Apák és fiúk

Beszélgetés Andre Agassival sportról, az önéletrajzáról és az apai szerep felelősségéről

Megjelent: 2010. június

Kapcsolódó cikkek

RD: Önt a világ teniszjátékosként ismeri. Pár hónappal ezelőtt megjelent az önéletrajza. A címe Open (Nyílt), és valóban az…
Andre Agassi: Profi teniszezőként mindig a nyilvánosság kereszttüzében éltem, de ami megjelent rólam, akár rossz, akár jó, többségében egyszerűen téves volt. A teniszpályán remekül eligazodtam, viszont a külvilágban nem. Magam sem tudtam, ki is vagyok valójában. Akkor hogyan tudhatták volna mások? Az életem tele volt ellentmondásokkal, amelyeket magamban hurcoltam, és képtelen voltam megmagyarázni.

RD: Azóta megértette Andre Agassit?
Agassi: Mindennap mást gondolok róla, és akárcsak a többi embernek, mindennap meg kell küzdenem a belső békémért. Pedig olyan emberekkel élek együtt, akikben megbízom.

RD: Édesapjáról az a hír járta, hogy olyan szigorú, mint egy kiképzőtiszt. A teniszt háborúnak tekintette, ahol önt nemegyszer szinte lekaszabolták. Miért nem bánik keményebben édesapjával a könyvében?
Agassi: Az apám hihetetlenül állhatatos. Néha azt kívántam, bárcsak kevésbé szeretne! Mindig nagylelkű volt, csak éppen a legrövidebb utat kereste az amerikai álomhoz…

RD: …ez pedig az ön sikerén keresztül vezetett.
Agassi: Volt egy terve, és elképesztő fegyelemmel hajtotta végre. Nem is tudom, hogyan csinálta: két állás, négy gyerek, és órákon át ott állni velünk a teniszpályán. Őrületes fegyelemmel. Rengeteg pozitív oldala volt.

RD: De önnek két évtizeden át csak a negatív oldal jutott.
Agassi: Egyszer megkérdeztem tőle: „Apa, hogyan dolgoztad fel, amit az emberek beszéltek rólad, a viselkedésedről, arról, ahogyan velünk bánsz?” Azt felelte: „Fikarcnyit sem érdekel, mit mondanak rólam mások. Ha újra kezdhetném, mindent ugyanígy csinálnék. Egyet kivéve: nem engednélek teniszezni, hanem golfozni vagy baseballozni küldenélek. Mind a két sportot tovább játszhattad volna, és így több pénzt kereshettél volna.”

RD: Hűha!
Agassi: Meg kell érteni őt. Apám örmény keresztényként nőtt fel a muzulmán-iszlamista Iránban. Naponta kellett harcolnia a világ ellen. Anyja rosszul bánt vele, még arra is rákényszerítette, hogy lányruhában menjen iskolába. Nagyon fiatalon megtanulta, hogy senkiben sem bízhat. Aztán amikor Amerikába jött, egy szót sem beszélt angolul, mégis valahogy végigkínlódta az iskolát. Ennek az embernek soha életében nem volt választása, azt akarta, hogy nekünk, a gyerekeinek legyenek olyan esélyeink, amelyek neki nem adattak meg. Az egésznek az az iróniája, hogy éppen ő nem engedte, hogy választásunk legyen. Olyan szegény volt, hogy számára a siker semmit se jelentett, ha nem kereshetett pénzt vele. Szóval az esély egyetlen dolgot jelentett neki: pénzt.

Életrajz
Az amerikai Andre Kirk Agassi, aki 2010. április 29-en töltötte be a negyvenet, minden idők legeredményesebb profi teniszezői közé tartozik. Egyike annak a hat játékosnak, akik mind a négy Grand Slam-tornán (Melbourne, Párizs, Wimbledon és New York) legalább egyszer nyerni tudtak egyéniben. 1986 és 2006 között 60 versenyt nyert meg, és 101 héten át vezette a világranglistát. Több mint 30 millió dollárt keresett a díjakból és ennek többszörösét reklámokból. Agassi 16 évesen vívta első profi mérkőzését. Lázadóként öltözött és viselkedett, és sok minden mással is felhívta magára a figyelmet, így Brooke Shieldsszel, a hollywoodi színésznővel kötött rövid ideig tartó házasságával. 2001-ben feleségül vette Steffi Graf német teniszezőnőt. A pár boldogan él két gyermekével Las Vegasban.

RD: Önnek két gyermeke van Steffi Graf német teniszezőnőtől. Milyen nagypapa lett az édesapjából?
Agassi: Egész jó. Legalább nem sokat lacafacázik, mindig kimondja, amire gondol.

RD: Például?
Agassi: Egyszer a fiam teniszezett vele, és egyenesen a testére célzott a labdával. Apám ránézett és azt mondta: „Hogyha még egyszer ezt csinálod, akkorát rúgok a hátsódba, hogy két hétig nem fogsz tudni vécézni.”

RD: És a fia sírva beszaladt a házba?
Agassi: Egy könnyet se ejtett, csak azt akarta tudni, hogy túléli-e az ember, ha két hétig nem vécézik. Higgye el, mindegyikünknek jó a kapcsolatunk az apámmal. Velem most is ugyanolyan, mint mindig volt. Folyton tanácsokat osztogat. Régen a teniszről, most meg a gyereknevelésről. Hogy szerinte mit kéne tennem, hogy jobb apa legyek.

RD: Tudja, mit nem értek? Teniszezőként húszéves profi pályafutása során mindent megnyert, az összes fontos tornát, az olimpiai aranyat. A világranglista első helyezettje lett. És most azt állítja a könyvében, hogy utált teniszezni.
Agassi: Ahhoz, hogy megérthessen, próbálja elképzelni, mekkora nyomás nehezedett rám már kisgyerekkorom óta. Nálunk otthon a légkör mindig attól függött, hogy éppen jól vagy rosszul ment-e az edzés, hogy győztem-e, vagy veszítettem. Ettől függött, hogy együtt evett az egész család, vagy mindenki összedobott magának valamit. Végül a tét egyre nagyobb lett, és egyre több pénzről is szólt, de hiába nőtt a jövedelmünk, a családi életünkön ez mit sem változtatott. Ha vesztettem, az mindenkinek rossz volt, mert apám semmilyen körülmények között nem bírta elviselni a vereséget. Négyéves koromban már megtanultam, hogy apám mindig veszekszik az idősebb testvéreimmel, ha veszítenek. Amikor néztem valamilyen mérkőzésüket, folyton azon izgultam, nehogy kikapjanak. Nem győztek elég gyakran, és én lettem az utolsó reménység. Volt tehetségem, és győztem, de utáltam mindent ezzel kapcsolatban.

RD: Tizenhárom évesen Floridába került, Nick Bollettieri teniszakadémiájára, messze az édesapjától. A különválás megkönnyítette a dolgokat?
Agassi: Nem akartam elmenni az akadémiára. Teljesen berezeltem tőle. Leginkább büntetőtábornak éreztem, borzadály volt az egész. És az volt ben-ne a legrosszabb, hogy 3000 mérföld választott el az iskolától és az otthonomtól. A többi gyerek hétvégén találkozhatott a szüleivel, én viszont nem. Elkezdtem lázadni, és hirtelen azon kaptam magam, hogy az egész világ figyeli a lázadásomat.

RD: Mert 16 éves korában hirtelen csodagyerek és profi teniszező lett. A lázadásából nekünk, nézőknek, csak az öltözködése volt szembeötlő: hogy farmert meg színes pólókat hordott. Fel akart tűnni. De egy tinédzser, aki utálja a teniszt, inkább hagyta volna a fenébe az egészet.
Agassi: Nézze más szemszögből: olyan vagyok, mint egy művész, aki nem hajlandó színpadra lépni, ha rosszul érzi magát. Annak idején nem fogadtam el a teniszt mint életformát. De hirtelen a tenisz mégis valahogy elviselhetőbbé tette az életet. Utazások a bátyámmal, pénz, vacsorák jó éttermekben. De alapjában véve cseberből vederbe kerültem. A fájdalom viszont kicsit elviselhetőbb lett.

RD: Az életrajzában azt írja, hogy egy ponton elhatározta: csak önmagának fog teniszezni. Mikor történt ez?
Agassi: 1997-ben, 27 éves koromban. Annyira rosszul ment a játék – 141. voltam a világranglistán –, hogy szabadkártyával indulhattam csak el egy stuttgarti tornán. Akkori edzőmnek, Brad Gilbertnek elege lett egyre rosszabb helyezéseimből, és nem akart tovább asszisztálni hozzá. Behívott a csapattal együtt a szállodai szobájába. „Addig nem megyünk el innen – mondta –, amíg nem döntesz: vagy abbahagyod, vagy elölről kezdünk mindent.” Arra gondoltam, hiszen soha nem szerettem teniszezni, most meg aztán végképp nem. Nem szerettem magamat, és azt sem, amit elértem.

RD: 1986 óta hivatásos versenyző, vagyis 1997-ben már tizenegy éve tartott a pályafutása. Akkorra már mindent elért a sportban és az üzletben egyaránt, nem kellett többé dolgoznia.
Agassi: Pontosan. Azt mondtam magamnak: „Most rögtön abbahagyhatod. Mindened megvan, ami kell: pénz, feleség, és végre szabad vagy. Ennél jobb már nem lehet.”

RD: Úgy van.
Agassi: De aztán megkérdeztem magamtól: „Mi volna, ha egyedül én dönthetném el, milyen teniszjátékos akarok lenni?” A kulcskérdés az volt: miért játsszam tovább? Először nem találtam rá a választ, de aztán megalapítottam az iskolámat…

RD: …az Andre Agassi Oktatási Alapítványt, amely nehéz társadalmi helyzetű gyerekeket tanít és támogat…
Agassi: Ebben az iskolában tanúja lehettem annak, ahogy az élet változik, jobbá válik. És attól fogva az iskolámért játszottam. Azt mondtam magamnak: „A tenisz továbbra is nehéz lesz, fejtörést okoz, de legalább valami maradandót hozol létre vele, valamit, ami fontosabb, mint a saját szükségleteid.”

RD: Semmi se változott a pályája második szakaszában. Csak éppen sikeresebb lett.
Agassi: Ez pontosan így van. Élő ellentmondás vagyok.

RD: Visszatért a játékhoz, de nem önmagért, hanem másokért, valami másért tette.
Agassi: Így igaz, de ezúttal egy csapatért játszottam, amely mögött én álltam, valamiért, ami elégedettséggel töltött el.

RD: Mennyi következetlenséget enged meg magának apaként?
Agassi: Ezt nem tudom megmondani. Másokat kell megkérdeznie, a feleségemet, a gyerekeimet. De a gyerekek segítenek, megmutatják, hogyan lehet más embereket és dolgokat elfogadni minden félelem nélkül.

RD: Hogyan neveli a gyermekeit?
Agassi: Nem vagyok tanár, de igyekszem megtanítani a saját gyerekeimet és a többieket az iskolában, hogy legyenek együtt érzők. Meg akarjuk mutatni nekik, hogy mit jelent szeretni a hozzánk legközelebb állókat. A nevelés, beleértve a jellemformálást, mérhetetlenül kiszélesíti a lehetőségeket.

RD: Ön engedékenyebb, mint a saját apja volt?
Agassi: Sokat követelek, efelől ne legyen kétsége.

RD: És miket?
Agassi: Pontos elképzelésem van arról, hogyan kell a gyermekeinknek viselkedniük és hogyan kell viszonyulniuk az élethez. Remélem, vállalják a felelősséget önmagukért és másokért.

RD: Mikor szigorú?
Agassi: Ha a fiam nem figyel, megbánt másokat, vagy ha nem viselkedik megfelelően, az feldühít, néha nagyon feldühít. Azt mondom: „Figyelj ide, vagy baj lesz.” Ha aztán később odajön hozzám, hogy érti, ami történt, vagy elfogadta a büntetést, megint visszatérünk a normális kerékvágásba. Meg kell értenie, miért vitatkoztam vele. De nem kell tartania hosszú, érzelmi büntetéstől. Sokat követelek, de sok mindent meg is bocsátok.

Andre Agassi ifjú rajongók körében

RD: A gyermekeinek egész életükre anyagi biztonságot nyújt az ön és felesége által szerzett vagyon. Hogyan akarja megtanítani őket arra, hogy az embereknek keményen meg kell dolgozniuk a céljaikért?
Agassi: Nem olyan szülőket látnak bennünk, akik dúskálnak mindenben és luxuskörülmények között élnek. Látják, hogy naponta mennyi energiát áldozok az iskolámra. A fiam beszél erről a barátainak: „Az apukámnak van egy iskolája olyan gyerekeknek, akiknek nincs sok mindenük.”

RD: A felesége mindig céltudatos és módszeres volt.
Agassi: Ó, igen. Ha barátok vagy rokonok jönnek hozzánk, Steffi egy pillanatra se ül le. Sürög-forog, mindenkire odafigyel. Háromnegyed tízkor engedélyez magának negyedóra lazítást, aztán megy lefeküdni.

RD: Steffi Graftól azért rettegtek a teniszezők, mert tökéletességre tört. Ön is mindig tökéletes ütésekre törekedett. Megvalósítható a tökéletesség a mindennapokban is?
Agassi: Ez a mi nagy-nagy célunk. Mindkettőnké. Amikor valamit elhatározok, annak tökéletesnek kell lennie, mindegy, hogy a konyhában, a családnak vagy a munkámban csinálom.

RD: Elmondhatja magáról, hogy negyvenévesen úgy él, mint egy negyvenéves?
Agassi: Hatvannak érzem magam.

RD: Fizikailag?
Agassi: Még a szívem és a fejem is idősebb negyvennél. Nem semmi évek vannak mögöttem.

Vote it up
87
Tetszett?Szavazzon rá!