Amikor tehetetlen a szülő

Olvasónk kisbabája lázgörcsöt kapott, a szülők pedig átélték azt az elviselhetetlen érzést, hogy nem tudnak segíteni

Elképzelhetetlennek tűnik, amikor az ember azt olvassa, hallja, hogy vészhelyzetben a gyermek szülei leblokkoltak, nem tudták, mit kell csinálni, és milyen szerencse, hogy ott volt egy harmadik személy, aki végül megmentette a kicsit. Hogyan lehetséges ez? Hisz a saját gyermeke! Mi az, hogy nem tud neki segíteni? Ki segítsen neki, ha nem a szülei?

Sajnos a választ, a leblokkolást, a „nem tudtam segíteni” érzését a saját bőrünkön tapasztaltuk meg. Mi, Baba szülei (az Ibolya Zora nevet adtuk neki, de nekünk csak Baba) nem tudtunk józanul cselekedni, nem tudtunk segíteni neki. Valaki más mentette meg az életét.

2012. január 19., átlagos csütörtöki nap. Kicsi lányunk a szokásos időpontban, fél 7 körül ébred, s miután egész éjszaka aludt, természetesen éhes. Megszoptatom, majd lefektetem az apja mellé, a kicsi szeme azonnal le is csukódik – mint egy igazi alvósbabáé. Becsukom a szobaajtót, és kezdem a napot a konyhában: miközben készítem a reggelit, az ebéden gondolkozom.

A kész reggelit az ágyban fogyasztjuk el, közben Baba is teljesen megébred. Indul a nap. A férjem öltözik, öltözteti, tisztába teszi a kislányunkat, és játszanak. Két napja Baba felállt, s azóta a technikáját csiszolja. Tízórai, 20 perc pihenés, játék, majd ebéd. Natúr hússzelet van mára főtt krumplival, közben megnézem a török sorozatot a tévében. Aztán büfi, és alvás a kiságyban. A déli pihenőt ismét játék követi, majd uzsonnára egy kis anyatej. Miközben szoptatok, kopognak. A férjem nyit ajtót.

A szomszédasszony jött át, Gabika. – Akciós a tej a Ceglédi utcai boltban – hozza a hírt. – Még van pár liter.

A szoptatás alatt megbeszéljük, hogy elsétálunk a boltba tejért. Felöltözünk, és bekopogunk a szomszédba: – A kicsi lányt nem nyúznánk, átdobhatnánk hozzád?

Baba a szomszédban, mi meg elindulunk apával a boltba. Felvásároljuk az összes tejet, 9 litert. Visszafelé valamilyen oknál fogva nem a járdán, ráérősen sétálunk, hanem a zöld területen át, a legrövidebb úton sietünk haza. A mai napig nem tudjuk, miért vagy honnan jött ez a gondolat, hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy Gabika vigyázott a kislányra.

Hazaérve megint bekopogtatunk a szomszédba. – Volt valami baj? – kérdezem.

– Nem – jön a válasz. – De lehet, hogy beteg lesz, mintha kezdene csillogni a szeme.

Nézem a homlokát meg a kezét, semmi. – Én is néztem már, de nem melegszik – mondja Gabika. – Volt még tej?

– Volt. És köszönjük a pesztrát.

– Sziasztok! Máskor is hozzátok!

Otthon lázmérés, semmi. Baba a kiságyba, kávé a mikróba, én a vécére, apa az ágyon terül el. Aztán mégis a kiságyhoz lép. Babát a pelenkázóra fekteti, leveszi a pelust, a lázmérőt a gyerek popsijába dugja. A vécén ülve hallom, ahogy csipog a mikró, hogy kész a kávé, de rögtön utána a férjem kiabál: – Adri, Adri, gyere gyorsan! Úristen! Baba, Baba, nézz rám!

Fogalmam sincs, hogyan álltam fel a vécéről, hogyan öltöztem fel s a férjem kezéből hogyan került az én kezembe a gyerek. Csak arra emlékszem, hogy az élettelen kis testtel rohanok keresztül a lakáson, ki az ajtón, át a szomszédba.

– Gabika, Gabika, nyisd az ajtót! Gabika! – kiabálok kétségbeesetten.

Gabika nyitja az ajtót: – Úristen! – kiáltja, és elveszi tőlem az én porcelánbabámat, aki most inkább rongybaba. – Hívd a mentőket!

Futok haza, ugrom az ágyra a telefonért, és tárcsázok, remegő kézzel és könnyek között. A férjem leblokkolva áll. Férfihang szólal meg a vonal másik végén, közben én sietek vissza a szomszédba. A lányom pucéran fekszik a komódon, és Gabika kezdi a lélegeztetést. – Miben segíthetek? – kérdezi a diszpécser.

– A lányom olyan, mint a rongybaba. Nem lélegzik.

– Hogy hívják önt? Mennyi idős a gyermek?

– Kovács Adrienn vagyok, nyolc hónapos a lányom – adom a válaszokat.

– Hol tartózkodnak jelenleg? Hány kilogramm a gyermek?

– De mit csináljak? Már kékül a szája!

– Adrienn, nyugodjon meg…

– Hogy nyugodjak meg? – vágok közbe.

– … vetkőztessék le a gyermeket, és csavarják nedves törülközőbe! Adrienn, hány kilogramm a gyermek, és hol vannak jelenleg?

– 7 és fél kiló, és Debrecen… – válaszolok automatikusan, miközben megyek a fürdőszobába és az éppen a kezembe akadó törülközőt vizezem. Belecsavarjuk a rongybabámat, közben Gabika még vagy kétszer befúj…

– Úton a segítség, ne tegye le a telefont!

Ebben a pillanatban Zora felsír. – Nincs már itt nagy baj – nyugtat a diszpécser –, és a kollégák is megérkeznek.

Nyílik a liftajtó. – Szeretjük ezt a hangot! – lép be a lakásba a mentő főorvos asszony. A diszpécser jó egészséget kívánva elköszön, és bontja a vonalat.

Remegő, ordító kislányunkat lefektetik az ágyra, és vizsgálni kezdik. A főorvos asszony átölel, és megnyugtat, hogy minden rendben van. Közben megszületik a diagnózis: lázgörcs. Ekkor én agyilag teljesen kikapcsolok, viszont a férjem „észhez tér”. Még hallom, ahogy a gépek csipognak, valaki 5 milligramm algopyrint kér. – Édesanya, bemegyünk a klinikára, össze kellene pakolni.

Mint egy gép, indulok csomagolni. A férjem ingázik a két lakás között, válaszol a kérdésekre, segít a pakolásban. Csörög a vezetékes telefon; ez egy kicsit magamhoz térít. A nagybátyám hív: – Sanyi, most nem jó, indulunk a klinikára.

Bekopog a mentő: – A férje felöltöztette a picit, mi készen vagyunk, indulhatunk?

Gyorsan pólót cserélek, cipőt, kabátot veszek, mehetünk. Magamhoz ölelem a rózsaszín szájú, könnyáztatta arcú kislányomat. A liftben megkérdezem, jöhet-e velünk a férjem. – Sajnos nincs hely a mentőben – mondják.

– De van, én átülök a kis autóba – simogatja meg a karomat a főorvos asszony.

A mentőben még egy fiatal hölgy lázat mér (39,9 °C), kérdezget, papírokat töltenek ki a férjemmel, én meg csak nézem a lassan megnyugvó kicsi lányomat. Időközben szakadni kezd a hó, az idei első hó…

A klinikára érünk, a gyerek csupa pötty. Csak nézem a pici testét, hang nem jön ki a torkomon, de a férjem kérdez helyettem.

– Allergia lesz. Algopyrint kapott már korábban?

– Nem.

– Akkor valószínűleg erre érzékeny a kis hölgy. Mehetnek az osztályra.

A csecsemőosztályra kerülünk. Elbúcsúzunk a mentőktől, megköszönjük a segítségüket.

– Ez a munkánk. Jó egészséget! – válaszolják kedvesen.

További papírok kitöltése és egy marék beutaló után irány tovább… Az épületből kiérve térdig ér a hó. Szeretem a havat, de most a pokolba kívánom. Minden hófehér, semmit sem látunk, de azért mindent megtalálunk. Fül-orr-gége, agyi ultrahang, vizeletminta, vérvétel… a szobába visszaérve Babát a kiságyba fektetjük, nekem egy kerti szék jut.

Másnap minden lelet megérkezik, minden negatív, de még nem vagyunk túl a 24 órás láztalanságon, így maradunk. Jön az este, láz nincs.

A másnapi viziten beszámolok a 24 órás láztalanságról, de kiderül, hogy neurológus még nem látta a gyereket, ezért nem mehetünk haza. A neurológiai vizsgálat is negatív. Mehetünk haza! Boldogok vagyunk apával, mert vége, de szomorúak is, mert a lányunk hatéves koráig bármikor megismétlődhet mindez.

Rengeteget gondolkoztunk, hogyan juthattunk idáig, de a betegségnek semmi előjele nem volt. Többen csúnyán néztek ránk. Az idegenek és ismerősök, sőt még a család nagy része is minket tett felelőssé a lázgörcsért. Nem akartak hinni nekünk. Pedig Baba testhőmérséklete 37,5 fokos volt, amikor „elment”, és amikor „visszajött”, 40,9-et mértek a mentők…

2012 novemberében újra megtörtént, amitől tartottunk. Most már tudtuk, mit kell csinálni: vizes törülköző, kúp, mentők. Négy nap múlva hazajöhettünk a klinikáról.

Megint számolgatni kezdtünk: egy hónap, egy év, semmi. Szerencsére nem fordult elő többször. Azt mondják, valakitől örökölte ezt a hajlamot.

A második esetet követően a család is megértette, hogy nem a mi figyelmetlenségünk, hanyagságunk volt az oka a majdnem tragédiának.

Azóta a mi nagylányunknak évente két szülinapot ünneplünk: április 29-én, amikor született (ezt a barátokkal, családdal), és január 19-én, amikor Gabika újraélesztette (a szomszéd családdal).

Baba most már óvodába és balettórára jár, na és persze imádja gardírozni és szekálni a kisöccsét.