Amit megleltem a túrán

Ismerje meg az Oscar-díjas Reese Witherspoon főszereplésével készült Vadon című film alapjául szolgáló igaz történetet

Egész nap különféle vizsgálatokra kísérgettem a kórházban az édesanyámat és a nevelőapámat, Eddie-t. Anyám 45 éves volt. És jól nézett ki. A vizsgálóban azonban az orvos közölte, hogy tüdőrákos. Szerencsés esetben még egy évig élhet. Fájdalmai sugárzással csökkenthetők, de semmi mást nem lehet tenni.

Anyámmal a mellékhelyiségbe mentünk, és egymásra borulva sírtunk. Az ajtónak dőlt, kezével lassan ütögette, megrezegtetve a fülkék vázát is. Nővéremre, Karenre és az öcsémre, Leifre gondoltam. És a férjemre, Paulra. Mit szólnak majd, ha megtudják?

Az, hogy édesanyámnak még egy éve van hátra, hamarosan szomorú álomnak bizonyult. Mindössze 34 nap adatott meg neki. Amikor Leiffel a kórházba értünk, egy nővér lépett hozzánk az előcsarnokban: – Jeget raktunk a szemére – mondta. – A szaruhártyáját felajánlotta, így aztán…

Anyám szobájába rohantunk. Eddie kitárt karral jött elénk, de kikerültem, és a mamámra vetettem magam. Két karja viaszfehéren feküdt az oldalánál, a tűket és csöveket már eltávolították. Arcomat a testébe fúrtam, akár egy vadállat. Már egy órája meghalt. Végtagjai kihűltek, hasa azonban meleg sziget maradt. Arcomat oda temetve üvöltöttem.

Semmi nem hozhatta vissza az édesanyámat, és semmi nem orvosolhatta a halálát. Évekbe tellett, mire ismét megtaláltam a helyem a világban. Önmagamnak kellett felfedeznem az erdőből kivezető utat, és nem tudtam, merre megyek, amíg oda nem értem.

Arra a helyre, amelyet Istenek hídjának neveznek.

Cheryl (balra) gyermekkorában az öccsével, nővérével és édesanyjukkal

Meg sem moccant
Anyám halála után a nevelőapám megváltozott, pedig korábban mintha az igazi papám lett volna. A fájdalom elszakította a testvéreimet egymástól, és engem is tőlük. A Csendes-óceán menti hegyi túrámat megelőző négy évben elutaztam Texasba és vissza. New York Citybe és vissza. Arizonába, Kaliforniába és Oregonba, és vissza.

A Pacific Crest Trailről először akkor hallottam, amikor Minneapolisban éltem egyedül, szomorúan, a válás küszöbén. Felszolgálónőként dolgoztam, nagyon magam alatt voltam, és igencsak összezavarodva.

Egy üzletben kézbe vettem egy könyvet: A Pacific Crest Trail, 1. kötet, Kalifornia. A címben jelzett út a mexikói határtól egészen a kanadai határig vezet a vadonban, végig a hegygerinceken. A térképen végigfuttattam az ujjamat a csipkés vonalon, és ekkor valami késztetés ébredt bennem. Elhatároztam, hogy végigjárom ezt a hegyi utat – vagy legalábbis annyit belőle, amennyit körülbelül száz nap alatt bírok.

Egész télen a a szükséges felszerelésre spóroltam. Aztán öreg kisteherautómat megpakoltam szárított élelmiszerrel és túrafelszerelésekkel teli dobozokkal, Portlandbe utaztam, és mindent egy barátnőmnél hagytam. Ő küldi majd el postán a dobozokat a nevemre az út egyes állomásaira. Utána Los Angelesbe repültem, és autóstoppal kimentem a sivatagba egy barátom fivérével.

Még soha nem túráztam hátizsákkal, gondoltam búsan a hátizsákomra és a holmikra nézve. Egy hónappal korábban valaki azt tanácsolta, tegyek előbb próbautat. Akartam is, de végül mégsem tettem.

Egy motelben éjszakáztam. Másnap reggel fölvettem a túraöltözékemet, és a földre terítettem a hátizsákom. Mellette a hálózsákom, kempingszékem, víztisztítóm, váltóruháim. Továbbá egy összecsukható főzőlap, egy gázpalack és két főzőedény. Készlet kígyómarás esetére, távcső, iránytű, kamera. És négy könyv, köztük az az útikönyv, amelynek köszönhetően elindultam.

Ezt a nagy halom cuccot belegyömöszöltem a hátizsákba. A sátrat, a takaróponyvát és a kempingszéket kívülről a hátizsák vázához hurkoltam. Aztán eszembe jutott a víz. A fürdőszobai csapnál teletöltöttem két literes flakont, és az oldalzsebekbe tettem őket. Megtöltöttem a nagy vizestömlőt is, és a hátizsák oldalához szíjaztam. Csak a víz súlya több volt kilenc kilónál!

Végre készen álltam az indulásra. Fölcsatoltam az órám, fejembe csaptam a sapkám, és ránéztem gigantikus hátizsákomra. Megragadtam, és lehajoltam, hogy fölemeljem.

Meg sem moccant.

Leguggoltam, és a vázánál fogva újra megpróbáltam fölemelni. Egy centit sem mozdult. Hogyan fogok ezernél is több kilométeren át cipelni egy hátizsákot, ha már a motelszobában meg sem tudom mozdítani?

Mégiscsak föl kell emelnem.

Végiggondoltam, mit vehetnék ki belőle, de mindent fontosnak ítéltem. Leültem hát a földre, háttal a hátizsáknak. Két karomat bedugtam a vállpántokba, és hintázva próbáltam lendületet venni, amíg előre nem dőltem, térdállásba. Akkor aztán lassan magam alá gyűrtem a lábamat, és a szoba légkondicionáló berendezésébe kapaszkodva sikerült olyan testhelyzetbe hoznom magamat, ahonnan már teljes erőbedobással fölegyenesedhettem. Eközben a hátizsákom váza nyikorgott a súlytól.

Becsatoltam a csípőövet, és körbejártam a szobát. A súly rettentően bevágott a vállamba. Szörnyű volt, de talán pontosan ilyen hátizsákos túrázónak lenni. Amit addig nem tudtam.

Csak azt tudtam, hogy ideje indulni, kiléptem hát a fényre.

A szerző az oregoni Crater-tónál (túrázása idején)Baljós emlékek
Megálltam az országútnál, ahol kiszúrtam a fémes feliratot: PACIFIC CREST TRAIL. Letámolyogtam az ösvényre, és beírtam a nevem a nyilvántartásba. Végigolvastam azok nevét, akik regisztrálták magukat – zömmel férfiak párban, nő egyedül sehol.

A turistaút az országúttal párhuzamosan vezetett, sziklás vízmosásokon át, majd újra fel. Zihálni és verejtékezni kezdtem, a bakancsomat belepte a por. Minden lépés kínszenvedés volt, ahogy egyre feljebb és feljebb értem. Az emelkedőket olykor rövid lejtős szakaszok váltották, ilyenkor viszont minden lépésnél hátra kellett feszítenem magam, nehogy a gravitáció miatt óriási terhemmel együtt orra essem.

Negyven perc elteltével a belső hang ezt sikította a fejemben: Mibe sodortam magam? Megpróbáltam nem tudomást venni róla. Dúdolgatva túráztam tovább, miközben levegőt alig kaptam, és a kíntól nyöszörögve toltam magam előre. Egyedül az terelte el erről a figyelmemet, hogy csörgőkígyókat kerestem: arra számítottam, hogy minden kanyarnál várnak rám. Ideális terep ez számukra – meg a pumák és a vadont ismerő sorozatgyilkosok számára.

De nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam a félelem. Úgy döntöttem, erős vagyok. Bátor vagyok. Bármilyen hangot hallottam, bármilyen szörnyűségről kezdtem fantáziálgatni, elhessegettem. A félelem félelmet szül. Az erő erőt. Azt kívántam magamtól, hogy megerősödjem.

Egyik lépést tettem a másik után, de inkább csak csúsztam-másztam, mint haladtam előre. Három óra elteltével egy vízszintes helyre érve megálltam pihenni. Volt ott egy simára kopott sziklatömb, amelyre leülhettem, és levehettem a hátizsákomat.

Megkönnyebbülésemben, hogy végre megszabadultam a súlyos tehertől, körbekószáltam. Véletlenül hozzáértem egy sivatagi jukkához, éles tüskéi bajonettként szúrtak belém. Három sebből spriccelt a vér a karomon. Olyan vad szél fújt, hogy amikor előszedtem a hátizsákból az elsősegélydobozt, az összes sebtapasz elrepült. Leültem a porba, és a pólóm hosszú ujját nyomtam a karomhoz, közben nagyokat kortyoltam a vizespalackból. Még soha nem éreztem ilyen kimerültnek magam. Összekucorodtam, arcomat a csupasz térdemhez tapasztottam, és a szememet lehunyva tűrtem, hadd cibálja a szél a hajam.

Amint kinyitottam a szemem, egy olyan növényre esett a pillantásom, amelyet felismertem. Ez a zsálya nem zöldellt annyira, mint amelyet a mamám nevelt a kertben, de az illata ugyanolyan volt. Néhány levelét szétdörzsöltem a tenyeremben, és mélyen belélegeztem, ahogyan ő tanította. Ez egy energiabomba, mondogatta.

Az égre nézve azt éreztem, hogy itt van velem, s erre eszembe jutott, miért is gondoltam azt, hogy szükségem van erre a túrára. Anyám halála miatt hittem abban, hogy biztonságban vagyok. Azt gondoltam, a legrosszabb már úgyis megtörtént.

Felálltam, és hagytam, hogy a szél elfújja a zsályaleveleket. Láttam magam körül a hegyeket, alattam a sivatagot. Felvertem a sátram, bemásztam, és fogtam egy könyvet – nem az útikönyvet, hanem egy verseskötetet. Fennhangon olvasni kezdtem az első költeményt. Erő, ez volt a címe.

Nem félek
Hajnalban ébredtem, kimásztam a sátorból, merő izomláz volt a testem az előző napi erőfeszítéstől. Egy órát vett igénybe a csomagolás és a táborbontás. Azután elindultam, bizonyos tekintetben tapasztaltabban, mint egy nappal korábban.

Délre 1800 méter magasban jártam, lehűlt a levegő. Késő délutánig folytattam az utat. Nem arra gondoltam, mibe sodortam magam, csak arra, hogy haladjak. Aznap este ahhoz is túl fáradt voltam, hogy éhséget érezzek. A vacsorát kihagyva lehámoztam magamról az átizzadt ruhát, és bemásztam a sátorba.

Harmadnap Golden Oaks Springsbe értem, ahol előszedtem a víztisztítót, megtöltöttem a két palackot és a vizestömlőt. Menni akartam volna tovább, ehelyett azonban a kempingszéken üldögéltem, azt remélve, hogy a nap majd enyhíti a fájdalmat ott, ahol a hátizsák teljesen lehorzsolta a bőrömet.

A következő nap megcsúsztam pár kavicson, és hasra estem. Egy percig mozdulatlanul feküdtem, a lábamban érzett égető fájdalomtól és a hátamon levő kolosszális súlytól. A hátizsák alól kimászva láttam, hogy vér szivárog a sípcsontomon tátongó sebből. Egy kevés drága vízzel kimostam belőle a port, majd egy gézcsomót szorítottam rá, ameddig lelassult a vérzés, és sántikálva folytattam az utat.

Minden erőmet összeszedve aznap sikerült megtennem 14 kilométert. Minden testrészem fájt, kivéve a szívem. Nem láttam senkit, de nem is hiányzott senki. Csak ételre és vízre vágytam, és hogy végre letehessem a hátizsákom. Testemet por és vér borította. De éreztem, hogy az izmaim napról napra erősebbek, még ha az ízületeim kikészültek is, és a lábamat hólyagosra törte a bakancs.

Azért vágtam neki ennek a hegyi útnak, hogy szembe tudjak nézni mindazzal, ami miatt összetörtem, és összeszedjem magam. De attól kezdve, hogy valóban túrázni kezdtem, a lelki problémák csak alkalmanként futottak át az agyamon. Miért halt meg az anyám? Hogyan eshetett szét a családom?

Miért szúrtam el a házasságomat Paullal? Ezek a kérdések azelőtt megríkattak. Most azonban nem a sajgó szívem miatt nyöszörögtem, hanem mert a lábam, a hátam meg a csípőm fájt. Rá kellett ébrednem, hogy talán a fizikai szenvedésre összpontosítás elhalványította a lelki-érzelmi szenvedést.

Aztán megláttam az első medvémet: a túraösvényen állt, hatméternyire. Pillantásunk találkozott, felsikoltottam. Erre megfordult és elszaladt, vaskos hátsója hullámzott.

Kellett néhány perc, mire a bátorságomat összeszedve folytatni mertem az utam. Énekelni kezdtem, nehogy még egyszer meglepjem a medvét. Viszont éppen az éneklés miatt majdnem ráléptem egy csörgőkígyóra, mert nem hallottam meg a csörgését. Nagyot sikítottam az összetekeredett kígyó láttán, és rémületemben nyüszítve másztam tovább.

A nap további része lassú menetben telt el, szemem egyszerre pásztázta a talajt és a horizontot, magamban meg azt kántáltam, hogy nem félek.

Cheryl megtanulta, hogy óvakodjon az ilyen sivatagi jukkák éles tüskéitől

Könnyítés a terheken
Elértem a Kennedy-rétet, a Magas-Sierra kapuját a South Fork Kern folyónál. A civilizáció előretolt bástyája volt ez, vegyesbolttal, étteremmel és primitív táborhellyel. Zuhany nem lévén a folyóhoz mentem mosakodni. Az erős sodrású víz jéghideg volt, ami heves havazásra utalt a magasabb hegyeken. Vizet locsoltam a ruhám alá, és benedvesítettem a koszos hajam.

Az üzletben átvettem egy dobozt, amelyet hetekkel korábban pakoltam tele és adtam fel magamnak. A piknikasztalhoz ülve túrtam bele – zacskós élelmiszerek meg egy tiszta póló.

Egy férfi kempingezett a közelben a fiával. Az apa, Albert kikászálódott a sátrukból, és végigmérte a hátizsákomat. – Van egy olyan érzésem, hogy megszabadulhatna pár dologtól – mondta. – Ne segítsek?

– De – feleltem –, az jó lenne.

Albert kipakolta a hátizsákomat, és a tartalmát két kupacba rakta – az egyikbe azt, amit vissza kéne tenni, a másikba azt, amit itt kéne hagyni. Erre a sorsra jutott a dezodor, a távcső és a kósza ötlettől vezérelve becsomagolt eldobható borotva. Csaknem mindegyikre rábólintottam, hogy mehet.

Mikor mindezzel végeztünk, fogtam a hátizsákom, és felcsatoltam. Csodálkozva tapasztaltam, milyen könnyű. – Köszönöm! – mondtam sugárzó arccal Albertnek.

Válaszul csak kuncogott.

A Magas-Sierrát vastag hó takarta. Más választásom nem lévén, ki kellett kerülnöm ezt az útszakaszt. Újabb 60 kilométert gyalogoltam, aztán egy másik túrázóval, Greggel együtt leereszkedtünk egy táborhelyre, ahonnan autóstoppal jutottunk be Lone Pine városába. Innen busszal Renóba, majd egy másikkal tovább Truckeeba, végül ismét autóstoppal Sierra Citybe.

Amikor végre visszaértünk a hegyi túraösvényre, kis ideig együtt haladtunk Greggel. Azután ő előrement. Megint egyedül maradtam a fenyő-, tölgy- és cédruserdőben. A dimbesdombos út egy duglászfenyő-ültetvényen keresztül vitt egyre feljebb.

Mire egy hónapnál tovább úton voltam, öt perc alatt tudtam tábort bontani és összepakolni. Lábam kőkemény lett, a vállam és a farkcsontom fájó pontjain nyers hús látszott a lehorzsolt bőr helyén. És a lábfejem? A két nagylábujjam körme mintha elhalt volna. Valaha rózsaszín lábujjaim nyersre dörzsölődtek. A sarkaimat állandónak tűnő hólyagok borították.

De nem voltam hajlandó a lábfejemmel foglalkozni. Az, hogy az ember végig tudja járni ezt az utat, önkontroll kérdése: szilárdan kitartani amellett, hogy mindig csak tovább, előre.

Víz nélkül
Elértem a sivatagi növényzetű Modoc-fennsíkot. Fölöttem kék ég, könyörtelen napsütés, a kalapomon és napszemüvegemen keresztül is perzselő. Kilométerekre ellátni – dél felé a havas Lassen-csúcs, északra a Shasta-hegy. Utam ez utóbbi mellett vezet el egészen a Columbia folyó hídjáig.

Gyalogoltam tovább, lényegében kiürített elmével. Apró gyíkok cikáztak át az ösvényen. Vajon hol találtak vizet? Ezen törtem a fejem, hogy ne azon gondolkozzam, mennyire melegem van és milyen szomjas vagyok. Csaknem öt kilométerre voltam a legközelebbi víztartálytól. És már csak két és fél deci vizem maradt. Aztán csak kettő. Aztán egy.

Amint megláttam a tartályt, kiittam az utolsó cseppet is, hálát adva az égnek, hogy pár perc múlva teleihatom magam. Közelebb érve észrevettem egy fatáblán libegő papírt. Tudtam, mi lesz ráírva: NINCS VÍZ.

Valósággal megbénított a rémület. Az üres tartályba bámultam. Kilométerekre voltam a víztől, 38 fokos hőségben. Ez volt eddig a legválságosabb helyzet a túrán. Az útikönyv szerint nyolc kilométerre volt egy másik vízlelőhely, de az ottani víz minősége „legjobb esetben is kétséges”.

Továbbindultam, olyan szomjasan, hogy enyhén be is lázasodtam. Csak még egy kicsit bírd ki! – mondogattam magamban minden kanyar után, mire végre megpillantottam a lelőhelyet. Egy nyomorult, szutykos pocsolya volt. De legalább víz volt benne. Sáros partján lecsatoltam a hátizsákomat, és kezemet a vízbe merítettem. Szürke volt, és meleg, mint a vér.

Előszedtem a víztisztítómat, és vizet szivattyúztam az üvegbe. Folyton eldugította a szűrőt, és mire az egyik üveget végre sikerült teletöltenem, a karom reszketett a fáradtságtól. Az elsősegélydobozomból jódpirulákat szedtem elő, s párat a vízbe ejtettem.

Fél órát kellett várnom, hogy a jód kifejtse a hatását. Iszonyúan szomjas voltam, de megpróbáltam elterelni a figyelmemet azzal, hogy közben megtöltöttem a másik vizespalackot is. Azután leterítettem a kék ponyvát, ráültem, és megittam egy üveggel, aztán még eggyel. A meleg víz sárízű volt, de kevésszer éreztem ennyire csodálatosnak azt, amit elfogyasztok.

Megint megtöltöttem az üvegeimet, kivártam, amíg a jód megtisztítja a vizet, és kiittam mindkettőt. Addigra besötétedett. Annyi energiám sem maradt, hogy fölállítsam a sátram, így a ponyvára terítettem a hálózsákom. Még forró volt, ezért csak ráfeküdtem.

Két órával később kellemes érzésre ébredtem: apró, hűvös kezek ütögettek lágyan. A csupasz lábamat és kezemet, az arcomat és a hajamat. – Hmmmm – nyögtem, mielőtt kinyitottam a szemem.

Akkor azután megláttam, hogy a hűvös kezecskék valójában nem kezek voltak, hanem fekete békák százai. Nyálas békák ugrándoztak rajtam összevissza, hajlított lábú, dundi testükkel a sárba dörgölőztek. Felpattantam, a hátizsákról, a ponyváról és minden másról lesepertem őket, kipofoztam a hajamból és a ruhámból a békákat. Azután minden holmimat átvittem egy tiszta részre, és előszedtem a sátram. Seperc alatt fel is vertem.

Reggel újabb adag koszos vizet szivattyúztam, majd elindultam észak felé a tűző nap alatt. Nem egészen egy óra múlva máris majdnem ráléptem egy újabb csörgőkígyóra, de meghallottam a figyelmeztető csörgést.

Útközben, a hátizsákkal

Minden adott
Időnként olybá tűnt, mintha a csendes-óceáni hegyi túra szakadatlan hegymászás volna. Néha sírni tudtam volna: az izmaim sajogtak, a tüdőm szúrt az erőfeszítéstől. Csak amikor már végképp azt gondoltam, hogy képtelen vagyok följebb menni, végre vízszintbe ért, majd ereszkedni kezdett az út – lefelé, lefelé, lefelé, és már ez is annyira kimerített, hogy azért imádkoztam, bárcsak újra emelkedne.

Oregonhoz közeledve megváltozott az időjárás. Jeges hófoltokon haladtam át, láttam az alattam elterülő réteken, a magasra nőtt fűben legelésző teheneket. Napról napra hidegebb lett. Még napsütésben is inkább október elejének tűnt, semmint augusztus közepének. Ha öt percnél hosszabb időre álltam meg, a pólómat átáztató verejték jéghidegre fagyott.

Találkoztam néhány egynapos túrázóval és váratlanul felbukkanó hátizsákossal is, akik felmásztak ide, ám többnyire egyedül voltam. A hideg még kihaltabbá tette az ösvényt, a szél vadul tépázta a fák ágait.

Egy nap, táborbontás után az édesanyámra gondoltam. Augusztus 18-a volt, a születésnapja. 50 éves lett volna.

Azon kaptam magam, hogy mérges vagyok rá. De hogy meghalt, az csak a legszörnyűbb volt mindazon dolgok közül, amelyeket rosszul csinált. Gyaloglás közben számba vettem a többit is: gyakran dühbe gurult; máskor hűvös és tartózkodó volt; és bosszantóan optimista. Elhagyott. Cserbenhagyott. Dühömben megálltam. Előrehajolva a térdemre támaszkodtam. És jajveszékeltem.

Rettentő volt, hogy elvették tőlem az anyámat. Nem adatott meg, hogy felnőve és önállósulva szembesítsem mindazzal, amit szerintem másképpen kellett volna tennie. Nem értettem meg, hogy ő a tőle telhető legjobban csinált mindent, nem fogtam fel, hogy mindaz, amit tett, mégiscsak egészen jó volt, és nem tudtam újra magamhoz ölelni. A halála megfosztott mindettől, s mindörökre gyermeki létbe kényszerített. Anyám csapdába ejtett, de végzetesen egyedül maradtam.

Kilométereken át gyalogoltam, dühömben a szokásosnál is gyorsabb tempóban. Aztán megálltam, és leültem egy lapos sziklára. Mintha a méreg kiürült volna a testemből.

Mire fölkeltem és ismét elindultam, már semmiért sem hibáztattam az anyámat. Igazság szerint nagyon is különleges mamám volt nekem. Sok olyan barátom volt, akik az anyjuktól – bármilyen sokáig élt is – soha nem kaptak olyan áradó szeretetet, mint amilyet én az enyémtől. És éppen ez a szeretet tette alig elfogadhatóvá, hogy itthagyott bennünket, Karent, Leifet és engem.

„Mindent nektek adtam” – mondogatta az utolsó napokban.

„Igen” – feleltem egyetértően. És tényleg mindent nekünk adott.

Különleges titok
Oregonban hol hideg volt, hol hőség. A lábam még mindig pokolian fájt. Mégis, erősebb voltam, mint valaha, hosszú kilométereken át kutyagoltam, de estére mindig elfáradtam.

Csatlakoztam néhány fickóhoz és két nőhöz, pár napig együtt túráztunk, és kikapcsolódásként megmártóztunk egy jéghideg tóban. A nap melegen és ragyogóan sütött, az ég kékebb volt, mint valaha. Láttam a Mount St. Helens és a Rainier hegycsúcsát, majd lejutottam a Columbia folyó torkolatához, 1200 métert ereszkedve alig több, mint 25 kilométernyi távon.

Az utolsó napon hajnal előtt ébredtem, hogy megnézzem a napfelkeltét a Mount Hood fölött. Most aztán tényleg vége – gondoltam magamban.

Szinte libegtem lefelé a Cascade Locks felé vezető úton. A városon átvágva hevesen vert a szívem: vajon mikor pillantom meg a hidat? Amely egy több száz évvel ezelőtti földrengés által létrehozott természetes híd után kapta nevét. Az indiánok az Istenek hídjának hívták. Megközelítettem az ember által épített híd beton tartóoszlopát, s kezemet ráhelyezve lenéztem a Columbia folyóra.

Több ezer éven át éltek itt az őslakos indiánok. Meriwether Lewis és William Clark evezett végig rajta híres expedíciójuk során, 1805-ben. S íme, a 27. születésnapom előtt két nappal ugyanitt állok én is.

Megcsináltam! Egyszerre tűnt apróságnak és hatalmas tettnek. Akár egy titok, amelyet mindig mondogatni fogok magamnak, noha az értelmével még mindig nem vagyok tisztában.

Otthagytam a hidat, és egy fehér fapadhoz léptem. Leültem, a fejemet hátrahajtottam. A napfény elől lehunyt szememből megindult a könny.

Köszönöm neked! – gondoltam magamban. Köszönök mindent, amire az út megtanított, mindent, amit nem tudtam, noha éreztem, hogy valahol mélyen bennem él. Bennem lakozott az, miként fogok négy év múlva átkelni az Istenek hídján a férfival, akihez feleségül megyek majd. Az, hogy születik egy fiunk, azután meg egy lányunk. S az, ahogyan elhozom majd ide, e fehér padhoz a családomat, és elmesélem nekik azoknak az időknek a történetét, amikor egyszer már ideértem, végigjárván a hosszú utat, amelynek Csendes-óceán menti hegyi ösvény a neve.

A túra vége: a Columbia folyón átívelő Istenek hídja

A szerkesztő megjegyzése: Cheryl Strayed 1995-ben járta végig az utat. Wild című könyve 2012-ben jelent meg angolul, és számos díjat nyert Amerikában. A Jean-Marc Vallée által rendezett filmváltozatot Reese Witherspoon főszereplésével nemrég mutatták be. Cheryl Strayed továbbra is ír, és kreatív írást tanít.

Vote it up
289
Tetszett?Szavazzon rá!