Amit csak akarsz, drágám

A családunkban rendszerint Julie viseli a nadrágot. Csakhogy most egy hónapig én mosom és vasalom. Túlélem?

A hozzám érkező e-mailekben – leszámítva némely kanadaiakat, amelyeknek feladói háborognak, mert elírtam legnagyobb jéghokis csillaguk, Wayne Gretzky nevét (ki hitte volna, hogy képesek így fölhúzni magukat?) – a leggyakrabban visszatérő motívum az, hogy Julie, a feleségem, valóságos szent.

Olvasóim azt mondják, borzongva bámulják őt, amiért elviselte, hogy bibliás könyvem kedvéért szakállt növesztettem, az Encyclopædia Britannica olvasásával töltött év során vég nélkül ontottam magamból az adatokat például a kínai ópiumháborúkról, és további esztelenségeket műveltem, ha írói vállalkozásaim úgy kívánták. Egyesek még azt is kijelentették, hogy ezért tartozom neki valamivel, esetleg drágakövekkel.

Mások viszont úgy vélik, törlesztésképpen egy hónapon keresztül mindenben szót kéne fogadnom a páromnak. Teszem azt, masszírozhatnám a lábát, elmosogathatnék, és Kate Hudson-filmeket nézhetnék vele (mármint ha kedvelné Kate Hudsont, de nem ez a helyzet).

Nem vitatom, hogy Julie szent, ami azonban a kísérletet illeti...

Hm, valljuk be őszintén, egész jó ötlet. Ezáltal föltérképezhetem korunk amerikai házasságának szövevényes erővonalait. Vágjunk hát bele!

Amikor megemlítem Julie-nak a Mintaférj-akciót (amelyet John barátom csak Papucsférj-akciónak csúfol), ugrál örömében. Szó szerint. Körbeszökdécsel a nappaliban, mintha rugót szereltek volna a talpára, és ujjongva tapsikol.

A családunkban rendszerint Julie viseli a nadrágot, ha szabad öltözködési szóképpel élnem. Csakhogy most egy hónapig én mosom és vasalom azt a ruhadarabot. Engedelmes leszek, akár egy gésa, és kizárólag az ő boldogságát tartom szem előtt. Huszonegyedik századi asszonykám engedelmes tizennyolcadik századi feleségéül szegődöm.

Az alapok lerakása
Mindenekelőtt megkérem Julie-t, hogy soroljon fel ezt-azt, amit e hónap során kíván tőlem. Hozzá is fog. Szerencsére hoztam magammal jegyzetfüzetet. – Kezdjük az ággyal – mondja. – Ne szoríts le a hat párnáddal a matrac szélére! Ha későn fekszel le, ne ébressz föl azzal, hogy a mobilodat használod elemlámpának. És ne dumálj bele a filmekbe. Ne sandítgass rám a szomorú részeknél, hogy nem sírok-e.

Kissé nyugtalanító, milyen szélesen hömpölyög Julie-ból az apró-cseprő sérelmek folyama

Szorgosan körmölök, igyekszem lépést tartani. Kissé nyugtalanító, milyen szélesen hömpölyög Julie-ból az apró-cseprő sérelmek folyama. – Ne vedd meg a boltban az első gyümölcsöt, amit meglátsz! – folytatja. – Ne pocsékold az ennivalót! Ha a fiaink – hárman vannak – otthagynak valamit, fóliázd le, és tedd el a következő étkezéshez!

A feleségem elemében érzi magát. Engem is bosszant egy s más, de nem hánytorgatom fel ilyen iramban és ilyen aprólékos gonddal. – Ne űzz gúnyt a rokonságomból! – figyelmeztet Julie. – Ne siránkozz, hogy miért muszáj New Jersey-ben szilveszterezni. Ha fölteszek egy egyszerű kérdést, például hogy nyitva van-e vasárnap a drogéria, és nem tudod a választ, próbáld meg azt mondani, hogy nem tudod. Ne magyarázz nekem, hogy „Ez olyan rejtély, amelyen az emberiség évszázadok óta töpreng, de a természettudósok és bölcselők jottányival sem jutottak közelebb a megoldásához.”

Ajjaj! Milyen lejárt lemez is ez, mennyire unhatja. Jogosan. – Normális időben bújj ágyba, hogy reggel ne legyél hulla! – litániázik tovább, habozás nélkül. – Ne szórakoztass azzal, hogy valami mutatós nőci barátnak jelöl a Facebookon. Harmatgyönge próbálkozás, ha így akarsz féltékennyé tenni. Ne pakolj vissza a hűtőbe olyasmit, amiből félmorzsányi sem maradt.

– Álljon meg a menet! – vágok közbe. – Az előbb még arról volt szó, hogy ne pocsékoljam az élelmet. Ez épp az ellenkezője.

– Ügyes megállapítás, de szerintem ki tudod okoskodni, mikor melyik a fontosabb szempont.

Nyilván olyan az ábrázatom, mintha épp most talált volna el egy olimpiai súlylökő, mert Julie váratlanul megenyhül. – Szeretlek – közli.

– Veszem észre – felelem.

Az első nap
– Jó reggelt, angyalom! Istenien nézel ki! – adom meg a módját.

– Köszi, édes! – feleli Julie.

A kedveskedés után mindjárt ki is osztja aznapi első feladatomat. – Találj ki egy harmadik ajándékot apád születésnapjára!

Rögtön az jut eszembe, hogy minek három ajándék. Máskor ösztönösen efféle suta megjegyzésre ragadtatom magam: „Hát kettő már nem is elég? Ki ez, kisded a jászolban?”

– Persze – mondom most ehelyett.

A nap folyamán feltűnik valami. Valahányszor Julie szól valamit, automatikusan vitatkoznék vele. Ez (rendszerint) nem fajul durva veszekedésig, csak amolyan gyöngéd pengeváltás. Szókaratézás.

De azt is tudom, hogy ez nincs rendjén. Eleinte játékból szurkálódunk, azután eltelik néhány év, és már nem is játék az egész.

Át kell programoznom az agyamat. A házasságnak nem kell ökölvívásnak lennie

Át kell programoznom az agyamat. A házasságnak nem kell ökölvívásnak lennie. Talán felfoghatjuk tollaslabdázásnak is, amelyben az a cél, hogy játékban tartsuk a labdát.

Így hát egész nap arra törekszem, hogy elfojtsam önző reflexeimet. Minden döntésnél fölteszem a kérdést: vajon Julie mit szeretne?

Ám ez a félpercenkénti egyeztetés a bennem élő Julie-képpel igen kimerítő. Nekifognék, hogy fölszeleteljem a sárgadinnyét a fiúk reggelijéhez, de megtorpanok. Julie egyszer rosszallóan jegyezte meg, hogy olyan girbegurbán vágom föl a dinnyét, mint egy autós terepverseny útvonalrajza. Engem cseppet sem zavar, őt ellenben igen. Úgyhogy élesebb kést veszek elő, és szépen, szabályosan kettéhasítom a gyümölcsöt. – Ez tetszik, mi? – kérdezem, mert látom, hogy Julie figyel.

– Imádom! És nagyon jót tesz a házasságunknak, ugye?

– Hogyne! – felelem, és gyorsan az ajkamba harapok.

Szoknyauralom régen és most
Egy pillanatra elgondolkodom: ha pár száz évvel ezelőtt próbálkozom ezzel a kísérlettel, akkor még törvénybe ütközött volna.

A kortárs történész Stephanie Coontz Marriage, A History (A házasság története) című lebilincselő könyvében azt írja, amennyiben a férj átengedte a családfői szerepet a feleségének, nem pusztán megvetés tárgyává vált, hanem büntetendő cselekményt követett el: „Megbírságolták, vagy a falu kacsaúsztatójába taszajtották, amiért nem tartotta kordában az asszonyát.” A függetlenségi háború előtti Amerikában a férfiak olykor „pert indítottak becsületsértésért, ha a szomszédok azt híresztelték, egy férj hagyja, hogy a felesége elbitorolja a hatalmát”.

A középkorban faluhelyen elbűvölő szokásokat tartogattak a feleségükkel nem bíró egyének számára: „A papucs alatt nyögő férfiút kordéhoz szíjazva vagy hátrafelé öszvérre ültetve hurcolták körül, hadd csúfolják, hadd nevessenek rajta, amiért fölfordította a házassági rangsort.”

Coontz leszögezi, hogy a történelem során legnagyobbrészt a házasság merőben antidemokratikus formája dívott. Férj és feleség úgy viszonyultak egymáshoz, mint császár és paraszt, vezérigazgató és recepciós. Mi több, a házasság nagyjából egyet jelentett az asszonyi engedelmességgel.

Engem tehát a férfinem árulójának tekintettek volna. Beszámolok Julie-nak a kutatásaimról, és fölolvasok neki egy részletet a skót Robert Burns 1788-as költeményéből, A papucsférj-ből.

– „Senki az a férfi, hitvány kapca rongya, / Zsarnok asszony előtt meglapuló szolga / Ki nő kegyétől függ, akarata semmi, / Utolsó vasát is az fogja elvenni.”

– Szerencséd, hogy nem Burns vett feleségül – jegyzem meg.

– Óriási szerencsém – ért egyet Julie. – De ebben a hónapban nincs jogod ehhez.

– Mihez?

– Ahhoz, hogy más férjekkel hasonlítgasd össze magad – mondja.

Jobb adni
Julie egyik vezérelve a Mintaférj-akcióban természetesen az, hogy rendszeresen kedveskedjem neki virággal. Azt az ellenvetést teszem, hogy ki se látunk a tomboló gazdasági válságból (tudom, ez nem valami engedelmes dolog tőlem). New Yorkban olyan drága a virág, hogy feltételezem, különlegesen képzett geológusok által norvég fjordokból kinyert vízzel öntözik.

– Nem muszáj virágot venned – mutat engedékenységet. – Bármilyen ajándék megfelel.

Annak idején, amikor udvaroltam neki, nem fukarkodtam az ajándékokkal. Azután alábbhagyott a lelkesedésem

Annak idején, amikor udvaroltam neki, nem fukarkodtam az ajándékokkal. Könyvet, szappant, fahéjas illatgyertyát vásároltam. Azután alábbhagyott a lelkesedésem. Talán örökletes dolog ez az ajándékozási defekt. Apám is elég visszafogott az ajándékozás terén. Anyám máig próbálja kiheverni, amit az első Valentin-napra kapott tőle: semmit.

Hát most mindennap meglepem Julie-t valamivel. Legtöbbször tejeskávéval hab nélkül, de azért veszek DVD-t, szappant és könyvet is.

Rászoktatom magam, hogy több napra előre megtervezzem az ajándékozást. Lelki szememmel látom Julie mosolyát, amint az asztalra teszem a meglepetést. Örömében nem sikerült azóta ugrándozásra bírnom, de amikor átnyújtom Maureen McCormick önéletrajzát – a színésznőét, aki a televíziós családsorozatban Marcia Bradyt játszotta, később egy időre a kábítószer rabjává vált –, elégedetten dörzsöli a tenyerét.

Az évek során tapasztaltam, hogy a viselkedés visszahat a gondolkodásra. Elképzelem, ahogy ajándékot adok Julie-nak. Az elmém arra a következtetésre jut, hogy nyilván nagyon szeretem a feleségemet. Ettől még inkább beleszeretek. Így boldogabb vagyok a házasságomban – még ha valamivel szegényebb is.

A kispapa 2
Mindig is tisztességesen kivettem a részemet a házi teendőkből, de mivel azt szeretném, ha semmi se felejtődne el, megkérem Julie-t, sorolja föl, mi mindent szokott végezni otthon.

– Kitakarítom a gyerekszobákat – kezdi. – Megszervezem, mikor mennek a srácok a barátaikhoz játszani. Orvoshoz viszem őket. Befizetem a csekkeket. Babaköszöntő ajándékot veszek az ismerősöknek...

Ha filmet forgatnék erről a beszámolóról, megjeleníteném a körbejáró óramutatót, esetleg több nappal továbblapozódna a kalendárium. Veszettül hosszú a lajstrom.

– Feltöltöm a folyékonyszappan-adagolókat. Lemosom a tányéralátéteket. Tintapatront cserélek a nyomtatóban. – És így tovább. Végül Julie eltűnődik. – Ez a kísérlet elég strapás lesz neked.

Nekem is ugyanez járt az eszemben. A feleségem olyan tennivalókat intéz a háztartásban, amelyeknek a létezéséről sem tudtam. – Ebben a hónapban hadd csináljam én mindezt! – kockáztatom meg.

– Azt nem engedhetem – ellenkezik Julie, kétségkívül felrémlik előtte, miféle káosz alakulhat ki szerény lakunkban napokon belül.

Mégis megpróbálom. – Rendben, akkor jelentkezz be a gyerekorvosnál a... – mondja másnap reggel Julie. – Tudod, mit? Majd én fölhívom. Úgy gyorsabb.

Ez a baj. Julie jó néhány felsorolt dologban sokkal járatosabb. Vagy mindegyikben. A legmódszeresebb egyén a világon. Még a régi képes újságokat is gondosan bejelölgetve és szortírozva tárolja.

Na jó. Szerintem az én képességeimet sem haladja meg ez a háztartási vircsaft. Az a lényeg, hogy rámenősen kell csinálni, elébe menve a dolgoknak, „proaktívan”, miként menedzserzsargonban mondják. Elsőrangú háziemberré kell átvedlenem.

Kiszúrom, hogy két hét múlva príma filmet adnak a kábeltévén. Lepötyögök egy e-mailt Julie-nak: „Fölvegyük magunknak?”

Már a Küld gombra kattintanék, de megáll a kezem a levegőben. Mi ez a többes szám? Voltaképpen csak Julie-ra vonatkozik. A kérdésem tényleges jelentése: „Fölvennéd, Julie?”

Kitörlöm az e-mailt. Besettenkedem a nappaliba, és magam programozom be a merevlemezes felvevőt.

Persze, tudom, hős vagyok. Az ám, de kisebb-nagyobb feladatok tucatjai, százai várnak rám. Összecsapnak a fejem fölött a hullámok. Egyik nap két órát tudok szakítani írásra, a többit azzal töltöm, hogy szekrényajtók nyitógombját szerelem vissza és szanaszét hagyott CD-ket teszek a tokjukba.

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy az ördögben szokott boldogulni ennyi mindennel Julie.

A hatalom bűvöletében
Az az igazság, hogy kettőnk közül Julie a józanabbik, aki gyakorlatias férfihoz illően szemléli hóbortos vállalkozásaimat. Én alighanem túldimenzionálom a súrlódásokat. Valóban előfordulnak összetűzések a házunk táján, de bezzeg együttlétünk békés, nyugalmas óráiról nem írok.

A férji szófogadás havának huszadik napjára azonban mintha asszonypajtás fejébe szállt volna a dicsőség

A férji szófogadás havának huszadik napjára azonban mintha asszonypajtás fejébe szállt volna a dicsőség. Egyre könnyedébben, egyre kurtábban veti oda az utasításokat. – Cseréld ki az elemet a gyerekek játékaiban! Tisztítsd ki a kávéfőzőt!

Még csettintget is nekem. A szó szoros értelmében. Egyik este épp főzőcskeműsort néz a tévében, amikor kérdezek tőle valamit, és feleletképpen csettint, majd hessegető mozdulatot tesz, ami szavakba öntve azt jelenti: „Azonnal húzzál ki innen!”

Naponta e-mailen küldi az újabb listát. Egy tétel a mairól: „Hűts be négy diétás kólát és négy (bármilyen) sört!”

„Köszi, hogy rám hagytad a sör kiválasztását! Látszik, hogy bízol az ítélőképességemben” – írom vissza.

„Szívesen!” – érkezik a válasz. Kisvártatva még egy üzenetet kapok: „Ez életem legszebb hónapja. Hozzuk ki belőle a lehető legtöbbet!”

Az asszony étvágyának kielégítése
Csirkemellet készítek Julie-nak citromos-olívaolajos-fehérboros mártással. Amikor meghallja, hogy klopfolom a csirkét, a zaj a konyhába csalja. Előbb meglepett, majd kétkedő képet vág. – Újabb munkáról gondoskodsz nekem? – kérdezi.

– Ennyi a mondanivalód arra, hogy vacsorát rittyentek? – vágok vissza fölháborodottan.

– Igazad van – látja be azonnal. – Köszi!

Ínyesmesterkedésemben nincs semmi kispapás eszetlenkedés, mint Michael Keaton nyolcvanas évekbeli filmjében. A zöldséges rizs nem robban föl és záporozik a konyhafalra, a csirkétől nem kerülünk kórházba ételmérgezéssel.

Gyertyát gyújtok, bort töltök, föltálalom a pipit. – A hangedli hol marad? – évődik Julie.

Ha a pincérkendővel adós maradtam is a felszolgáláskor, merem állítani, hogy romantikusra sikeredett a vacsora. – Ha minden este főzöl nekem, minden este huncutkodhatunk.

– Nem igénylem, hogy minden este huncutkodjunk – felelem.

– Azt hittem, minden férfi erre vágyik.

– Persze, minden tizenhét éves férfi.

A változás
A kísérlet vége felé egyik este a számítógépnél ülök, amikor Julie belép a lakásba. – Hánykor feküdtek le a fiúk? – kérdezi.

– Fél hétkor. Nagyon elfáradtak.

– Komolyan? Fél hétkor?

Tetszik az a kifejezés, amelyik most kiül az arcára. Meglepődést és tiszteletet tükröz. – Tudod – fordul hozzám nem sokkal később –, vagy harmincöt százalékkal csökkentettük a házasságunkban a zsémbelődést.

Egyetértek vele. Mivel egész hónapban kedvesen szólok hozzá, ugyanígy viszonozza. Ámbár időbe telt, hogy érződjön a változás, és az is tény, hogy Julie csettintett nekem, de általában véve menthetetlenül belesodródtunk a harmóniába.

– Azt hiszem, ez az eddigi egyik legszebb hónapunk – ismeri el végül Julie. – Szeretnék köszönetet mondani az olvasóknak, akik előálltak ezzel az ötlettel – teszi hozzá. – Bár az még ezt is túlszárnyalná, ha egy éven át mindennap megmasszíroznád a lábamat.

És egyszer csak véget ér a kísérlet. Utolsó feladatként a hónap végén megkeresem a gyerekek társasjátékának valamennyi elgurult darabját. A nagyszabású hadművelet közepette meg kell mozdítani a könyvespolcot és fel kell hajtani a szőnyegeket.

Utólag úgy látom, jót tett nekünk ez a dolog. Kölcsönösen megtanultuk jobban méltányolni a másikat. Én pedig még a folyékonyszappan-adagolók feltöltését is mesterfokra fejlesztettem.

Mi több, azóta is én töltöm fel őket. Háziemberi szorgoskodásom e kiterjesztésével Julie szerint „jókora aranycsillagot” érdemeltem ki.

Mindketten megértettük, hogy nem mindig a feltűnő gesztusok számítanak, inkább az aprók egymásutánja. Azok az igazán fontosak. Az ajándékba vett John Legend-CD majdnem olyan hatást vált ki, mint a születésnapi nyakék.

Nemrégiben az egyik olvasóm, miután bemutatták neki Julie-t, azt kérdezte tőle: – Mi az ördögért ment férjhez A. J.-hez?

– Mert meg tud nevettetni, komolyan törődik velem és a gyerekeinkkel, ráadásul érdekessé teszi a napjaimat. Ja, és egész tűrhető citromos csirkemellet süt.

Vote it up
269
Tetszett?Szavazzon rá!