Anyai áldás

Mielőtt meghalt, megtanította, hogyan tartsam távol magamtól a lényegtelen dolgokat

Újra itt vagyok Anyu konyhájában, s villával szurkálom a tészta tetejét, nehogy hólyagos legyen – ahogy egykor tőle tanultam. Míg a sütő melegszik, újabb szilvakék pirulákat tömködök Anyuba, hogy enyhítsem a vastagbélrák okozta szenvedéseit.

Hasi fájdalmai öt éve kezdődtek, ám nyakassággal párosuló félelme távol tartotta őt az orvostól, míg oly erősen rá nem tört a kín, hogy a karomba roskadt. Egy verőfényes májusi délutánon aztán apámmal és Wanda nővéremmel csöndben hallgattuk a sebészt, aki megvallotta, hogy a daganat – miként Anyu gyanította is – nem operálható.

Wanda könnyezve hagyta el a szobát, a porig sújtott Apa némaságba zuhant. Én ugyan kérdezgettem ezt-azt, ám ezzel csak saját reakcióimat késleltettem. Ugyan hogyan élhetnék nélküle?

Mielőtt megkezdődhetett volna a gyógykezelés, Anyunak össze kellett szednie magát a műtét után. Rettenetes időszak volt ez számára. Pokoli fájdalmak gyötörték, egyáltalán nem kívánta az ételt. Ez így ment heteken át, s mi már kezdtük elveszíteni a reményt.

Felnyitották, majd újra összevarrták, telepumpálták gyógyszerekkel, és hazaküldték, hogy szenvedve és tengődve lesse a halált. Valahogy így foglaltam volna össze az orvosok eljárását, ha bárkinek lett volna mersze megkérdezni engem a diagnózis felállítását követő első hónapokban. Arcomra éles vonásokat vésett a harag és a düh, hogy ilyesmi történik vele, s hogy cserbenhagy engem.

Amíg Anyu körül tettem-vettem, megpróbáltam palástolni az érzelmeimet, ám ő túlságosan jól ismert engem. – Megmérgezi az életedet ez a harag – mondta. Azt kívánta, hogy legyek boldog, s éljem az életem, akkor is, amikor ő már elment. Bárhol lesz is, mindig őrködni fog felettem.

Könnyen mondta ezt ő, a vallásos lélek, aki hitt Istenben és a túlvilágban, s sohasem kétkedett. Én is megpróbáltam hívővé lenni, mert képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy többé nem láthatom anyámat.

Búskomor hangulatba került – utólag már sejtem, hogy legalább annyira az én viselkedésem, mint a saját állapota miatt. Pattanásig feszültek az idegei. Egyik nap aztán elzavart maga mellől. – Így egyáltalán nem teszel jót nekem! – mondta, s elfordult.

Meglepődtem, megbántódtam, megszégyenültem. Bármit követtem is el azelőtt, sohasem fordult el tőlem, most pedig joggal tette éppen ezt. Belebonyolódtam saját fájdalmam és félelmem szövedékébe, s kockára tettem a felépülését. Úrrá kellett lennem magamon. Órákig üldögéltem a lakásomhoz közeli katedrálisban, a csend megnyugtatott.

Megcirógatta az arcomat, és én éreztem, amint feloldódik bennem a harag és a bűntudat

Jóllehet csak néhány napig maradtam tőle távol, mégis éveknek tetszett. Amikor újra elmentem hozzá, és bocsánatot kértem, egyszerűen megcirógatta az arcomat, mire én először sírtam el magam a jelenlétében azóta, hogy közölték a diagnózist. Éreztem, amint feloldódik bennem a harag és a bűntudat – mindez eddig csak az időt rabolta!

Nem sokkal később elkezdték Anyu sugárkezelését és a kemoterápiát. Gyakran elkísértem, hogy támogassam őt, habár olykor nem lehetett tudni, melyikünk gyámolítja valójában a másikat. Minden egyes kemoterápiás kezelésen mielőtt a nővér belédöfte volna a tűt, Anyu odaszólt nekem, hogy menjek le a büfébe, s vegyek magamnak egy csokit.

– Sharon elájul, ha injekciós tűt lát – magyarázta a nővérnek, majd felkacagott, amint eliszkoltam.

Anyu kezelése, elszántsága és hite két javuló időszakot hozott. Igazi jótétemények voltak ezek, melyek több időt hagytak a beszélgetésekre és a nevetésre. Zackaryről diskuráltunk – Wanda fiáról, az Anyunak oly drága unokáról – és apámról, aki mindannyiunk meglepetésére olyan szikla lett, amelyre felváltva támaszkodhattunk. Anyu néha arról beszélt, mi legyen a halála után: abba a ruhába öltöztessék, amelyet Wanda esküvőjén viselt, és megkért, hogy én is vegyek részt a búcsúztató istentiszteleten.

Mióta diagnosztizálták Anyu rákbetegségét, megtanultam távol tartani magamtól az ártalmas érzelmeket, s a lényegtelen dolgokat, hogy maradjon idő arra, ami valóban számít: hogy a kertben sétálva kezébe csúsztathassam a kezem, megpuszilhassam őt csupáncsak azért, mert szeretem, s örülhessek, hogy még megtehetem.

Kapcsolatunkban több öröm adatott meg, mint bánat. Szerencsések vagyunk. Kedvenc fényképemen a régi házunk teraszán üldögélünk kettesben Anyuval. Ő nyugodt és mosolyog. Én is mosolygok, ám előrehajlok, türelmetlenül várva a következő pillanatot, míg ő a jelent ízlelgeti. Betegsége óta én is próbálok ilyen lenni.

Mégis, minduntalan eltöprengek azon, milyen sokat meríthetünk a lét élményéből, a percek és mozdulatok emlékéből, s abból a közelgő csendből, amely mindőnkre ráereszkedik majd, amikor sorra kerülünk.

Vote it up
6
Tetszett?Szavazzon rá!