Amit apámtól tanultam

Amikor búcsúznom kellett a szülői háztól, rájöttem: akiket szerettünk, a haláluk után is velünk maradnak

Kapcsolódó cikkek

Nagy nehezen rászántam magam, hogy eladásra meghirdessem a családi gazdaságot. Két év telt el a papa halála után, és én a temetés óta először mentem vissza. A papa halála óta kétszer törtek be, egyszer pedig nagyon sokba került nekem, hogy elfagytak a vízcsövek, így be kellett látnom, hogy nincs szükségem bő 300 hektár paradicsomföldre. A család hét nemzedéke után az erdőm, a patakom és a mezőm idegenek kezébe kerül. Nehéz szívvel írtam alá a papírokat az ingatlanügynöknél, és még egyszer utoljára fölkerestem a szülői házat.

Miközben leparkoltam a csűr előtt, csak ültem, hallgattam a tücsökciripelést. A papa a tücskök hangja alapján meg tudta mondani, hány fok van. – Számold meg, hányat ciripelnek 15 másodperc alatt, szorozd meg néggyel, és amennyi a végeredmény, annyi a hőmérséklet Fahrenheitben – tanította. Megszámoltam, szoroztam, és 96 fok jött ki – azaz 35 Celsius-fok.

A csűrben ott lógott a szögön a régi teherautónk slusszkulcsa; levettem, és beindítottam a kéttonnás Studebakert. A motor könnyedén felpörgött, én meg hallgattam egyenletes, megnyugtató duruzsolását. A papa átadta nekem a régi járművek iránti rajongását, közös szenvedélyünk lett a hivatásom. Gépjárműtörténésznek tanultam.

Nehéz volt elhinni, hogy a teherautónk immár fél évszázados, és több mint 460 ezer kilométert futott. Ez a nagy zöld Studebaker itt volt a háznál már az én születésem előtt. Ahogy ott üldögéltem, már-már azt képzeltem, apám befordul a csűr sarkán, és felkapaszkodik mellém az ülésre.

A másik közös szerelmünk, ahogy apám nevezte, a „kóborlás” volt. Amikor a nyári hőség elűzött bennünket a földekről, beültünk a Studebakerbe, és barangoltunk mindenfelé a kavicsos utakon. A papa közben történeteket mesélt emberekről, akik egykoron itt éltek. Ismerte minden gazda örömét-bánatát ezen a környéken.

E délutánok emléke támadt fel bennem, miközben kigurultam a csűrből az útra. Lassan elhaladtam az első kereszteződésnél álló nagy juharfa mellett, és a fülembe csengett a papa hangja: – A környék első iskolája itt épült 1826-ban. – Tudtam, hogy ha megállnék, és átvágnék a kukoricáson, megtalálnám a fa kérgébe vésett feliratot: „J. C. M. szereti H. B. H.-t”.

Ezek az emberek itt vannak ugyan a földben, de amíg emlékezünk rájuk, addig valahogyan velünk maradnak

– Az egyik monogram az ükapádé, James Clifford Maysé, az ő keresztnevét viseled, a másik az ükanyádé, Hattie Beatrice Hallé – mondta nekem a papa. – Tizenhat évesen szerettek egymásba. Karácsonykor. Egy fehér Studebaker szánon hagyták el a templomot, és itt, ezen a részen gazdálkodtak. Tizenegy gyerekük született!

Önkéntelenül is a falu felé vettem az irányt, de igazából nem volt ott már falu. Megálltam egy ütött-kopott, bedeszkázott épület előtt, amely hajdan Hobbsék vegyeskereskedése volt.

A városba tett kiruccanások mindig azzal kezdődtek, hogy elbeszélgettünk egy kicsit Hobbs özvegyével. A törött üdítőitalos gép még mindig őrt állt a bejárat mellett. Volt idő, amikor ez a nagy kék láda jéghideg üdítőt adott egy ötcentesért. A papa meg én a hűtő mellett állva ittuk meg a csípős, cukros szőlőlevet, aztán rögtön visszaadtuk az üres üvegeket az özvegynek, hogy ne kelljen kifizetni a kétcentes betéti díjat.
 

Erről eszembe jutott az egy délutáni kalandunk. A nyári szünetre mentem haza az egyetemről. A papa meg én csak úgy kóboroltunk. A nyugati égbolton felhők gyülekeztek, és alig érezhetően, de változott a szélirány. – Mindjárt itt a zuhé – jegyezte meg a papa. Én bólintottam, és elmosolyodtam, amikor két kövér esőcsepp elkenődött a szélvédőn.

Lekanyarodott az útról, régóta nem használt, gazzal benőtt keréknyompárban döcögtünk. Lakatlan tanyaház előtt álltunk meg. – A jó öreg Davidson az otthonban van – mondta a papa, és közben nagyot nyelt. – Tavaly télen a szomszédok találtak rá, hálóingben téblábolt az úton.

A lakattal lezárt csűr felé indultunk. A papa megemelt egy hatalmas követ, és kivette alóla a rézkulcsot. Félretoltuk a nehéz ajtót annyira, hogy beférjünk. Autómatuzsálemek sorakoztak odabenn a félhomályban.

Ekkor elkezdett zuhogni az eső. Miközben a cseppek doboltak a bádogtetőn, a papa elmondta minden öreg jármű történetét, az 1918-as egytonnás Ford teherautóét, a vajsárga-fehér 1958-as Packard keménytetősét. Az 1930-as McLaughlin-Buick rumot szállított a szesztilalom idején.

– Az az 1922es Nash ott az első automobil, amiben utaztam – mondta a papa. Elővett egy zsebkendőt a mellényzsebéből, és óvatosan letörölte a port a króm hűtőrácsról.
 

Most egyedül kerestem meg az utat, és kis idő múlva meg is találtam a Davidson-házat. A rézkulcs még ott volt a nagy kő alatt, a porlepte autók és teherautók sem tűntek el.

Aztán a közeli temetőbe mentem. Rengetegszer jöttünk ide a papával lekaszálni a füvet. Mindig elmondta: – A templom 1954-ben leégett – közben cipője orrával megbökte az elfeketedett köveket. – A hívek úgy döntöttek, hogy a városban építenek újat. Sokáig gondozták a temetőt, de de a fiatalok már mind elköltöztek.

A papa szerette ezt a helyet. A nagyapja építette a kőfalat, és a papa gyerekkorában sokat játszott és bújócskázott itt. – Annak a bükkfának a tövében csókolóztam életemben először.

Átvágtam a dudván, megtaláltam a mama, a papa meg az anyai dédszüleim sírkövét. Ők Hollandiából jöttek, angolul nem tudtak, de arról álmodoztak, hogy jobb életük lesz az Újvilágban. – Dolgozz keményen! – kiabálta sokszor a papa. – A bevándorlóknak keményebben kell dolgozniuk!

A mama és a papa mellett nyugszik mind a négy nagyszülőm és Wesley nagybátyám. – Wes elment Kaliforniába. A Los Angeles Timesnak dolgozott. Nagyon jó cikkeket írt – mondogatta nekem a papa. – Írjál te is, fiam. Ugyanolyan tehetséges vagy, mint ő.

A papa sírja a mamáé mellett van, aki 1986-ban halt meg. A két egyforma sírkő közül a papáéra csak a halál időpontját nem vésték rá. – Még nem jött el az én időm – mondogatta a papa, miközben a gazt huzigálta –, de már nem sok van hátra. Tudod, fiam, ezek az emberek itt vannak ugyan a földben, de amíg emlékezünk rájuk, addig valahogyan velünk maradnak.

Ujjaimmal végigsimítottam a rózsaszín gránitba vésett dátumot: 1999. július 3. Sokáig álltam ott némán, miközben enyhe szellő fújdogált, egészen addig, míg a nap a szemhatárhoz nem ért és ideje volt eljönnöm.

Vote it up
135
Tetszett?Szavazzon rá!