Amiről nem tehetünk

Nem az ő hibájából történt, mégsem tudott megbocsátani magának

Kapcsolódó cikkek

Azon a nyáron, amikor tizenhárom éves voltam, édesapám autóbalesetbe keveredett. A haja szála sem görbült meg – kis híján mégis belehalt.

Ő volt a példaképem: magas, barna bőrű és rendkívül jóképű. Amikor énekelt vagy nevetett, kivillant tökéletes, fehér fogsora. Mario Lanza lemezeiről tanult meg énekelni, és tiszta tenorja gyakran töltötte be a házat, a kertet, az autót – vagy az erdőt, ahol oly gyakran kirándultunk és horgásztunk kettesben.

Apával imádtuk a természetet, anya inkább otthon maradt a húgommal, Trishával. Hétvégeken tiszta vizű patakok mellett állva figyeltük a felszínen táncoló molnárkákat, ebihalakat fogtunk mocsarakban, vagy erdei ösvényeken jártunk és állatcsontokat gyűjtöttünk. Ha elfáradtam vagy túl erős sodrású patak került az utunkba, apám a nyakába vett, mintha csak tollpihe lettem volna.

Nemcsak szerette, mélységesen tisztelte is az élet minden formáját – még a házban talált bogarakat és pókokat is élve fogta meg, hogy aztán a szabadban eleressze őket. Az óvatosság pedig szinte a rögeszméjévé vált. Amikor nyaralni mentünk, a megengedett sebességnél mindig valamivel lassabban hajtott, amivel Trishát és engem az őrületbe kergetett. Az ötvenes években, amikor a biztonsági öv még nem volt kötelező, ő beszereltette, és ragaszkodott hozzá, hogy mindig be is csatoljuk.

Egy nap aztán hirtelen apám autója elé kanyarodott egy kerékpáros. A fiú élete ott nyomban véget ért – és bizonyos értelemben apámé is.

Az egykor vidám, nyílt férfi visszahúzódóvá vált. Minden gondolatát és tettét gyász és elkeseredés felhőzte be. Noha tudta, hogy a baleset nem az ő hibájából történt, képtelen volt megszabadulni gyötrő lelkifurdalásától.

Trisha és én hallottunk a balesetről, de apa soha nem beszélt róla, és a család úgy tett, mintha meg sem történt volna. Úgy viselkedtünk, mintha mi sem változott volna – pedig minden más lett.
 

Munkaadója, az Egyesült Államok Hal- és Vadgazdálkodási Szolgálata 1962-ben apát Dakotából Új-Mexikóba helyezte át. Apám összecsomagolt, aztán Albuquerque-be repült, hogy átvegye új szolgálati autóját. Trisha és én ezalatt anyával elmentünk rokonlátogatóba.

Apa remekül vezetett. Munkája során rengeteget kellett autóznia, és csaknem egymillió kilométert tett meg balesetmentesen. Általában a vezetés megnyugtatta. Ám aznap szörnyű nagy volt a forgalom: egymást érték a mezőgazdasági gépek, terepjárók, turistabuszok és teherautók. Ráadásul az új kocsi kellemetlenül remegett, ha apám a megszokott tempójában, vagyis valamivel az óránkénti 96 kilométeres sebességhatár alatt hajtott. A remegés csak akkor csillapodott, ha 100 kilométerre gyorsított, úgyhogy egy óra elteltével apa önkéntelenül is ráállt erre a sebességre.

Lassacskán megnyugodott, élvezni kezdte a csodálatos tájat, és rágyújtott egy nótára.

Délutánra túljutott a hegyeken, és egy meseszép völgyben fekvő kisvárosba ért. Az autóút új volt és sima, s mintha a hegyekkel együtt a nagy forgalmat is maga mögött hagyta volna.

A városkából kiérve előzni kezdett egy ősz hajú öregurat, aki csigatempóban autózott. Ahogy azonban mellé ért, az öreg is a gázba taposott, így apának még jobban fel kellett gyorsítania, hogy befejezhesse az előzést. Miután ez megtörtént, észrevette, hogy a sebesség már csaknem 100, ezért lassított. Előtte csak egy biciklista pedálozott az útpadkán. Biztosan turista – gondolta apa. A közelben sehol sem látott mellékutat és kocsikijárót. Apám mindig nagy ívben kikerülte a kerékpárosokat, de most nem tudta, mert szemből egy kiszolgált katonai teherautó dübörgött felé, sűrű füstfelhőt eregetve. Apa már azt is látta, hogy a biciklista egy kisfiú.

Miután a teherautó elzúgott mellette, apám áthúzódott a szemközti sávba, hogy kellő távolság legyen közte és a kerékpáros között. Ekkor azonban a fiú váratlanul félrekapta a kormányt, és éppen elé vágott. Apa a fékbe taposott. A kerekek leblokkoltak és csikorogva csúszni kezdtek, több mint 10 méteres fekete nyomot hagyva az aszfalton.

Hol a fiú?

Csak annyit látott, hogy a bicikli első kereke az árok felé gurul. Amikor az autó végre megállt, apa kiugrott belőle, és remegő lábbal rohanni kezdett.

A fiú pupillája tág volt. Apa szinte kívülállóként hallotta a saját, elvékonyodott, ideges hangját, amint egyre csak azt kérdezgeti: – Megsérültél, öcskös? Megsérültél, öcskös? – A fiú nem szólt, és nem is mozdult. Egyik lábáról hiányzott a cipő.

A katonai teherautó visszatolatott, és vezetője, egy magas, szomorú tekintetű férfi a fiú mellére hajtotta a fejét. Úgy vélte, szívdobbanásokat hall. Apám még mindig remegve visszarohant a bőröndjéért, kiborította, és összekapkodott néhány trikót meg a zakóját.

Végtelen óvatossággal a fiú feje alá csúsztatta a ruhákat. Vérfoltot vett észre a srác nadrágján, ezért felhasította a szárát. Nyílt törést látott, a seb nyílásán át zsírszövetet pillantott meg. Képzett elsősegélynyújtó lévén megragadta a fiú lábát a seb fölött, hogy elállítsa a vérzést – ám a sebből már nem folyt vér.

– Micsoda balszerencse – szólalt meg a teherautó sofőrje. – Nem tudta volna kikerülni. – Apám valahogy a távolból hallotta a szavakat, és elraktározta azokat az emlékezetében.

Teljesen ledermedt, csak hatalmasra tágult szeme élt. Aztán mintegy kívülről figyelve önmagát munkához látott: odébb vitte a kerékpárt, irányította a forgalmat, válaszolt a kérdésekre.

A helyszínre érkezett a helyi sheriffhelyettes is. Fényképezőgépet hozott, meg mérőszalagot, és rengeteg kérdést tett fel. – Milyen gyorsan haladt? – kérdezte. Ez a kérdés gyökeret vert apám lelkében.

Tényleg, milyen tempóban autózhatott? Emlékezett rá, hogy az öregúr előzéséhez fel kellett gyorsítania, aztán pedig lassított. De nem nézett a sebességmérőre. Úgy vélte, lelassított, hogy a zörgő teherautó elhaladhasson mellette, aztán gyorsítani kezdett, és balra húzta a kormányt, hogy megelőzze a kerékpárost. De nem tudta, milyen gyorsan haladt, és soha nem is tudhatta meg pontosan. Valósággal megszállottja lett e kérdésnek. Az autója sebességének is szerepe lehetett a fiú halálában?

Miközben a bíróságra hajtott, hogy kitöltse a baleseti jegyzőkönyvet, azon töprengett, vajon börtönbe kerül-e majd. A seriff azonban azt mondta, elmehet, csak maradjon velük kapcsolatban. Apám viszont úgy érezte, beszélnie kell a fiú szüleivel, ezért a seriff elvitte a család farmjára.

A ház emberekkel volt tele. A fiú anyja a kanapén zokogott, és kisírt szemű nők vették körül. A seriff tapintatosan bemutatta apámat, és elmondta, miért van ott.

A fürdőszobából ekkor lépett ki egy göndör hajú férfi, a fiú apja. Borotválkozás közben jó néhány helyen megvágta magát. A tekintetén látszott a kétségbeesettség, de nagy önuralommal hallgatta apám szavait. Apa vékonynak és gyerekesnek hallotta a saját hangját, miközben elmondta a férfinak, milyen rettenetesen sajnálja a történteket.

A férfi ragaszkodott hozzá, hogy menjenek vissza a helyszínre, és rekonstruálják a balesetet. Görcsbe feszült állkapoccsal tette fel a kérdéseit, köztük azt is: – Milyen gyorsan haladt? – Aztán a seriff autójához visszafelé menet arról beszélt apámnak, mennyit segített a fia a ház körül és a tehenek fejésében.

A nehéz látogatás után apának most be kellett számolnia a történtekről anyának is. Mit mond ilyenkor az ember a feleségének? – tépelődött. – Vajon gyermekgyilkosnak fog tartani? Ezután is tud majd szeretni?

Felhívta anyámat, de a torka annyira elszorult, hogy alig tudott megszólalni, alig tudott reagálni anyám szavaira, amelyekkel a szeretetéről biztosította. Amikor végzett, csak állt a telefonfülkében, és levegő után kapkodott. Úgy érezte, a bensőjében feszülő nyomás összepréseli a szívét és a tüdejét is.

Lassan beesteledett, és baljóslatú idő telepedett a tájra, mire apám megállt egy motelnél. Ott, a szoba magányában az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. Hol csak ült az ágy szélén, és kábultan meredt maga elé, hol pedig kétségbeesetten járkált fel-alá. Az élete teljesen haszontalannak tűnt számára. Úgy vélte, soha többé nem érezheti otthon magát a világban.

Másnap anyám nekivágott az 1100 kilométeres útnak, hogy mellette legyen. Aztán mielőtt egy hét múlva Trisha és én is találkoztunk vele, figyelmeztetett bennünket, hogy apa talán másmilyennek tűnik majd. Emlékszem, az arcát fürkésztem, a változás jelei után kutatva, de semmit sem láttam. Tévedtem. Az apám ettől kezdve kettős életet élt. A lányai és a munkatársai előtt rendíthetetlenül nyugodtnak mutatta magát. Ám gyakran előfordult, hogy ez a férfi, aki gyermekkora óta nem sírt, titokban az anyám karjában zokogott.

És nem énekelt többé.

Idővel különös félelem kezdett testet ölteni benne. Attól tartott, Isten talán az ő gyermekének életét követeli majd, hogy kiegyenlítse a számlát. Addigi hite szerint Isten jó apaként viseli gondját az embereknek. Most azonban, nem értvén, miként engedhette meg Isten ezt a balesetet, már félte a Mindenhatót, akit szigorúnak és bosszúállónak tartott.

Egy nap kérleltem, engedjen el engem és Trishát horgászni a tóhoz, amely új otthonunk közelében, az autóút túloldalán fekszik. Apám sokáig vívódott. Az erős szél méteres hullámokat korbácsolt a part közelében. Tudta, hogy mindketten jól úszunk, mégis habozott. Ám addig könyörögtem, amíg vonakodva bár, de beleegyezett. Ám nem tudott nyugton ülni az íróasztalánál. Fel-felállt, és kinézett az ablakon. Kétszer is elindult az ajtó felé, hogy visszahívjon bennünket, de aztán erőt vett magán, és visszaült a helyére. Már éppen neki akart látni a munkájához, amikor zajt hallott odakintről, és rögtön talpra ugrott. Az ablakon kinézve engem pillantott meg, amint a ház felé szaladok, rémülten kiáltozom, és könnyek patakzanak az arcomon.

Biztos volt benne, hogy Trisha a vízbe fulladt. Feltépte az ajtót, elkapta a csuklóm, és rohanni kezdett a tó felé. Aztán meglátta, hogy Trisha a tóparton áll, kezében a horgászbotommal. Közelebb érve aztán azt is észrevette, hogy a zsinór a húgom szeménél ér véget.

Apa Trisha vállára tette remegő kezét, és elhaló hangon nyugtatgatni próbálta. Megkönnyebbülten látta, hogy a horog csak a jobb szemöldök alatt, a húson hatolt át. Óvatosan kihúzta a szakállas horgot az aprócska sebből. Trisha szeme nem sérült meg.

Döbbenten forgatta a horgot az ujjai között, aztán végre egy mosoly tört át érzelmi börtöne komor falán. Hosszú idő után most először kacagott fel hangosan, felszabadultan. Megfogta a kezünket, és visszasétáltunk a házhoz.

Talán aznap kezdődött meg érzelmi felépülése, mert rájött, hogy Isten mégsem követel engesztelő áldozatot a balesetért. Változni kezdett – de most jó értelemben. Visszaköltöztünk az általa annyira szeretett dél-dakotai Black-hegységbe, a házunk egy sűrű fenyves borította kanyon bejáratánál állt.

Ahogy telt az idő, apám újra kezdett örömet találni az életben. Egy tavaszi estén, csaknem két évvel a baleset után megláttam, hogy felfelé mászik a kanyon nyugati oldalában, majd kisvártatva felzendült erős hangja e természetes amfiteátrumban. Énekelt.

Amikor lejött, úgy éreztem, végre valóban visszatért hozzám az apám, még ha nem egészen olyan volt is, mint annak előtte. Látszott rajta, hogy megjárta a poklot, de túlélte.
 

Harminc évvel a baleset után apám leírta nekem, mi is történt vele akkor, és ez hogyan befolyásolta az életét. Sírva olvastam végig a sorait.

Két éve az én drága apám rákbetegségben haldoklott. Áldását akarta adni és tudatni velem, hogy az élet értékes, de bizonyos dolgokat nem mi irányítunk. Ám ha szörnyűség történik is, Isten mindig megbocsát, és ennek tudatában önmagunknak is megbocsáthatunk.

Arra kért, meséljem el a történetét, hogy ezt mások is megértsék. Íme, megtettem.

Vote it up
41
Tetszett?Szavazzon rá!