Angyal a magasban

A magyar származású kötéltáncosnő sötét gyermekkora és a rákbetegség többszöri támadása ellenére is boldog, teljes életet élt

Kapcsolódó cikkek

Angel türkizkék bársonyruháján megcsillantak a reflektorok fényei. Hajlékony alakja kecses könnyedséggel vonult végig a vékony kötélen. Egyszer csak ingadozni kezdett. A fények megvilágították döbbent, rémült arcát. A nézők dermedten figyeltek. Nyilvánvaló volt, hogy valami történt. Ha leesik, a kemény porondra zuhan, mert nem volt háló alatta.

– Ne világítsanak a szemébe! – kiáltotta Steve, Angel férje, aki tehetetlenül figyelt a dobogóról. A reflektort elfordították, és Angel visszanyerte a lélekjelenlétét. Folytatta a sétát.

Az egyensúlyozás és a test fölötti teljes uralom érdekében a kötéltáncosnak magasra tartott fejjel, nádszálegyenesen kell állnia, és kizárólag arra kell hagyatkoznia, amit a lábával érzékel. Ez olyan művészet, amelyben nem a szem, hanem a láb az, amelynek halálos biztonsággal kell a kötelet megtalálnia.

Angel Wallenda azonban sokkal vakmerőbb, amikor végigsétál a vékony kötélen. Jobb lábát ugyanis elveszítette: térdtől lefelé műlábat visel. A protézis nem érzékel, ezért Angel minden lépését hajszálpontosan kiszámítja, hogy a jobb lába a megfelelő helyre kerüljön.

Ő az egyetlen kötéltáncosnő a világon, aki a merész mutatványt műlábbal hajtja végre.

Angel újra megállt a kötélen, és most már sugárzott arcáról az önbizalom. Kecsesen állt bal lábán, és ragyogó mosollyal köszöntötte közönségét. Amikor a kis dobogóra lépett, felcsattant a taps.

Azonban valami leplezett szomorúság bujkált a ragyogó siker mögött azon a bizonyos mansfieldi előadáson, 1990 márciusában. A 21 éves Angel Wallenda három éven belül immár a negyedik rákműtétje előtt állt. A nézők talán utoljára látták őt a magasban kifeszített kötélen.

Az előadás után Angel és Steve lelkes hódolóik gyűrűjében autogramot osztogatott, megköszönve a szeretetet és a jókívánságokat. Angel vidámsága és közvetlensége most is elbűvölte az embereket. De sokukban kimondatlanul is felmerült a kérdés: hogyan tud ez a fiatal nő ilyen szelíd lélekkel és ilyen bátran szembenézni a bizonytalan jövővel?

A szeretet fényei
Sok évvel a mansfieldi előadás előtt Angel Wallenda egészen másvalaki volt, és egészen más világban élt. Elizabeth Pintyének hívták. 1968. március 20-án született, hét gyermek közül a hatodikként. A család korábban Magyarországról menekült el és telepedett le New York egyik északi külvárosában.

A Pintye családban félelem és terror uralkodott. Lizzie apja goromba, durva, összeférhetetlen ember volt. Amikor hazatért a munkából, felsorakoztatta a gyerekeit – az volt a szent meggyőződése, hogy biztosan mindegyikük elkövetett valami gazságot. Egymás után odalépett hozzájuk, és nadrágszíjjal ütötte-verte előrenyújtott karjukat, amíg sírni, sikoltozni nem kezdtek.

Angel elmondja, hogy amikor nagyobb lett, és már el tudott szaladni, apja a földre lökte, és a mellére ült, hogy ne futhasson el, amikor veri. Állandóan betegeskedő anyja időnként megpróbálta védeni a gyerekeit, könyörgött a férjének, hogy ne bántsa őket. Az válaszul bezárta feleségét a hálószobába, amikor dolgozni ment.

A Pintye gyerekeket a hatóságok időnként nevelőszülőknél helyezték el. Hároméves korában a kék szemű, szöszke, bájos mosolyú Lizzie Wilsonék szerető, meleg családi fészkébe került Carmelben.

Bár a gondozószolgálat bürokrata ügyintézői tizennyolc hónap múlva innen is elvitték a gyermeket, Angel máig nagy szeretettel emlékszik nevelőszüleire: – Akiket egész életükben szeretet vesz körül, nem érthetik, hogy mit jelent, ha az ember a borzalomból egy olyan családba kerül, mint Wilsonéké.

Nehéz élete során a szeretet szikrái mindig lelket öntöttek a kis Pintye lányba, s az elszenvedett durvaságok még inkább eltökéltté tették, hogy sohase engedjen az erőszaknak. Tizenegy hónappal idősebb nővére, Anna arra emlékszik, hogy amikor az apjuk verte őket, Lizzie sosem sírt. – Ezért ő kapta a legtöbbet – mondja.

Lizzie egyik gondozócsaládtól a másikhoz került, de néha hétvégeken és ünnepnapokon hazamehetett a szüleihez. Ötévesen bezárkózott a fürdőszobába, hogy egyedül, zavartalanul nézegethessen egy képeskönyvet. Váratlanul egy furcsa női lény szállt mellé libegő ruhában. – Olyan volt, mint egy szürkésfehér ködalak – meséli Angel. – Alaposan szemügyre vettem, aztán behunytam a szemem.

Az alak egy szót sem szólt, de a jelenléte szelíd békét árasztott, amilyet a kislány még sosem érzett. Mire újra kinyitotta a szemét, a látomás eltűnt. – Ekkor értettem meg először, hogy valami rendkívüli van bennem, talán egy kicsit több voltam, mint a többi kisgyerek, akik nem kellettek senkinek – emlékezik vissza Angel. – Ma már biztos vagyok benne, hogy az őrangyalom lehetett.

Aki a maga útját járja
Lizzie megértette, hogy ha nem áll ellen, felőrli őt a szociális gondozói rendszer. Ezért igyekezett maga irányítani az életét, de olyan rugalmassággal és alkalmazkodókészséggel, amely meghatotta és zavarba ejtette a nevelőszüleit. Történhetett otthon bármi, viselkedése derűs, boldog gyermek benyomását keltette.

Számtalanszor megtörtént, hogy Lizzie a testvéreivel együtt hetekre megszökött. A legnagyobb kalandot akkor élték át, amikor Lizzie tizenhárom éves lett. Nővérével és két öccsével 1981 áprilisában megléptek az iskolából, és szemeteszsákokba pakolt kis motyójukkal útra keltek. Autóstoppal a 95-ös úton, New York állam legforgalmasabb autópályáján kötöttek ki. – Nagy volt a zaj, de ez jól jött nekünk – meséli Angel. – Senki más nem merészkedett közel az úthoz, nem zavartak minket.

Mindenféle eldobott holmiból egy sátrat sikerült összeeszkábálniuk az erdőben, az autópálya mellett, Mamaroneck város közelében.

Minden rendben ment, amíg Lizzie és Anna idősebbnek nem mondták magukat, hogy a közeli áruházban munkát kaphassanak. A rendőrök elfogták és az őrszobára vitték őket, a kihallgatás után pedig a gyerekeket visszaadták a gondozói szolgálatnak. Lizzie az apja gyámsága alá került, ha azonban a helyzet elviselhetetlenné vált számára, sokféleképp tudott segíteni magán. Éjszakára – néha még nappalra is – a legkülönbözőbb helyeken húzta meg magát: elhagyatott házban vagy düledező istállóban.

Ekkoriban Mary Ellen Mihalchik volt számára a biztos pont. – Amikor először találkoztam Lizzie-vel, az arca kékre-zöldre volt verve – meséli Mary Ellen. – Tizennégy lehetett, az egyik gyerekem hozta el. Rendkívüli lánykának tűnt, mert olyan barátságosan és nyugodtan viselkedett. Elfogulatlanul beszélgetett a felnőttekkel, és valóban nemes lelkű volt.

Bár a nyomor rányomta bélyegét az életére, Elizabeth Pintyétől mindig távol állt a keserűség, és szívesen gondol vissza gyermekkorának rendkívüli kalandjaira. S ami még meglepőbb: minden harag nélkül emlékezik az apjára. – Azt hiszem, maga sem tudta, mi a szeretet – mondja. – Ezért esett nehezére, hogy szeretetet érezzen, adjon vagy kapjon.

Lizzie elmúlt tizenhat, de még nem volt fiúja, bár arról álmodozott, hogy egyszer férjhez megy, és gyermeke lesz. Amikor Mihalchikék felajánlották, hogy költözzék hozzájuk, Lizzie munkát kapott egy Mohegan Lake-i fagylaltozóban. Késő estig dolgozott, és takarékoskodott a jövőre.

Kik azok a Wallendák?
Elizabeth Pintye egyszer észrevette, hogy reggelenként különös alak tűnik fel a fagylaltozóban. – Kávét kért, és csak bámult némán, míg visszaadtam az aprót. Végül elhatároztam, hogy megszólítom.

Kellemesen elbeszélgettek, de Lizzie továbbra is azt érezte, van valami furcsa a férfi tekintetében.

A lány később zeneszóra és a bevásárlóközpont parkolójában gyülekező tömegre lett figyelmes. Mindenki felfelé nézett: egy férfi sétált kifeszített kötélen. Közelebb ment, és felismerte a férfit a fagylaltozóból.

– Ki ez az ember? – kérdezte Lizzie a mellette álló asszonytól.

– Egy Wallenda – felelte.

– Jó, de kik azok a Wallendák?

Steve Wallenda közvetlen leszármazottja volt egy légtornászokból, akrobatákból álló családnak, amely vakmerő produkcióival több mint kétszáz éve tartja ámulatban a világot. A jó felépítésű, izmos, fekete szemű és szelíd mosolyú Steve legnagyobb hőstette az volt, amikor a Viktória-vízesés fölött „táncolt” át kötélen. Legizgalmasabbra a „Párviadal a halállal” című bemutatója sikerült, ahol 100 kilométeres sebességgel száguldó autók között kifeszített kötélen sétált.

A nagy Wallendák éveken át sztárok voltak a Ringling testvérek Barnum és Bailey cirkuszában. A dinasztia nagy öregje, Karl Wallenda 1978-ban, 73 éves korában halt meg San Juanban, amikor lezuhant egy két épület között kifeszített kötélről.

Steve, akinek gyermekkorát a nagyszerű cirkuszművész családban zajló vetélkedések és a házban tartott idomított oroszlánok tették színessé, háromévesen lépett fel először.

Ott, a Mohegan Lake-i mutatványa után Steve Wallenda meghajolt a dobogón, aztán kért egy önként jelentkezőt, akit átkísér a kötélen. Amikor körültekintett, pillantása találkozott a fagylaltozóban látott szép lányéval. Odabólintott, és Lizzie arca felderült.

Bár a nagy Wallenda elmagyarázta az alapokat, Lizzie elbizonytalanodott: – Nem tudtam, mit csinálok, de örömmel töltött el a gondolat, hogy ott leszek, fenn a magasban.

Kezét Steve vállára tette, kibújt a cipőjéből, és követte a férfit a kötélen. – Nem eshettem le, amíg fogtam Steve-et, mert erős volt, és biztonságot adott – emlékezik vissza.

Steve szerint őstehetség volt. – Kecsesen és magabiztosan egyensúlyozott. Eléggé bátor volt, ugyanakkor kicsit félt is. Ilyen tulajdonságokra van szüksége egy kötéltáncosnak.

Steve Wallenda azonnal rájött: ez a nap sorsforduló az életében. – Abban a pillanatban, amikor találkoztunk, tudtam, hogy ő lesz a feleségem.

Lizzie-nek nem voltak ilyen gondolatai. Csak a kötéltánc izgalmára gondolt. – Tudtam, hogy ha sikerül, ez lesz életem legnagyobb kalandja – teszi hozzá Angel.

Angyal született
A következő napokban Steve nem tudott elszakadni a lánytól. – Humorérzékkel megáldott, szép lány volt. És nem találkoztam még senkivel, aki ilyen talpraesett lett volna.

Néhány nappal az első találkozásuk után Steve Wallenda elképesztő ajánlattal állt elő: arra kérte Lizzie-t, menjen vele Jamaicába. Megígérte neki, hogy kötéltáncosnőt csinál belőle, az utazás pedig jó alkalom lenne a tanulásra.

– Talán azt hitte, megbolondultam – emlékezik vissza Angel. – Ha arra kért volna, hogy New Jersey-be utazzak vele megtanulni a mesterséget, meggondolom, na de Jamaicába? Oda aztán nem!

Lizzie mégis bánatos volt, amikor elbúcsúztak egymástól. Arra gondolt, ha előadóművész válna belőle, biztos sokat utazna és érdekes emberekkel találkozna. Elismerte, hogy megbabonázta ez a tehetséges ember.

Miután Steve befejezte jamaicai turnéját, gyakran találkoztak, órákig üldögéltek és beszélgettek. – Steve volt az első, aki valóban megértette, mennyire szeretnék valamit kezdeni az életemmel.

Steve Wallenda viszont szentül hitte, hogy Elizabeth Pintye isten ajándéka. Az első naptól Angelnek, Angyalnak nevezte. – Addig nagyon zűrös volt az életem. Az egész világot gyűlöltem, amikor Vietnamból hazatértem. Alkoholba kevert nyugtatók rabja lettem. Angel azonban minden tekintetben optimista volt. Az életem ettől kezdve jobbra fordult.

Steve azt állítja, csakis Lizzie-nek köszönheti, hogy sikerült leszoknia a kábítószerekről és az alkoholról.

Angel tapasztalatból tudta: nem vallhatja be a jóval idősebb férfinak, hogy még csak tizenhét éves. Ezért huszonegynek mondta magát, Steve pedig nem firtatta a dolgot. A kérdés azonban újra felmerült, amikor elutaztak New Yorkba, hogy házasságot kössenek. A vonaton elmondta az igazságot. Steve megrémült, hogy egy kiskorút szöktet meg, ezért amikor megérkeztek New Yorkba, azonnal felhívta Lizzie apját, aki két éve nem látta a lányát, és nem is beszélt vele. A telefonban Steve elmondta, hogy Angel cirkuszban fog fellépni, és megkérdezte, hogy az apának van-e kifogása ellene.

– Pintye úr azt felelte, nem érdekli – meséli Steve.

Angel jót mulatott, amikor meghallotta az apja válaszát. – Egyszerűen boldog voltam – mondja Angel –, hogy most már egy életen át a magam útját járhatom.

A boldogság szigete
Elizabeth Pintye tizenhét éves hajadonból 1985 augusztusában polgári esküvőn lett Angel Wallenda. Pár nap múlva Steve fellépett egy műsorban, amelyet egy New Jersey-i város támogatott. Negyvenöt fokos szögben feszítették ki a kötelet, amelyet húsz méter magasban egy daruhoz erősítettek. Látványos volt ez a séta fölfelé a kötélen, s miután Steve leereszkedett a földre, Angelt is felvitte magával egy darabon.

– Boldogan meghajoltam, integettem a közönségnek, és élveztem, hogy ünnepelnek – meséli Angel. – Ebben a pillanatban megsejtettem, milyen csodálatos lehet majd együtt az életünk.

A Wallenda házaspár pár hónapot Los Angelesben töltött, majd a hegyek közé, Big Bear Citybe költöztek. Új otthonuk közelében Steve felfedezett két magas fát, s ezekre erősítve kifeszített egy kötelet egy méterrel a föld felett. Angel gyakorolni kezdett. Amikor már biztosan sétált a tizenöt kilós egyensúlyozórúddal, az következett, hogy megtanuljon könnyedén leguggolni és leülni a kötélre. Csak követnie kellett Steve-et, és kecsesen a vállába kapaszkodnia.

– Amikor mindent megtanultam egy méter magasban, Steve három méterre helyezte fel a kötelet. Szinte elölről kellett kezdeni az egészet. Lenéztem, és elfelejtettem mindent – meséli tovább Angel. Többször is megcsúszott, de mindig elkapta a kötelet. Sohasem esett a földre.

Bár kemény munkát végeztek, Angel boldog volt. – Mindennap valami újat tanultam a kötélen, imádtam a munkámat – mondja.

Jelentkezett azonban egy probléma. Angel hónapok óta tompa, kellemetlen nyomást érzett a mellkasában. Aztán amikor köhögött, vért köpött. Orvoshoz mentek. Különböző vizsgálatok után az orvos közölte, hogy Angel terhes.

A doktor elmagyarázta, hogy a tüdejében megrepedt egy ér, és megnyugtatta Angelt, emiatt nem kell aggódnia. – A kisbaba miatt olyan izgatott voltam, hogy azt szerettem volna, ha a doktor megnyugtat – mondja Angel. – De éreztem, hogy valami nincs rendben.

Angelnek gondot okozott egy régebbi sérülése is. Tizenegy éves korában csúnyán kificamította a bokáját, a nevelőanyja azonban azzal gyanúsította, hogy csak szimulál, így nem hívtak orvost. Ettől kezdve igyekezett kímélni a bokáját.

Noha nem látszott zúzódás, de valami daganat képződött a bokája fölött. Ha Angel csak gyengén megütötte, heves fájdalmat érzett.

Most, a kemény edzések hatására a régi seb érzékennyé vált, és Angelt aggasztotta az állapota. Emellett továbbra is vért köpött. A mellkasáról és a bokájáról készült röntgenfelvételek azonban semmi rendellenességet nem mutattak.

Angel aggodalmait csak az ifjabb Steve Wallenda születése enyhítette. – Kiteljesedett az életünk – mondja.

A szülés után nem sokkal Angel újra edzeni kezdett, tervezgetni kezdték a fellépéseiket. A szoros edzésprogram mellett azonban szakorvosokat is felkerestek, akiktől választ vártak Angel panaszaira. Hónapokig jártak különböző orvosokhoz, ám nem sikerült felállítani a diagnózist.

Végül Angel megelégelte a dolgot, összeszedte a leleteit, jelentkezett a San Bernardinó-i kórház rendelőintézetében, és kijelentette, hogy addig nem hagyja el az épületet, amíg meg nem állapítják a baját.

Az orvosok szövetmintát vettek a bokájából. Az eredmény lesújtó volt: Angel egy ritka rákfajtában, simaizom-szarkómában szenvedett. 1987. augusztus végén a jobb lábát térd alatt amputálni kellett.

Fizikoterápiás kezelés következett, és Angel megtanult műlábbal járni. A hosszú hónapok alatt állandóan arra gondolt: mi lenne, ha mégis gyakorolna? Tudta, hogy műlábbal még senki sem kísérelt meg kötélen járni, de ez nem akadályozta abban, hogy képzeletben végigmenjen a kifeszített kötélen.

Újra a kötélen
Négy hónappal a műtét után Angel készen állt, hogy megpróbálja a lehetetlent: műlábbal lépjen a kötélre. Steve lentről figyelte az első kísérletet. Angel lassan lépegetett, és minden lépés előtt a műlábát figyelte. – Tökéletes összpontosításra volt szükség – meséli Angel. – Tisztában voltam azzal, hogy ezentúl már nem a lábam, hanem a szemem ellenőrzi, jól lépek-e a kötélen.

Amikor a kötél végére ért, Steve örömujjongásban tört ki.

Éjszaka, miután hazatértek, Angel mellkasa rettenetesen fájni kezdett, alig kapott levegőt. Az orvosi ügyeleten tüdőelégtelenséget állapítottak meg. Megkezdődtek a vizsgálatok.

Három hét múlva újabb roham következett. Angelt beszállították a Hope National Medical Centerbe újabb vizsgálatokra. Tüdőrákot diagnosztizáltak, és eltávolították Angel bal tüdejének csaknem a felét. Három hónappal később egy újabb operációval a jobb tüdejét csonkították meg.

Gyötrelmes három hétig tartott a gyógyulás. A fizikai fájdalomhoz társult még a csalódottság is, hogy képtelen ellátni a férjét és a fiát, és ezt nehezen viselte el. Ám Steve szerint, ha volt is keserűség a feleségében, ennek soha semmi jelét nem mutatta.

A Wallenda család élete azonban 1988 áprilisában zátonyra futott. A benyújtott orvosi számlákat alig tudták kifizetni, Steve pedig nem léphetett fel. Érzelmileg is és anyagilag is mélyponton voltak.

Hogyan tudott valaki ilyen fiatalon megbirkózni ennyi bajjal? – Eszembe jutott az égi látomás – mondja Angel –, amellyel kislánykoromban találkoztam, és ez adott reményt. Bíztam benne, hogy leküzdöm a rákot.

Rettegés
Ifjabb Steve Wallenda járókája kezdettől fogva ott állt a szülei gyakorlóhelyénél. Az alsó gyakorlókötél csak egy méterre volt a földtől, és a legkisebb Wallenda úgy sétált rajta, hogy az egyik kezét kinyújtotta, a másikat pedig az anyja fogta. – Majdnem olyan biztosan lépkedett a kötélen, mint a földön – emlékszik Angel.

Az anyagi nehézségekkel küszködő család 1988 júliusában visszatért New Yorkba, rokonokhoz. Angel és Steve újrakezdte a gyakorlást.

A kötéltánc még a legkedvezőbb körülmények között is nagy fizikai erőfeszítést igényel. Az egyensúlyozásnál figyelni kell a szélre, a kötél mozgására és a rögzítésre. Ráadásul Angelnek a fél tüdőkapacitásával azt is számításba kellett vennie, hogy mennyi levegőre van szüksége, és milyen teljesítményre képes, mielőtt teljesen kimerülne.

Több száz óra gyakorlás után elérkezett az ideje, hogy először lépjen fel egyedül a kötélre. Négy méter magasan volt kifeszítve a tíz méter hosszú kötél. Abban a pillanatban, amikor Angel felkészült a kezdésre, történt valami: életében először megdermedt a félelemtől. Átfutott az agyán, hogy mennyi mindent nem tud a saját testéről, és eszébe jutottak azok, akik négy méter magasságból lezuhantak és lebénultak, vagy meghaltak a porondon...

Angel két órán keresztül állt a dobogón, próbálta összeszedni magát és elkezdeni a számot. Közben azt bizonygatta Steve-nek, hogy erős a szél, meg nagyon fáradt, és a kutyák ugatása is zavarja.

Amikor végre a kötélre lépett, bizonytalanul haladt, sokszor megállt közben, és az egyensúlyozórúd egyre nehezebb lett a kezében. De 25 perc alatt végigért. Teljesen kimerülve támolygott le a dobogóról, és sírva-nevetve borult Steve karjába.

Miután új erőre kapott, visszatért az önbizalma. – Optimista voltam egész életemben, és a lelkem mélyén most is hittem a sikerben. Csodálatos érzés volt.

A helyzet romlik...
Steve és Angel most már együtt szerepelhettek, többek között rákkórházak javára szervezett jótékonysági előadásokon léptek fel. Az újságcikkek és televíziós szereplések révén Angel milliókhoz szólhatott, és reményt kelthetett ezrekben, akik elveszettnek hitték magukat.

Sokan írtak neki, megköszönték a szavait, elmesélték saját tapasztalataikat, vagy egyszerűen jó egészséget kívántak neki. Angel mindenkinek személyesen válaszolt. Az elhagyatott gyermek, aki egykor céltalanul hányódott a világban, most tanácsot, segítséget adott másoknak.

A tizenhét éves Renée Romel motorkerékpár-balesetben vesztette el a fél lábát, és teljes depresszióba süllyedt. Mélyponton volt, amikor egy újságban meglátta Angel Wallendát. – Sokkal több baj érte, mint engem, mégis ragaszkodott az élethez. Amikor elolvastam a róla szóló cikket, tudtam, hogy én is rendbe jövök.

Hét hónappal az után, hogy Angel újra fellépett, 1989 júniusában mellkasába nyilallt a jól ismert fájdalom. Újabb vizsgálatok következtek, és hamarosan szembesülnie kellett a szomorú valósággal: Angel testében továbbterjedt a rák. Ismét műteni kell, így a legjobb, ha az operációt azok a kaliforniai orvosok végzik, akik korábban. A tüdő nagy részét el kell távolítani, és az életben maradáshoz mindig lélegeztetőkészülékre lesz szüksége.

– Az egyetlen jó hír az volt, hogy életben maradok. Ha megcsonkítanak is, még valami jót tehetek, amíg élek – mondja Angel.

1990 márciusában a Mansfieldi Egyetem színháztermében a Wallenda házaspár még egyszer fellépett, mert elő kellett teremteni a pénzt a beavatkozásra. Még ugyanebben a hónapban elutaztak Kaliforniába.

Angelt órákon át vizsgálták. Másnap a Wallenda család megjelent az orvosi rendelőben, hogy megtudja az eredményt. Az orvos komoran azt mondta Angelnek: – Sajnos nem operálható, a rák átterjedt az egész tüdőre. Semmit sem tehetünk.

Néma csend lett a szobában. – Mit tanácsol? – kérdezte Angel.

Az orvos kemoterápiáról kezdett beszélni. Elmondta, 30-40 százalék esély van arra, hogy a gyógyszeres kezelés lelassítja a rák terjedését. Javulást is értek már el így, igaz, mellékhatások is lehetségesek.

– Gyógyszereket nem szedek be – mondta Angel. Eljött az idő, amikor megint csak magára számíthatott. Köszönetet mondott az orvosnak, és kijelentette: – Hazamegyek, élem tovább az életemet.

A család visszatért a motelba. Még mindig döbbenten a hírtől, hogy nincs remény a gyógyulásra, Angel és Steve csendben átölelték egymást. A kis Steve a padlón játszadozott.

Háló nélkül
A Wallenda család 1990 októberében az Allegheny-hegységben él. Angel a dobogóról biztosítókötél segítségével irányítja a fiát. A négyéves ifjabb Steve Wallenda már egy éve fellép. Ezrek látták a szüleivel együtt a magasban, de mindig biztosítókötéllel. Ma azt kéri, hogy egyedül sétálhasson végig, biztosítókötél és háló nélkül. Mivel a gyakorlókötél csak 120 centire van a földtől, a szülei beleegyeznek.

Az apja ügyel rá, gyengéden, de határozottan tanítja, hogyan kell tartani a hétkilós egyensúlyozórudat. A fiúcska pontosan, a rúd mozgásával összhangban lépdel a kötélen. Az évszázados Wallenda-gének!

Amikor eléri a kötél végét, a szülők kitörő örömmel fogadják, tapsolnak. A kisfiú arcvonásai kisimulnak, és elmosolyodik. Teljesítményétől elragadtatva Angel megcsókolja a kisfiát, mielőtt az még elrohanna a kutyával játszani.

Angel megmondta a fiának, hogy meg fog halni. – Elmondok neki mindent, és hagyom, hogy kérdezzen. Mesélek neki Istenről meg a mennyországról. Minden alkalommal többet ért meg.

Elizabeth Pintye gyermekként mindig magára volt utalva. A huszonhárom éves Angel Wallenda vajon mit hagyhat örökségül a gyermekére? Nehéz erre a kérdésre választ találni. Kék szeme csillog ugyan, de a száját összeszorítja, határozottan beszél, arcáról erő sugárzik. – Oly sok mindent kellene elmondanom neki, de főleg azt szeretném, hogy mindig annak örüljön, ami van, és ne azt nézze, ami nincs.

Angelnek időnként fáj a tüdeje, és vérzik. Mennyi ideje van még hátra? Ezt a kérdést sosem tette fel magának, és az orvosoknak is megtiltotta, hogy megmondják. – Belegondolt, mekkora zűrzavar lenne a földön, ha mindenki tudná, mi fog történni? Amíg lehet, teljes életet akarok élni.

Angel ereje, bátorsága a gyermekkorában gyökeredzik. – Ezért vagyok ma erős. Ha kényelmes, biztonságos életem lett volna, és vigyáztak volna rám, most nem tudnám, mit kezdjek magammal.

Sosem felejti el a látomást, amikor a mennyei alak vigaszt nyújtott neki, és rendkívüli érzéssel ajándékozta meg. – Ez megerősítette a hitemet Istenben és az önbizalmamat. Nem értek meg mindent, de nem kételkedem benne, hogy a dolgoknak úgy kell történniük, ahogy történnek.
 

A cikk megjelenése után néhány évvel Angel és Steve elváltak. Angel újra férjhez ment, és született egy lánya. 1996. május 3-án, 28 évesen hunyt el.

Vote it up
317
Tetszett?Szavazzon rá!