones. It stays put. This presence never leaves.

Öt évvel ezelőtt elkezdtem imádkozni. Nem tudtam, miben hiszek, és azt sem, hiszek-e egyáltalán. Aztán egy zűrös időszakomban egy vasárnap délelőttön bementem a kaliforniai Berkeleyben lévő otthonomhoz közeli templomba. A bejárat előtt virító ciklámenek vonzottak, meg a tény, hogy annak idején az episzkopális egyház keresztelt meg. Abból biztosan nem lehet baj, gondoltam, ha bemegyek a templomba, meg arra, amit anyám mondogatott: ott rendes emberekkel találkozhatok.

Hátul ültem le, és az imakönyvet olvasva kételkedő elmém folyvást azt súgta: ez nem nekem szól. Aztán a prédikációban elhangzott valami a nyitottságról, a meghittségről, ami a szívemig hatolt. Sírva fakadtam. A következő és az azt követő héten újra elmentem. Amikor egy Pamela nevű lelkész beszélgetni hívott, belementem, bár nem tudtam elképzelni, miről fogunk beszélgetni.

Mint kiderült, sok mindenről. Mindketten írók vagyunk, mindketten elvesztettük egy fivérünket. Azt az érzést keltette bennem, hogy rendjén való, ha kételyeim vannak. Azt mondta: – Tudod, Isten a tétovázókra is rátalál. – Megkérdezte, hogy próbáltam-e imádkozni.

Feszengtem. Csak a miatyánkot tudtam, meg az esti imát: „Lecsukódik már a szemem...” Pamela felvetette, hogy már korábban is imádkoztam, amikor segítséget kértem, no és azzal, hogy becsületes voltam. Megint könnyek szöktek a szemembe.

Pamela megtanított nekem két egyszerű imát. Elkezdtem mondogatni ezeket reggel az ágyban, elsuttogtam a tornateremben, a kocsiban vagy vásárlás közben, ha rám tört a szorongás. Lassanként rájöttem, hogy nem az a fontos, hogy mit mondok, hanem az, hogy kimondom mindazt, amit oly régóta magamba fojtottam: Kérlek, segíts! Szenvedek.

Időnként szörnyen nevetségesnek éreztem magam, mintha azért fohászkodnék, hogy egy érzelmi lottósorsoláson nyerjek. Az ima után néhány perccel vagy órával mégis valahogy megkönnyebbültem, mint aki szűk ruháját levetve föllélegzik. Olyan pillanatokban, amikor korábban a másnapi megbeszélés miatt szorongtam vagy az előző napi vitán rágódtam, kezdtem inkább megmaradni a jelenben. Már nem éreztem magam annyira egyedül.

A templomban egy nő megismertetett az anglikán rózsafüzérrel, aztán kobaltkék gyöngyökből és egy egyszerű ezüstkeresztből készítettem magamnak rózsafüzért. Amikor talizmánra, kabalára volt szükségem, a zsebemben vittem magammal. Ahogy az ima szokásommá vált, megszűnt misztikusnak lenni – és újra misztikussá vált. Lassanként felfedeztem, hogy gyógyító erő rejlik egy szép virág látványában vagy abban, ha egy idegen rám mosolyog. Elkezdtem bízni egy fölöttem álló lény jelenlétében, aki ott van a lelkem legmélyén, s aki elvezetett ebbe a világba. Tudtam, hogy ez a lény az istenség, az ima pedig annak elismerése és ünneplése. Imáim kiegészültek a köszönöm szóval.

Két évvel ezelőtt édesanyámnál előrehaladott stádiumú tüdőrákot állapítottak meg. Már áttétek is keletkeztek a máján, a nyirokcsomóin, a csontjain, s mint az onkológusától telefonon megtudtam: az agyán. Miután letettem a telefont, azt üvöltöttem: – Ne merészeld ezt megtenni vele!

Valaha méltatlannak tekintettem volna durva kifakadásomat, de az imához fűződő viszonyom már rég túllépett az első randevúkon szokásos udvariaskodáson. Már nem kell illedelmesen viselkednem. Fésületlenül, indulatosan, dühösen, rettegve is mutatkozhatok, mert tudom, hogy ezzel nem riasztok el senkit.

Az ima nem mentette meg anyámat a haláltól, de erőt adott nekem, hogy mindvégig vele legyek a kemoterápia idején és a kórházban, ahová minden este bementem beszélgetni és a lábát dörgölni. Előfordult, hogy csak néhány szót suttogtam el, például a huszonharmadik zsoltárból: „Az Úr az én pásztorom”, és anyám kinyitotta a szemét. – Miért mondod ezt? – kérdezte, mintha emlékeztetni akarna rá, hogy még él. És akkor is sokat segített, amikor az utolsó pillanatokban fogtam a kezét, és éreztem, hogy a szeretete és az ereje átáramlik belém.

Imáim nem mindig találtak meghallgatásra. Még mindig kérek apróságokat (tökéletes részidős munkát, egy kedves és jó humorú pasast, parkolóhelyet), de nem teszek úgy, mintha ezért imádkoznék. Mostanában ima közben hangokat hallok és látomásaim vannak, melyeket egyesek isteni eredetűnek mondanának. Ami pedig megjelenik előttem – anyám mosolya vagy a szenvedéstörténet valamely mozzanata –, tudom, hogy ajándék, fontos üzenet.

Gyerekkoromban a macskám mindig a vállamra telepedett, sálként fogta körül a nyakamat, amíg én olvastam vagy színezgettem. Annyira megszoktam a jelenlétét, hogy néha meg is feledkeztem róla. Akár egy fél óráig, akár a másodperc töredékéig imádkozom, egész nap velem marad ez a macskáéhoz hasonló állandóság. Szívós és kitartó, átjárja a testem. Nem tágít mellőlem. Mindig velem marad.

Vote it up
207
Tetszett?Szavazzon rá!