Apám ajándéka

Akkor hozott megnyugvást, amikor a legnagyobb szükségem volt rá

Kapcsolódó cikkek

Őszi reggel volt, nem sokkal azután, hogy a férjemmel beköltöztünk első házunkba. A gyerekek a holmijukat rendezgették fenn az emeleten, én meg az ablakon kinézve azt figyeltem, milyen titokzatosan jár-kel apám a ház előtt a gyepen. Szüleim a közelben laktak, és a papa előzőleg már többször járt nálunk. – Mit csinálsz odakinn? – kérdeztem tőle.

Mosolyogva nézett rám. – Neked készül meglepetés. – Apámat ismerve nem lehetett kitalálni, mi az. Leleményes ember lévén mindig barkácsolt valamit limlomokból. Gyerekkorunkban egyszer mászókát eszkábált nekünk kerekekből és ékszíjtárcsákból. Egy mindenszentekkor rendezett zsúromra világító tököt fabrikált, s azt seprűnyélre erősítette. Amikor vendég érkezett, felkapcsolta a tökbe rejtett lámpát, s egy bokor mögötti búvóhelyéről kidugta a vendég orra elé.

Aznap a papa többet nem volt hajlandó elárulni, s én tömérdek elfoglaltságom közepette idővel elfeledkeztem a meglepetésről.

Egészen addig nem jutott eszembe, míg a következő márciusban ki nem néztem az ablakon. Még mindig maszatos hókupacok csúfították el a gyepet. Már soha nem lesz vége a télnek?

Talán mégis? Netán csoda történt? Erőltettem a szemem, vajon jól látom-e, hogy valóban valami rózsaszín kandikál ki egy buckából. Az meg ott csak nem egy kék pötty a kert túlsó végében – reménysugár a határtalan szürkeségben? Magamra kaptam a kabátomat, és kimentem, hogy közelebbről megnézzem.

Szabálytalanul ültetett krókuszok virítottak mindenütt a ház előtti gyepen. Levendulakék, világoskék, sárga és a kedvenc rózsaszínemben tündöklő kis virágok hajladoztak a metsző hideg szélben.

A papa! Elmosolyodtam, s arra gondoltam, lám, virághagymákat ültetett titokban az elmúlt ősszel. Tudja, mennyire rányomja bélyegét a hangulatomra a téli sötétség és sivárság. Lehet-e bármit ennél jobban időzíteni, ennél jobban eltalálni, mire vágyom? A virágoknál szebb ajándék csak az, hogy ilyen papám van.

Apám krókuszai a következő négy-öt tavaszon mindig kihajtottak, s minden alkalommal ugyanolyan megnyugvást hoztak: Nemsokára vége a nehéz időknek. Fel a fejjel, tarts ki, jön a fény!

Aztán egy tavasszal csak feleannyi virág nyílt ki, mint máskor. A következő tavasszal már egy sem. Hiányoztak a krókuszok, de minden addiginál többet dolgoztam, ráadásul soha nem voltam valami nagy kertész. Megkérhettem volna a papát, hogy ültessen el újabb hagymákat, de nem tettem.

Egy októberi napon hirtelen meghalt. Hívő családommal mélyen gyászoltuk. Szörnyen hiányzott nekem, bár tudtam, hogy örökké velünk marad.

Négy évvel később egy nyomasztó tavaszi délután ügyes-bajos dolgaimat intéztem, s hirtelen rám tört a búskomorság. Csak a szokásos téli depresszió, győzködtem magam. Nincs mit tenni, évről évre visszatér. Ezúttal azonban másról is szó volt.

A papa születésnapja lévén, ő járt az eszemben. Ebben sem volt semmi rendkívüli, családi körben sokat beszéltünk róla, emlegettük, milyen következetes volt a hitében. Egyszer láttam, hogy leveszi a kabátját, és odaadja egy hajléktalannak. Gyakorta elbeszélgetett az üzlete előtt elhaladó idegenekkel, s ha kiderült, hogy szegények és éhesek, meghívta őket ebédre. Akkor, ott az autóban mégis egyre azon töprengtem, hol lehet most, s valóban van-e mennyország?

Kétségeim miatt furdalt a lelkiismeret, de miközben a házunkhoz vezető útra kanyarodtam, arra gondoltam, hogy hinni bizony nem könnyű dolog.

Aztán lassítottam, megálltam és a gyepre bámultam. A lucskos fűben itt-ott még olvadozó, piszkos hókupacok. És íme, egyetlen rózsaszín krókusz dacolt a széllel bátran.

Hogyan hajthatott ki egy több mint 18 éve elültetett virághagyma, mely már jó tíz éve nem virágzott? Az a szál krókusz mégiscsak ott volt. Könnyek szöktek a szemembe, amint megértettem, mit üzen.

Fel a fejjel, tarts ki, nemsokára jön a fény! A krókusz egyetlen napig virágzott csak, de egy életre felvértezett hittel.

Vote it up
12
Tetszett?Szavazzon rá!