Amikor egy könyv beszélni tud

Az életükről mesélő Élő Könyvek szembesítenek a bizonyos társadalmi csoportokat övező előítéletekkel

Megjelent: 2010. szeptember

Kapcsolódó cikkek

Még soha nem láttam Élő Könyvet. Amikor májusban, az esélyegyenlőség napján, a budapesti Millenárison az Élő Könyvtár feliratú sátorhoz léptem, a fiatal könyvtáros lány arra kért, lapozzak bele az aznapi Élő Könyvek néhány oldalas leírásaiba. Azokba az előítéletekbe, amelyek bizonyos társadalmi csoportokat öveznek. A szimpatikus vagy épp ellenszenves téma kiválasztása után bemutatnak annak az Élő Könyvnek, akivel beszélgetni szeretnék, és az olvasójegy kitöltése után már vihetem is magammal. Nem a hónom alatt, hiszen ezek a könyvek férfiak, nők, fiatalok, idősek, akik saját életüket, kirekesztettségüket, sorstalanságukat mesélik el.

Az Élő Könyvtár ötletét a dán Ronni Abergelnek köszönheti a világ, akinek 1993-ban egy este minden ok nélkül megkéselték egy barátját. Ekkor – többedmagával – elhatározta: tesz valamit az erőszak visszaszorításáért. Ronni úgy gondolta, ha az agresszió áldozatai és elkövetői jobban értenék egymást, azaz beszélgetni tudnának egymással, elkerülhető lenne az erőszak. Az alapötlet nyomán megszületett a műfaj, és 2001-ben már a Sziget Fesztiválon is volt Élő Könyvtár.

Az Idős Könyv
Az idős ember – az előítélet szerint – kizárólag fizikailag leépült, rugalmatlan gondolkodású, a múltban és az emlékeiben él. Ferenczi Pali bácsi, az Idős Könyv valamennyi jelzőre rácáfol. Szellemi frissességét annak is köszönheti, hogy mindazt, ami vele élete során megtörtént, gyerekei kérésére, a mai napig precízen összefoglalva, kézzel leírja. Személyes naplója legfőbb vezető fonala a kronológia, így újra és újra átgondolja, elemzi a múltat – óhatatlanul összehasonlítva a jelennel.

– Én egy olyan könyv vagyok, amelyet 90 évvel ezelőtt szerkesztett meg az apukája, így, ha akadnak elsárgult lapok, ne tessék ezen meglepődni. Tessék csak kérdezni! – szólít fel.

Egy szegény sajószentpéteri asztalosmester családjába harmadik gyerekként érkezett meg a vézna, gyenge csontú kisfiú. Édesanyja úgy gondolta, ártana neki, ha az asztalosműhely poros levegőjét szívná, ezért szabóinasnak adta Miskolcra. Az inasévek után a család Budapestre költözött, ahol Pali, minden tiltakozása ellenére két húgával együtt egy női divatszalonba került 16 évesen, szinte gyerekként. A mai Pesti Színház épülete alatt lévő műhely hat évig adott munkát a fiúnak, majd közbeszólt a történelem: 1942-ben besorozták katonának.

Szabóként nem a harctérre vitték, hanem a budapesti Kilián-laktanyába, a tisztek egyenruháinak igazítására, varrására. – Mi esténként akár haza is járhattunk, a családunkhoz. Csak úgy, mint a bűvész Rodolfó vagy a humorista Alfonzó. Ők is ott katonáskodtak. – S bár alakulhatott volna úgy, hogy megússza a háború borzalmait, Pali bácsi ifjú szakszervezetis barátaival együtt 1944-ben Tito segítségére sietett – Jugoszláviába. A határon fogták el őket a németek, a Fő utcai Gestapo-börtönbe kerültek, a politikai foglyok közé.

Nap mint nap szembesültünk azzal, hogy a tábor túlfelén emberek ezrei pusztulnak el

– Az egykori magyar arisztokrácia krémje volt ott, egy emelettel feljebb épp akkoriban töltötte idejét Karády Katalin is, és miután mi igazán nem számítottunk mérvadó politikai foglyoknak, viszonylag ritkán vertek és vallattak minket. – Aztán egy napon a Keleti pályaudvarra vittek nyolcunkat – meséli –, elképzelésünk sem volt arról, hová indulunk. – Végül Mauthausenben állt meg a vonat. – A táborban az éjjeli szabóságban dolgoztam – mondja –, és közben nap mint nap szembesültünk azzal, hogy a tábor túlfelén emberek ezrei pusztulnak el… Hát mi volt ez ahhoz képest, hogy mi örökké éheztünk! – Pali bácsi szeme megtelik könnyel.

Ekkor arra kérem, meséljen könyvének azokról a fejezeteiről, amelyeket a legjobban szeret. Az első a szegény, de végtelenül boldog gyermekkor, a második már 1945-ben kezdődik, amikor a táborból hazatérve újra találkozott leendő feleségével, akit még 1941-ben ismert meg. Összeházasodtak, sorban érkeztek a gyerekek, 1948-ban, ’50-ben és végül ’56-ban – a forradalom ideje alatt. Pali bácsi 33 évesen kezdte el tanulmányait a Közgazdaságtudományi Egyetemen, kereskedőnek állt az Ezermester Vállalat boltjaiba, és a vállalat főkönyvelőjeként ment nyugdíjba. Ha teheti, elutazik azokra a helyszínekre, ahová a történelem viharai vetették. E kirándulásokon pedig új kapcsolatokat köt, a fiatalabb, érdeklődő generáció a történelemnek azt a szeletét ismerheti meg Pali bácsitól, amelyet sehol másutt. Így lett belőle Élő Könyv is.

– Hát ennyi volt! – búcsúzik végül ragyogó szemmel az Élő Könyvtár kilencvenéves könyve, aki olvasás után egy kemény kötésű, ám hártyavékonyságú, áttetsző lapokkal teletűzdelt korkönyvnek tűnik.

Vote it up
379
Tetszett?Szavazzon rá!