Annie Lennox változtatni akar

Az énekesnő első kisbabája halála után úgy döntött, segíteni próbál a szenvedő gyerekeken

Megjelent: 2009. október

Kapcsolódó cikkek

Emlékezete szerint mindig is a zene volt az, ami meghatározta Annie Lennox életét. A skóciai Aberdeenben töltött diákkorától, a ’70-es, ’80-as évek Londonján át, a sok millió lemezt eladó Eurythmics popformáció egyik feleként (a másik fél Dave Stewart volt), és szólókarrierje csúcsán egyaránt a zene volt és maradt a most 54 éves énekesnő legfőbb szenvedélye.

De a zene azt is lehetővé tette számára, hogy valamit visszaadjon.

Sokféle ügy régóta közismert és szenvedélyes támogatójaként Lennox 2007-ben megalapította a SING nevű jótékonysági szervezetet, amelyet az afrikai HIV-fertőzés/AIDS-járvány okozta tragédia megismertetésének és leküzdésének elősegítésére igyekszik felhasználni.

Lennox beutazza a világot, hogy személyiségével – és hangjával – népszerűsítse mondanivalóját, és a SING által összegyűjtött pénzzel járuljon hozzá a HIV terjedésének megakadályozásához, valamint a betegségben szenvedő emberek életminőségének javításához. Körútjának hongkongi állomásán némi időt szakított arra, hogy jótékonysági munkájáról, zenéjéről, valamint a számára fontos ügyekről beszéljen a Reader’s Digestnek.

RD: Mi volt az, ami elsősorban a HIV/AIDS ügye mellé állította?
Lennox: Dél-afrikai utam során [2003-ban] a dolgok sűrűjébe kerültem. Dél-Afrika volt az az ország, amelyért az emberek olyan keményen küzdöttek, és ahol [Nelson] Mandela népirtásként jellemezte a helyzetet.

RD: Milyen élményt jelentett a betegség által érintett családoknál, gyerekeknél tett látogatás?
Lennox: Mintha mély vízbe dobtak volna. Az egy más világ, ahol idegen vagy, és utólag rendezned kell magadban az ott látottakat. Nem lehetsz érzelmes az emberek előtt, mert az szinte tiszteletlenség volna. Vagyis, amikor látsz valamit, magadban kell tartanod, és aztán a szállodába visszatérve kell feldolgoznod az élményt.

RD: Milyen különleges akadályba ütközik, amikor megpróbálja felvilágosítani – és cselekvésre bírni – az embereket a HIV/AIDS ügyével kapcsolatban?
Lennox: A szégyentől, a megbélyegzettségtől való félelem a bűnös abban, hogy elhallgatják és elkendőzik a dolgot. Nem vagyok szakértő, csak a saját véleményemet tudom elmondani. De szerintem amíg nem lesz védőoltás és nem lesz gyógykezelés, addig nem tehetünk mást, csak folytatjuk a küzdelmet.

RD: Egész pályafutása során elkötelezett társadalmi aktivista volt. Miért?
Lennox: Egész életemben aggasztott az a sok szörnyűség, ami a bolygónkon történik. Nehéz immúnisnak maradni az igazságtalansággal és a kegyetlenséggel szemben. De ha találok valamit, ami igazán magával ragad, az elkötelezettségtől valahogy kevésbé érzem magam tehetetlennek. Az elkötelezettség segít hozzá, hogy úgy érezzem, bizonyos szempontból én is teszek valamit az ügy érdekében.

RD: Ettől jobb embernek érzi magát?
Lennox: Amikor az első kisbabám megszületett és meghalt, olyan életszakaszba kerültem, amikor körülnéztem a világban, és láttam, mennyi gyermek küszködik, és milyen borzalmas dolgok történnek velük. Szóval [azt gondoltam] legalább megpróbálhatnék tenni valamit.

Annie Lennox afrikai gyerekekkel

RD: És hogy azóta van két lánya [Lola 18, és Tali 16], csak megerősítette az elhatározását?
Lennox: Meggyőződésem, hogy ez áthatja a lelkesedésemet és a gyerekekhez fűződő viszonyomat. Úgy érzem, joguk van egy olyan világba születni, amely egy kicsit több biztonságot nyújt a számukra.

RD: És mindig megvolt önben ez a „lelkesedés”? Ez hajtotta Aberdeenből Londonba az iskola elvégzése után?
Lennox: Mindig rajongtam a más kultúrákért. És a saját kultúrámat némiképp sivárnak éreztem. Amint elhagyhattam Skóciát, rohantam, mint akit puskából lőttek ki, egészen Londonig, ahol, azt hittem, valami csodálatosat fogok találni. De London durva város, akkoriban kiváltképp az volt.

RD: A zene is menekülés volt?
Lennox: Nem tudom, hogy a menekülés pontos kifejezés-e, inkább kibontakozásnak nevezném. Szerintem ha valaki nagyon korlátozott, konvencionális életet él, csak egy nagyon szűk kis ablakon keresztül fejezheti ki magát. Nincs rá igazi lehetősége, hogy kiterjessze a személyiségét. Szóval az olyan embereknek, mint az előadóművészek, megvan az adottságuk, hogy többet közöljenek magukról. Hogy feltárják az úgynevezett személyiségük lényegét. És én élveztem ezt.

RD: Volt egy pillanat, amikor ráébredt, hogy tehetsége van zenéhez?
Lennox: Amikor az ember rátalál a lehetőségre, hogy növelje a benne rejlő művészi adottságokat – az nagyon felemelő pillanat. Amikor megismertem Dave Stewartot [muzsikus partnerét], aki egyfajta mentorom, lelki társam, alkotó párom, akkor érkezett el életem ehhez a bizonyos ponthoz. Elfogadott és megértett engem, és hirtelen arra gondoltam, nem is vagyok az a fura lény, akinek addig hittem magam.

RD: De mindig, már kicsi korában is érezte, hogy fontos önnek a zene?
Lennox: Mindig fantasztikusan nagy hatással volt rám, és gyönyörködtetett. Mindig csodálattal tölt el, ahogy az emberek képesek felhasználni a zene nyelvét, hangzását, lírai tartalmát arra, hogy kifejezzenek valamit, amit én semmi más módon nem tudok kifejezni.

RD: Dave Stewarton kívül kitől kapott még bátorítást?
Lennox: Néha a zenetanáraim biztattak. De ez még az ’50-es, ’60-as években volt, és akkoriban még nagyon merevek voltak az emberek. A zongoratanárnőm szigorúan bánt velem. Bár tehetségesnek tartott, folyton figyelmeztetett, ha nem gyakorlok eleget, lealacsonyítom magam. Ez volt a legfőbb motivációs tényező akkoriban egy leányiskolában. A körmömre koppintottak, ténylegesen és átvitt értelemben is.

RD: Mennyiben változtatta meg a siker az önmagáról alkotott képét?
Lennox: Nos, a világ betegesen vonzódik a szépséghez és a fiatalsághoz. És azt hiszem, ez borzasztó nehéz a nőknek. Mindig ennek a beteges vonzódásnak vannak kitéve – már 15 évesen is, tehát aligha lehetnek bármikor is elégedettek magukkal. Amikor fiatal vagy, öreg akarsz lenni, amikor megöregszel, fiatal. Ha egyenes a hajad, göndört akarsz, ha fekete, szőkét. Szóval örök ez az ellentmondás.

RD: A korral változott valami?
Lennox: Soha nincs olyan időszak, amikor az ember maradéktalanul elégedett önmagával. Mire betöltöd az ötvenet, azt reméled, most már végre megszabadulhatsz a „szépnek és fiatalnak kell lennem” típusú elvárásoktól. Úgy érzékelem, hogy az emberek már nem figyelik annyira a külsődleges dolgokat, inkább mélyebb, a léttel és a világban betöltött helyünkkel kapcsolatos kérdéseket tesznek fel.

RD: Hogyan vélekedik a világban betölthető szerepéről?
Lennox: Úgy érzem, nőként ideális helyzetben vagyok ahhoz, hogy nemem egyfajta szóvivője lehessek. Sok felelősséget vállalunk a világban. Gyermekeket szülünk, gondoskodunk róluk és felneveljük őket. Szerintem a nők általában nem kapnak elegendő tiszteletet. Közülünk azoknak, akik profitáltak a feminizmusból, igyekezniük kell azokat a nőket támogatniuk, akiket még mindig a férjük vagy családjuk tulajdonrészének tekintenek.

RD: És bízik abban, hogy sikerülhet változást elérnie?
Lennox: Szerintem az ötven feletti nőknek ideális a helyzetük. Nagy bennük az együttérzés, a megértés. Ők azok, akiknek indíttatásuk, tapasztalatuk és nagy szívük van. Ők azok, akik képesek változást elérni. Hatalmasat. Megvannak hozzá a forrásaik.

RD: Mit javasol a többi embernek, hogyan kapcsolódjanak bele olyan ügyekbe, amelyeket égetően fontosnak tartanak?
Lennox: Először csak kérdéseket kell feltenni, azután esetleg következhet egy utazás. Nem muszáj egészen Afrikáig menni, kezdhetik azzal is, hogy körülnéznek a saját országukban, és arról tesznek fel kérdéseket.
 

A cikket angolul is elolvashatja itt!

Vote it up
48
Tetszett?Szavazzon rá!