Anyám zongorája

Az igazi tanulás akkor vette kezdetét, amikor véget ért a teljesen váratlanul elkezdődött zongorázás – idézi fel a történteket olvasónk

 

I can remember like yesterday the day my father came home from the war. A flying officer in the RAAF during World War II, he was dressed in a blue uniform with a skinny, boat-shaped cap plonked so precariously on the side of his head that I wondered why it never fell off.

A neighbour called out, “What’s the weather like up there?” as my giant-like father bounded by, carrying a battered brown suitcase, strapped together with a large leather belt. He was, without question, the tallest man I had ever seen.

As he walked up the front path of our Perth home, he saw Mum and me standing on the veranda and he dropped the suitcase. The belt came undone and the contents spilled out onto the lawn.

I was only five years old at the time so Dad made quite a fuss of me, then began making an even bigger fuss of my mother. This left me free to examine all the stuff lying around the broken suitcase, which was mainly clothes and shoes and things, but I was quick to notice a large newspaper advertisement displaying a new piano. When Dad saw me holding up the newspaper cutting, his face broke into a grin.

“Yes, that’s right,” he said. “I bought your mum a piano for ten pounds down and two pounds a week.” Mum squealed with delight.

A few moments later, a large Clydesdale horse clip-clopped up the road, pulling a cart with a brand-new piano perched majestically on top. In no time at all, the delivery men had positioned the piano near the window of our small lounge room, and we all stood back and stared at this magnificent piece of furniture.

Mum had never even been close to a piano before, except at the Catholic kindergarten I attended, and she used to say how wonderful it would be if the nuns could teach her to play. She was beside herself with excitement and Dad was tickled pink with the way she was carrying on.

After tea that night, Mum began to teach herself to play. She plinked and plonked the keys for about two hours and drove everybody in the street mad, until Dad gently said, “Enough is enough.”

From that day on, Mum became obsessed with her piano. Every day she would plink and plonk between doing the cooking and housework. Within a month she was belting out a tune, to the amazement of everybody in the street. Needless to say, Dad was as pleased as punch with Mum’s tenacity and her obvious talent.

Three months went by and Mum was now practically an accomplished pianist, holding sing-along parties in our lounge with all the neighbours gathering around to croon “She’ll be Coming Round the Mountain” and “Goodnight Irene”.

Although we were poor, Mum felt like a princess and was delighted at all the attention she was receiving.

At the height of Mum’s happiness, however, I began to notice that Dad was moping around the house and looking increasingly sad and worried. It turned out that, since returning from the war, he’d been unable to find a job. At the time I was too young to understand why anyone would get sad and worried about that, because I thought I would be as happy as a cat in a fish shop to have such a long holiday.

Then, a few weeks later, I observed the same big Clydesdale horse pulling a cart down our street and it clip-clopped right up into our driveway. Soon two men began to load Mum’s piano onto the wagon while all the neighbours gathered around to watch.

Mum stayed in the kitchen, sobbing. She was a proud person and couldn’t bear to see her beloved piano sitting on top of the wagon. Dad sat out the back next to the chook pen, looking sadder than I had ever seen him. Suddenly, it all became clear to me: no job, no money, no piano.

Later that day, a couple of ladies from down the street visited our place and told Mum she would be as welcome as the flowers in May to come over to play their pianos any old time. But, of course, it wasn’t the same.

Mum tried not to show it, but I knew she missed the piano terribly. For weeks afterwards she wasn’t quite herself. And I must admit the house now seemed awfully quiet without the piano.

Then, Dad finally got a job with an accounting firm. It was just about the best day ever. Mum was happy again and made such a fuss over Dad it was like he’d just won the lottery or something.

As part of his new job, Dad had to study to qualify as a chartered accountant. He eagerly accepted the challenge, and every night after dinner he’d place a stack of books on the kitchen table and study late into the night. Mum didn’t say much but I could tell she was proud of Dad and how hard he was trying to rebuild his life. Like all servicemen, he’d sacrificed a lot over the years and she knew it.

I can’t remember her ever mentioning the piano again after that, except for one time. It was a few weeks after Dad started his new job, and Mum had just finished the tea dishes when she came into my room and sat on my bed. “Well, my baby boy,” she said with a twinkle in her eyes, “it’s just as well we got rid of that piano. How else would your dad be able to study with me bashing away on the ivories?”

Two years later, Dad had saved enough money to buy Mum another piano. This time he paid cash for it.

Mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem arra a napra, amikor apám megjött a háborúból. A Királyi Légierő repülőtisztjeként szolgált a második világháborúban, kék egyenruhát viselt, hozzá keskeny, csónakforma sapkát, melyet oly ferdén félrecsapva hordott a fején, hogy azon csodálkoztam, hogy nem esik le.

– Milyen az idő odafönt? – kiáltotta oda neki az egyik szomszédunk, amikor óriás termetű apám elszaladt mellette, kezében egy viharvert barna bőrönddel, mely széles bőrövvel volt összeszíjazva. Kétségkívül apám a legmagasabb ember volt, akit valaha láttam.

A perthi házunk előtti úton jött fölfelé, egyszer csak megpillantotta anyát és engem a verandán, és elejtette a bőröndöt. A szíj elszakadt, a bőrönd tartalma pedig kiszóródott a fűre.

Még csak ötéves voltam akkor, apám összevissza csókolt engem, de a mamámmal még kevésbé tudott betelni. Míg ő anyával volt elfoglalva, én nyugodtan megnézegethettem a kinyílt bőrönd körül heverő holmikat, többnyire ruhákat, cipőket meg ilyesmit, de a szemem hamar megakadt egy óriási újsághirdetésen, mely új zongorát kínált. Apám észrevette, amint kezembe veszem az újságkivágást, és arcán széles mosoly terült el.

– Igen, így igaz – mondta. – Vettem anyádnak egy zongorát, tíz font előlegért és heti két font részletre. – Anyám örömében felsikoltott.

Pár perc múlva testes igásló trappolt végig az utcán, az utána fogott szekéren méltóságteljesen trónolt egy vadonatúj zongora. A szállítómunkások pillanatok alatt beállították a hangszert kis nappalinkban az ablak mellé, mi pedig tisztes távolságból, megilletődötten bámultuk az előkelő bútordarabot.

Anyám még soha nem látott ilyen közelről zongorát, nem számítva a katolikus óvodát, ahova jártam, és gyakran mondogatta, milyen csodálatos is volna, ha az apácák megtanítanák zongorázni. Magánkívül volt az izgalomtól, apám pedig láthatóan nagyon meg volt elégedve magával, amiért ekkora örömet szerzett neki.

Aznap este vacsora után anya nekiállt, hogy megtanuljon zongorázni. Jó két óra hosszat püfölte a billentyűket, s az utcában már mindenkit csaknem az őrületbe kergetett, amikor apám tapintatosan rászólt: – Mára elég ennyi.

Attól a naptól kezdve anya megszállottja lett a zongorának. Mindennap a főzés és a házimunka elvégzése közötti időben a billentyűket nyúzta. Egy hónap se telt bele és az utca lakóinak legnagyobb ámulatára már egy dallam állt össze az ujjai alatt. Mondani se kell, hogy kitartása és nyilvánvaló tehetsége láttán apám szinte dagadt a büszkeségtől.

Eltelt három hónap, anya már gyakorlatilag kész zongoraművésszé nőtte ki magát, és zenés összejöveteleket tartott a nappalinkban, ahol az egész szomszédság összesereglett, hogy eldúdolja az „Eljön a hegyeken át”-ot vagy a „Jó éjt, Irene”-t.

Bár szegények voltunk, anya hercegnőnek érezte magát, és boldogan sütkérezett a kitüntetett figyelemben, amellyel illették.

Ám határtalan boldogsága közepette kezdett feltűnni nekem, hogy apám szomorúan tesz-vesz a házban, egyre bánatosabb és nyugtalanabb. Kiderült, hogy mióta visszajött a háborúból, képtelen munkát találni. Akkoriban én még túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem, miért lesz ettől valaki szomorú és nyugtalan, hiszen madarat lehetne fogatni velem, gondoltam, ha ilyen hosszú szünidőm volna.

Pár hétre rá megjelent az utcánkban az ismerős testes igásló a szekérrel, és pontosan a mi házunk elé trappolt. A két férfi kisvártatva felpakolta anya zongoráját a kocsira. Az egész szomszédság odasereglett, hogy nézze.

Anya a konyhában zokogott. Büszke ember lévén, egyszerűen nem bírta elviselni, hogy imádott zongoráját ismét a szekéren kelljen látnia. Apa a ház mögött kuporgott, a tyúkól mellett. Még soha nem láttam ilyen szomorúnak. Hirtelen mindent megértettem: se állás, se pénz, se zongora.

Később, a nap folyamán több asszony is meglátogatott bennünket az utcából, és biztosították anyát arról, hogy bármikor szívesen látják, ha át akar jönni játszani a zongorájukon. De persze ez mégse volt ugyanaz.

Noha anya megpróbálta nem mutatni, tudtam, hogy szörnyen hiányzik neki a zongora. Még hetekkel később se lehetett ráismerni. És a ház valóban nagyon csöndesnek tűnt a zongora nélkül.

Apám végül állást kapott egy könyvelőcégnél. Az a nap a legszebb volt talán az életemben. Anya ismét boldog volt, és akkora hűhót csapott apám körül, mintha legalábbis megnyerte volna a lottón a főnyereményt.

Új állásával együtt járt, hogy apámnak meg kellett szereznie az okleveles képesítést. Mohón kapott a lehetőségen: esténként, vacsora után jókora kupac könyvet halmozott fel a konyhaasztalon, és éjszakába nyúlóan tanult. Anyám nem sokat beszélt róla, de biztosan büszke volt apámra, arra, hogy milyen keményen próbálja újra felépíteni az életét. Katonatársaihoz hasonlóan sok áldozatot hozott az évek során, anyám pedig teljesen tisztában volt ezzel.

Ezután soha nem említette többé a zongorát, kivéve egy alkalmat. Pár héttel azután, hogy apám megkapta az állását, anya éppen végzett az vacsora utáni mosogatással, bejött a szobámba, és az ágyam szélére ült. – Látod, kisfiam, milyen jó, hogy megszabadultunk a zongorától – mondta furcsán csillogó szemmel. – Hogyan tudna egyébként apád tanulni, miközben én a billentyűket verem?

Két évre rá apám összegyűjtött annyi pénzt, hogy másik zongorát vegyen anyámnak. Ezúttal készpénzzel fizetett érte.

Vote it up
65
Tetszett?Szavazzon rá!