Anyám íróasztala

Olyan szellemben nevelték őt, hogy érzelmeink nem tartoznak senki másra, ezért másként fejezte ki azokat

Kapcsolódó cikkek

 

I’m sitting at my mother’s desk, a mahogany secretary with a writing leaf that folds down to reveal rows of cubbyholes and tiny drawers – even a sliding secret compartment. I’ve loved it since I was just tall enough to see above the leaf as Mother sat doing letters. Standing by her chair, staring at the ink bottle, pens and smooth white paper, I decided that the act of writing must be the most delightful thing in the world.

Years later, during her final illness, Mother reserved various items for my sister and brother. “But the desk,” she’d repeat, “is for Elizabeth.” I sensed Mother communicating with this gift, a communication I’d craved for 50 years.

My mother was brought up in the belief that emotions were private. Nice people said only nice things. I never saw her angry, never saw her cry. I knew she loved me; she expressed it in action. But as a teenager I yearned for heart-to-heart talks between mother and daughter.

They never happened. And a gulf opened between us. I was “too emotional.” She lived “on the surface.” She was willing to accept the relationship on these terms. I was not.

As years passed and I raised my own family, I loved the equilibrium Mother’s visits brought to our home, her sense of humor, the way she sat at the piano and filled the house with music. But still I kept trying to draw from her what she could not give, a sharing of the deep places of her heart.

At last I set my feelings down on paper. Only one page, the letter took all day to write. I told Mother I loved her and thanked her for our harmonious home. Forgive me, I wrote, for having been critical. In careful words, I asked her to let me know in any way she chose that she did forgive me.

I mailed the letter and waited eagerly for her reply. None came.

Eagerness turned to disappointment, then resignation and, finally, peace. I couldn’t be sure that the letter had even gotten to Mother. I only knew that having written it, I could stop trying to make her into someone she was not. For the last 15 years of her life we enjoyed a relationship on her terms – light, affectionate, cheerful.

Now the gift of her desk told me, as she’d never been able to, that she was pleased that writing was my chosen work.

My sister stored the desk until we could pick it up. Then it stayed in our attic for nearly a year while we converted a bedroom into a study.

When at last I brought the desk down, it was dusty from months of storage. Lovingly, I polished the drawers and cubbyholes. Pulling out the secret compartment, I found papers inside. A photograph of my father. Family wedding announcements. And a one-page letter, folded and refolded many times.

Send me a reply, my letter asks, in any way you choose. Mother, you always chose the act that speaks louder than words.

Anyám íróasztalánál ülök, a mahagóni szekreternél, melynek lehajtható lapja mögött kis rekeszek, apró fiókok sora, sőt egy titkos kazetta is rejtőzik. Szeretem, amióta csak elég magas lettem ahhoz, hogy rálássak az írólapra, amikor anyám ott fogalmazta leveleit. A széke mellett álldogálva, a tintásüveget, tollakat és a sima, fehér papírt nézegetve megállapítottam, hogy az írás lehet a legörömtelibb dolog a világon.

Évekkel később, utolsó betegsége idején anya különböző tárgyakat szánt nővéremnek és bátyámnak. – De az íróasztal – mondogatta – Elizabethé. – Megértettem, hogy ezzel az ajándékkal anya azt mondja el nekem, amire 50 évig vágyakoztam.

Anyámat olyan szellemben nevelték, hogy érzelmeink nem tartoznak senki másra. Kellemes ember csak kellemes dolgokat mond. Soha nem láttam dühösnek, nem láttam sírni. Tudtam, hogy szeret; a tetteivel fejezte ki ezt. Kamasz lányként azonban vágytam az anya és lánya közti bizalmas beszélgetésekre.

Ezek rendre elmaradtak. Eltávolodtunk egymástól. Én „túlságosan érzelmi beállítottságú” voltam, ő „a valóság talaján állt”. Kettőnk kapcsolatát is erre az alapra kívánta helyezni. Én nem.

Ahogy teltek-múltak az évek, s én már a saját gyerekeimet neveltem, mindig élveztem azt a nyugodt légkört, amit anya látogatásai hoztak az életünkbe, a humorérzékét, meg ahogy leült a zongorához, és a ház megtelt muzsikával. Én azonban még mindig azt próbáltam belőle előhívni, amit ő nem adhatott, hogy megosszuk egymással a szív titkait.

Végül papírra vetettem érzéseimet. A mindössze egyoldalas levelet egy napon át írtam. Elmondtam anyának, hogy szeretem, és megköszöntem harmonikus otthonunkat. Bocsáss meg, írtam, hogy annyit bíráltalak. Óvatos megfogalmazásban arra kértem, bármi neki tetsző módon, de adja értésemre, hogy megbocsát.

Feladtam a levelet, és türelmetlenül vártam a választ. Nem jött.

A türelmetlenségből csalódottság lett, aztán beletörődés, végül megbékélés. Még abban sem lehettem biztos, hogy megkapta a levelet. Csak azt tudtam: miután megírtam, többé már nem kell olyannak képzelnem anyámat, amilyen soha nem volt. Élete utolsó tizenöt évében az ő igényei szerinti, könnyed, szeretetteljes, derűs kapcsolatban álltunk egymással.

Íróasztala nekem ajándékozásával azt mondta el, amit soha nem tudott szavakba önteni: örül, hogy az írást választottam hivatásomul.

A nővérem őrizte meg az íróasztalt, míg érte nem tudtunk menni. Aztán a padlásunkon tároltuk majd egy éven át, mire egy hálószobát átalakítottunk dolgozószobának.

Amikor végre lehoztam az íróasztalt, már rárakódott a több hónapos várakozás pora. Szerető gonddal fényeztem át a fiókokat és rekeszeket. A titkos kazettát kihúzva papírokat találtam benne. Egy fényképet apámról. Családi esküvői meghívókat. És egy egyoldalas, sokszor szétnyitott és összehajtott levelet.

Adj választ, kérem a levelemben, bármi neked tetsző módon. Anya, te mindig a szavaknál ékesebben szóló tettet választottad.