Amikor elsötétült a képernyő

Ötödikbe jártam 1961-ben. Csapnivaló jegyeim voltak, de az az igazság, hogy nem törődtem vele

 

Our father was long gone. My older brother, Curtis, and I lived with Mom in a dingy multi-family house in the Delray section of Detroit, one of those neighborhoods that might politely be called gritty. Our home was cramped and poorly furnished, but it was clean and there was always food on the table. In that self-insulating ignorance of kids, we were only dimly aware of the difficulties our mother had keeping things together while working three different jobs as a “domestic.”

Our world was basically like this: Get school over with, then play football or basketball, do a little “apple raiding” from a neighbor’s back-yard tree and maybe shoot rats with a BB gun. Then it was home after dark to watch TV. We did not need TV Guide. My brother and I knew at any time what was on every channel.

The background noise of our lives was gunfire and horses’ hoofs from “Wagon Train” or “Cheyenne,” laughter from “I Love Lucy” or “Mister Ed,” and the familiarly insistent jingles of the commercials. We’d sprawl on Mom’s bed and stare for hours at the tube.

But one day Mom changed our world forever. She turned off the TV. My failing grades in school triggered the whole thing. Our mother, Sonya Carson, had only been able to get through third grade. But she was much brighter and smarter than we boys knew at the time. She had noticed something in the suburban houses she cleaned – books. So she came home one day, snapped off the TV, sat us down and explained that her sons were going to make something of themselves.

“You boys are going to read two books every week,” she said. “And you’re going to write me a report on what you read.”

Apám már régen elment tőlünk. Curtis bátyám meg én anyánkkal együtt egy lerobbant bérházban laktunk Detroit Delray negyedében, egy olyan városrészben, mely csak némi jóindulattal volt elfogadhatónak mondható. Szűkös otthonunk szegényesen bútorozott, de tiszta volt, s mindig került étel az asztalra. A gyermekkor boldog tudatlanságában csupán halvány sejtelmünk lehetett arról a hatalmas erőfeszítésről, mellyel anyánk – aki bejárónőként három helyen is dolgozott – életünk alapjait biztosította.

Világunk nagyjából így festett: tudd le gyorsan az iskolát, aztán irány a foci- vagy kosárlabdapálya, zsákmányolj némi almát a szomszédék hátsó kertjének fáiról, és esetleg lőj patkányokat sörétes puskával. Sötétedés után pedig eridj haza tévét nézni. Műsorújságra nem volt szükség. Bátyám és én betéve fújtuk, mi megy éppen a különböző csatornákon.

Életünk háttérzaját puskaropogás és paták dübörgése, kacagás és a reklámok rámenős, unalomig ismételt frázisai szolgáltatták. Anya ágyán hasalva órákon át meredtünk a képernyőre.

Aztán anyánk egy napon gyökerestül felforgatta megszokott kis világunkat. Kikapcsolta a tévét. A drámai fordulatot alighanem viharosan romló iskolai jegyeim idézték elő. Édesanyánk, Sonya Carson csak három osztályt végzett. De sokkal okosabb és műveltebb volt, mint ahogy azt mi, fiúk akkor sejtettük. Felfigyelt valamire a kertvárosi házakban, ahol takarított – a könyvekre. Egy napon tehát, amikor hazajött, kikapcsolta a tévét, leültetett bennünket és elmagyarázta, hogy nekünk márpedig kezdenünk kell valamit magunkkal.

– Fiúk, mostantól minden héten elolvastok két könyvet! – közölte. – Aztán szépen leírjátok nekem, hogy miről szóltak.

 

Fiúk, mostantól minden héten elolvastok két könyvet!
Aztán szépen leírjátok, miről szóltak

 

We moaned and complained about how unfair it was, and how all the other kids watched TV. When that didn’t work we thought, well, maybe she’ll forget about the idea in a few days. Besides, we didn’t have any books in the house other than Mom’s Bible.

But she explained that we would go where the books were: “I’ll drive you to the library.” So pretty soon there were these two peevish, disconsolate boys sitting in her white 1959 Oldsmobile on their way to the Waterman Street branch of the Detroit Public Library. I wandered reluctantly among the children’s books. I loved animals, so when I saw some books that seemed to be about animals, I started leafing through them.

The first book I read clear through was Chip the Dam Builder. It was about beavers and how they lived and built their dams. For the first time in my life I was lost in another world. No television program had ever taken me so far away from my surroundings as did this verbal visit to a cold stream in a forest and these animals building a home.

It didn’t dawn on me at the time, but the experience was quite different from watching TV. There were images forming in my mind instead of before my eyes. And I could return to them again and again with the flip of a page.

Soon I began to look forward to visiting this hushed sanctuary from my other world. I discovered dinosaurs. I discovered the difference between reptiles and mammals. And I discovered something much more important: not only did I like to read, but I could absorb more information, more quickly, through the printed word than I ever did from sounds or images.

I moved on from animals to plants. When I had devoured every plant book I could find, I turned to rocks. I would wander along the railroad tracks, fill a box with rocks, then drag them home and try to identify them with the help of a geology book.

Between the covers of all those books were whole worlds, and I was free to go anywhere in them. Along the way a funny thing happened: I started to know things. Teachers started to notice it too. It got to the point where I couldn’t wait to get home to my books. Curtis and I didn’t hang around for Mom to finish work and drive us to the library. We found our own shortcut. We’d go down along the railroad tracks, sometimes hitching a ride on a slow train until we were near the Waterman Street branch. Then we’d jump off and scramble down a little hill to get to where the books were.

As for the ban on TV, Mom eventually did relent – a little. We could watch a few hours each week. But the tube was no longer a world to us, just an occasional recreation. Only years later would we realize that our mother was illiterate and could not read even those short book reports we scrawled for her each week. Eventually, though, she not only learned to read but went on to earn her general-education diploma.

Now Curtis is an engineer and I am chief of pediatric neurosurgery at Johns Hopkins Children’s Center in Baltimore. Sometimes I still can’t believe my life’s journey, from a failing and indifferent student in a Detroit public school to a Yale University scholarship, the University of Michigan Medical School and finally this position, which takes me all over the world to teach and perform critical surgery.

But I know when the journey began – the day Mom snapped off the TV set and put us in her Oldsmobile for that drive to the library.

Mi erre nyavalyogni kezdtünk és tiltakoztunk, hogy mennyire igazságtalan ez az egész, és hogy a többi gyerek is mind tévét néz. Hiába. Akkor arra gondoltunk, hogy pár nap és biztosan elfelejti ezt az őrült ötletet. Különben is, a biblián kívül egyetlen könyvünk se volt.

De anya erre azzal állt elő, hogy elmegyünk oda, ahol könyvek vannak: – Elviszlek a könyvtárba. – Nemsokára két durcás és rosszkedvű fiú ücsörgött kelletlenül az 1959-es fehér Oldsmobile-ban, mely a detroiti közkönyvtár Waterman Street-i részlege felé tartott. Odaérve unottan tébláboltam a gyerekkönyvekkel zsúfolt polcok között. Szerettem az állatokat, s amikor észrevettem néhány könyvet, mely gyaníthatólag állatokról szólt, leemeltem őket a polcról és lapozgatni kezdtem őket.

Az első könyv, melyet elejétől a végéig elolvastam, A gátépítők címet viselte. Hódokról szólt, arról, hogyan élnek és építik a váraikat. Életemben először teljesen elmerültem egy másik világban. Egyetlen tévéműsor se röpített ilyen messzire a környezetemtől, mint ez a szavak kísérte utazás az erdőben egy hideg vizű folyóhoz, és a várakat építő állatokhoz.

Akkoriban még nem értettem egészen miért, de az olvasás élménye gyökeresen eltért a tévézésétől. Nem a szemem előtt formálódtak képek, hanem a fejemben. És egyszerű lapozással bármikor visszatérhettem hozzájuk.

Hamarosan már alig vártam, hogy mindennapjaim világából ellátogathassak e csöndes szentélybe. Felfedeztem magamnak a dinoszauruszokat. Megértettem a különbséget a hüllők és az emlősök között. De valami ennél sokkal fontosabbra is rájöttem: nem csupán megszerettem az olvasást, de a nyomtatott szöveg segítségével sokkal több információt, és sokkal gyorsabban szívtam magamba, mint amennyit a hangok vagy a képek révén bármikor.

Az állatok után a növények kerültek sorra. Amikor a kezem ügyébe kerülő összes növényes könyvet elolvastam már, figyelmem a kőzetek felé fordult. A sínek mentén kóborolva különféle köveket gyűjtöttem egy dobozba, melyet hazacipeltem, hogy egy geológiakönyv segítségével megpróbáljam meghatározni az összetételüket.

Minden könyvben más-más világra leltem, melyben szabadon járhattam-kelhettem. S eközben furcsa dolog történt: tudásom lassan gyarapodni kezdett. Ezt tanáraim is észrevették. Hamarosan már alig vártam, hogy hazaérjek a könyveimhez. Curtis meg én már nem ténferegtünk, míg anya végzett a munkájával és a könyvtárba fuvarozott minket. Megleltük a saját utunkat. Elindultunk a vasúti töltés mentén, olykor felkapaszkodva egy személyvonatra, míg a Waterman Street környékére nem értünk. Ott leugrottunk a szerelvényről, és egy kis dombon leereszkedve már a könyvtárnál voltunk.

A tévézési tilalmat anya később – kicsit – enyhítette. Minden héten néhány órát nézhettünk tévét. De a képernyő többé már nem külön világ volt számunkra, csupán alkalmi kikapcsolódás. Csak évekkel később jöttünk rá, hogy édesanyánk írástudatlan volt, s még azokat az olvasmányélményeinket se tudta elolvasni, melyeket hétről hétre írtunk neki. Idővel azonban nem csupán olvasni tanult meg, de elvégezte az alapfokú iskolát is.

Curtis mérnök lett, én pedig gyermekidegsebész főorvos vagyok a baltimore-i Johns Hopkins Gyermekkórházban. Néha még ma is hihetetlennek tűnik számomra, hogy a detroiti általános iskola bukdácsoló és középszerű diákjából a Yale Egyetem ösztöndíjasa, majd a Michigan Orvosi Egyetem diplomása lettem, és végül sebész, aki az egész világot beutazva előadásokat tart és bonyolult műtéteket végez.

Viszont pontosan emlékszem mindennek a kezdetére – arra a napra, amikor anya kikapcsolta a tévét, beültünk az Oldsmobile-ba, és elvitt bennünket a könyvtárba.

Vote it up
158
Tetszett?Szavazzon rá!