Anyává válni

Egy ebéd közben, véletlenül kialakult beszélgetés vitt el a világ túlsó végébe – és a gyermekhez, akit nekem szánt a sors

Kapcsolódó cikkek

Az évek folyamán sokszor betértem a New York-i Ötödik sugárúton lévő Saksba, vettem számtalan pár cipőt, amelyek felvidítottak, kiválasztottam magamnak (időnként) előnyös ruhákat, és megterheltem a hitelkártyámat rengeteg kozmetikummal, amelyektől azt reméltem, hogy hatásukra üdébb, csinosabb énem fog rám visszanézni a tükörből.

Egy 2002. októberi délutánon azonban valami értékesebbel távoztam az áruházból, mint amit pénzért lehet venni. Hónapok óta tartó elkeseredettség után, a legvalószínűtlenebb helyen a reményt találtam meg, egy nőnek köszönhetően, aki úgy döntött, hogy szóba elegyedik velem az áruház kávézójában.

Nehéz időket éltem akkor. Valamivel több mint két éve mentem férjhez, kilenc hónap alatt három borzasztó vetélést kellett elszenvednem, és 42 évesen lassanként kezdtem beletörődni, hogy nekem már soha nem lehet gyermekem. Korábban nem igazán foglalkoztatott az anyává válás gondolata, de egyszer csak minden akörül kezdett forogni. A férjemmel már tíz éve voltunk együtt, amikor elhatároztuk, hogy összeházasodunk, mivel előzőleg egyikünknek sem volt sürgős. A szüleim házassága katasztrofálisan végződött, romló egészségi állapotú mamám anyagilag is rémes helyzetbe került. Néhány évvel később bekövetkezett halála után elhatároztam, hogy megőrzöm a függetlenségemet, és belevetettem magam szabadúszó marketing-tanácsadói, valamint kezdő írói munkámba. Az anyaság egyszerűen nem volt része a tervnek.

Már a 40-hez közeledtem, amikor először kezdtem észrevenni a babákat és boldog, mosolygó anyukájukat, bármerre jártam. Azt kívántam, bárcsak elbeszélgethetnék az édesanyámmal arról a vágyakozásról, fájdalomról és zavarról, amelyet átéltem.

Azon a sorsdöntő napon kész alvajáróként vánszorogtam a városban az egyik ügyféllel való találkozótól a másikig, miközben egy belső hang folyton azt kiabálta: „Már késő! Elszalasztottad a lehetőséget, hogy anya legyél! Csak a szakmai siker érdekelt, hát megkaptad!”

A könnyű permetből szakadó eső lett. Remek, gondoltam. Pontosan ez illik a hangulatomhoz. Volt egy-két óra szünetem a következő megbeszélésig, így bevettem magam a Saksba, hogy némi vigasz-vásárlással tereljem el a figyelmemet.

Miután azonban a holmik közt bóklászás nemigen vidított fel, a kilencedik emeleti kávézó felé vettem az irányt. Kevesen voltak a pultnál, és tőlem nem messze egy elegánsan öltözött, tweedblézert és vastag gyöngysort viselő, nálam valamivel idősebb nő ült az egyik bárszéken. – Szeretné megnézni a lányom fényképét? – kérdezte.

– Persze – mondtam, miközben fogalmam sem volt róla, miért érdekel egyáltalán.

Egy mosolygó kínai kislány fényképét nyújtotta felém a pult fölött. Olyan hétévesforma lehetett, és Hófehérke- jelmezt viselt.

– Ő Melanie. Most elsős – mondta. Éreztem az anyai büszkeséget a hangjában.

– Aranyos – mondtam. – Nagyon tetszik a jelmeze.

Nem akartam, hogy a munka töltse ki az egész életem – mondta.

Nem tudom, látta-e a kibuggyanó könnyeimet

Beszélgettünk akkor is, amikor megérkezett a salátánk. Újdonsült ismerősöm elmesélte, hogy nagyon fáradt, mert a fél éjszakát ébren töltötte, mivel nyugtalanította a hír, hogy a buszon néhány fiú csúfolta a lányát az uzsonnásdobozában lévő kínai tízórai „furcsa szaga” miatt.

A nő elmondta, hogy ő fontosnak tartja megismertetni a lányát a kínai szokásokkal és ápolni a gyökereihez fűződő kapcsolatokat.

– Mi vitte rá, hogy örökbe fogadja? – kérdeztem, félve attól, hogy esetleg túlságosan személyes területre merészkedtem.

– Nem akartam, hogy a munka töltse ki az egész életemet – mondta.

Nem tudom, észrevette-e a válaszom közben a kibuggyanó könnyeket a szememben. – Én sem, de attól tartok, már késő.

– Ötvenegy voltam, amikor örökbe fogadtam Melanie-t – mondta, hangján egyértelműen a bátorítás érződött. – És ennél nagyszerűbb, izgalmasabb dolgot soha nem tettem.

Amikor kihozták nekünk a számlát, átadta a névjegykártyáját, így végre megtudtam a nevét – és abban a pillanatban megláttam a boldogabb, elégedettebb énemet. Jill Totenberg PR-tanácsadó és boldog, szerető örökbe fogadó szülő volt. Remélhetek-e magamnak ilyen életet?

Aznap éjjel a mamámmal álmodtam, felrémlett, hogy egyszer ő is örökbe akart fogadni egy gyermeket Vietnamból, de az apám nem osztozott vele ebben az érzésben. Azzal a tudattal ébredtem fel, hogy lehetek – és leszek – anya. Azt is tudtam, hogyan fog ez megtörténni.

Néhány nap múlva a kocsiban, amikor vacsorázni mentünk, megmondtam a férjemnek, hogy szeretnék örökbe fogadni egy kislányt Kínából. – Elég vagy te nekem – mondta. – De ha szeretnél ennek utánajárni, megtehetjük.

2003 elején iratkoztunk fel egy örökbeadási ügynökség listájára, és megkezdtük a 18 hónapos „papír-várandósságot”. Ezalatt tartottam a kapcsolatot Jill-lel, időnként e-mailt írtam neki. Megígértem, hogy meglátogatom, mert szerettem volna megismerkedni a lányával, de ahogy ez gyakorta megesik, az élet közbeszólt. A Hófehérke-jelmezes kislány és a mamája azért mégsem volt messze tőlem gondolatban.

Miután 2005 novemberében a férjemmel visszajöttünk Kínából kilenc hónapos kislányunkkal, Madeline Jing-Meijel, Jill az elsők egyike volt, akinek megírtam e-mailben: „Megcsináltam! Anya vagyok, és a baba gyönyörű!”

„Gratulálok – válaszolta –, életed legnagyobb kalandját fogod átélni!”

Nemrég újra felvettük a kapcsolatot a Facebookon, és emlékeztettem rá, hogy soha életemben nem fordult elő, hogy egy idegennel való találkozás olyan fontos lett volna, mint amikor vele megismerkedtem. „Nem tudom elképzelni az életemet a kislányom, Madeline nélkül. Boldog gyermek, és én imádom. Soha nem jutott volna eszembe Kínából örökbe fogadni gyereket, ha mi akkor nem találkozunk – írtam neki. – Megváltoztattad az életemet.”

„Már készen álltál meghallani azt, amit mondhattam neked. Ennek így kellett történnie” – válaszolta Jill.

Vote it up
213
Tetszett?Szavazzon rá!