Apám tökéletes karácsonya

Mindenre volt módszere a biciklizéstől kezdve a meccsre járáson át a karácsonyfa feldíszítéséig

Kapcsolódó cikkek

Valahányszor a karácsonyfát díszítem, mindig eszembe jut apám, akinek mindenre megvolt a maga módszere. Úgy tartotta, a dolgokat kétféleképpen lehet csinálni: jól és rosszul. Bizonyos dolgok nem mentek neki, például az éneklés, míg másokkal, így a rajzolással meg sem próbálkozott. Az effajta foglalatosságokat anyámra, illetve „az anyai ágra” hagyta, melynek művészi képességeit, így vagy úgy, mind a hat gyermeke örökölte. A művészeti jellegű dolgokkal apám egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Nem volt hozzá érzéke.

Ő, a legkisebb fiú, meg a négy bátyja gyakorlatias észjárásúak voltak, a kétkezi munkát szerették. S mint az ilyen emberek általában, nem sokat beszéltek. Anyám és nővérei órák hosszat eldiskuráltak akármiről, de apám és a bátyjai elvétve szóltak egymáshoz vagy bárkihez.

S jól tudtam, hogy nem férfi mivoltukból adódik ez a hallgatagság. Anyjuk, a nagymamám szintén nem volt valami bőbeszédű. Egyszer, valamelyik lánytestvérem születésnapi zsúrján a tortagyertyák lángja átterjedt a papír asztalterítőre. Nagymamám, aki vaskos alakját mindig fekete ruhába burkolta, egy szót sem szólt, csak szélsebesen fölpattant, és mázsás fekete retiküljével csapkodva eloltotta a lángokat. Piff, puff! Amikor anyám visszajött a konyhából, egy romokban heverő tortát és tucatnyi szipogó kislányt talált.

– Tűz volt, Margaret – közölte nagymama lényegre törő szűkszavúsággal, majd ismét leült, s hallgatásba burkolózott. Gyakorlatias volt. Nem túlzottan kellemes, de gyakorlatias.

Fiai közül apám volt a legszelídebb, az egyetlen, akit úriembernek lehet nevezni. Igaz, kemény kötésű volt és szívós, akár a bátyjai, de választékosabban öltözködött, elegánsabban mozgott, és dallamosabb hanghordozással beszélt, mint ők. Volt a lényének játékos oldala is, bár ez csak szűk családi körben nyilvánult meg. Bizonyos estéken – sajnos, igen ritkán – jelmezt öltött, s köténnyel a derekán, fejére konyharuhát kötve szórakoztatott, mi pedig visítoztunk a nevetéstől az ágyban. Az eljátszott figura egyszerre volt kényeskedő és pöffeszkedő, érzelmes és kimért – a vénkisasszony felvigyázó, a gyerekek réme. Azt hiszem, sokban emlékeztetett azokra a nőkre, akiket apám nem kedvelt – egy apácára a gyerekkorából, anyja házsártos barátnőire, egyik-másik sógornőjére.

Hébe-hóba elvitt bennünket egy új filmet megnézni, ilyenkor általában taxin mentünk bronxi lakásunkból Manhattenbe. (A sofőröket és más „munkásokat” következetesen Főnöknek szólította.) Olyan sokan voltunk, hogy mire anyánk valamennyiünket megebédeltetett és felöltöztetett, és végre odaértünk, már hosszú sor kígyózott a pénztár előtt.

– Jaj, papa – sóhajtottunk fel ilyenkor csalódottan –, most aztán tényleg nem jutunk be! – De jóképű apám a sor elején kinézett magának egy lágy szívűnek mutatkozó női személyt, rákacsintott, és feltartotta annyi ujját – négyet, ötöt vagy többet –, amennyi jegyre szükségünk volt. A kiszemelt hölgy természetesen megvette nekünk a jegyet, és készségesen tipegett oda apámhoz, hogy megkapja az érte járó pénzt, egy hálás mosolyt és udvarias biccentést. S még ő tűnt boldognak.

A felületes szemlélő számára mindez az ír báj önkéntelen megnyilvánulásának tűnhetett, pedig apámnál tudatos stratégia volt – bármikor boldogan elmagyarázta, milyen szempontok alapján választotta ki a sorból a megfelelő személyt.

Apának módszere volt arra, hogyan kell részt venni baseballmeccseken, hogyan kell végignézni egy felvonulást. Meg arra, hogyan kell kerékpározni – meg is tanított rá, noha ő maga soha nem ült biciklin. Továbbá arra, hogyan kell golfozni, palacsintát sütni, salátát keverni, felvágni a sült pulykát, akkurátusan vezetni a csekkfüzetet – utóbbit édesanyám sose volt képes megérteni, hiába magyarázta el neki apám számtalanszor.

Nekünk, gyerekeknek is feltűnt, hogy nem csak mi fordultunk hozzá segítségért. Számos felnőttnek is, aki szorult helyzetbe került, apám nyújtott mentőövet. Mindenkor készséges gyámolítója volt félénk, hisztérikus rokonainak, akár autóból ki, akár autóba be kellett segíteni őket, vagy kórházba, pszichiátriára, ravatalozóba, adóhivatalba kellett velük menni.

Az apámról szóló történetek közül számomra a legkedvesebb az, amelyet ő maga mesélt 1940 karácsonyáról, mellesleg életem első karácsonyáról. Aznap estig kellett dolgoznia, s a jól megérdemelt pénzjutalommal a zsebében indult hazafelé, hogy útközben megvegye a karácsonyfát. De amikor az árusítóhelyhez ért, csak egyetlen fa árválkodott ott, s arra is akadt már vevő: egy testes hölgy erélyesen alkudozott róla az eladóval.

Nem akarta a teljes árat kifizetni, mert nem akart ilyen nagy fát. Apám nyomban beszállt a vitába, felajánlotta, hogy kifizeti a vételár felét, majd megosztozik a hölggyel a fán. Remek, felelte a rámenős teremtés, de őt illeti a fa dúsabb része. Megvették a fenyőt, apám meg elcipelte a nőszemély garázsáig. Ott a férj kettéfűrészelte a fát. Amint a törzs kettévált, apám megfogta a fa felső részét – egy formás kis fenyőt –, boldog karácsonyt kívánt a párnak, és távozott. A sarokra érve hátrapillantott, s még látta, hogy azok ketten meglehetősen zavartan méregetik a furcsa, csonka, bokorszerű maradványt, amihez az asszonyság olyan erőszakosan ragaszkodott.

Második húgom, Mary, szüleim negyedik gyermeke 1948. december 23-án született. Minthogy remény sem volt arra, hogy anyám karácsony estére már otthon lehet, engem bízott meg a feladattal, hogy miután a többi gyerek lefeküdt, segítsek apámnak feldíszíteni a karácsonyfát és elrendezni az ajándékokat.

Anyám, mielőtt bevonult a kórházba, a lelkemre kötötte, viselkedjek felnőtt módjára és legyek segítőkész, de én a kilenc évemmel nem szorultam bátorításra. A puszta tény, hogy későig fent maradhattam, a felnőttség tudatával töltött el és olyan örömmel, amilyenről közönséges földi halandó aligha álmodhat.

Arról az estéről nem az maradt meg az emlékeimben, hogy milyen ajándékokat készítettünk oda a fa alá az öcsémnek és a húgomnak, akik néhány szobával arrébb mit sem sejtve aludtak. Arra sem emlékszem, mi rejtőzött számomra a fa alatt, amelyet másnap reggel találtam meg. Csak arra emlékszem, milyen nyugalom és csöndes öröm töltött el, mialatt késő este apámmal együtt dolgoztam.

A legnagyobb feladat a fa feldíszítése volt – apámnak persze erre is megvolt a maga módszere. Először is: a parányi villanyégőket mélyen az ágak közé kellett rejteni, hogy a drótjuk ne látszódjék és a fényük ne vakító, inkább tompa és sejtelmes legyen. Aztán következtek a díszek, végül az ezüst jégcsapok, melyeket egyenként kellett gondosan fölaggatni, nem marokszám az ágakra hajigálni, ahogy azt más türelmetlen és nemtörődöm apák tették. Ahogy haladtunk a feladatokkal előre, egyre szebb és csillogóbb lett a fa, és a testvéreim másnap reggel álmélkodtak.

Évekkel később tudtam csak meg, hogy gyerekkorában apámnak soha nem volt karácsonyfája. Szülei bevándorlók voltak, édesapját halálos baleset érte egy útépítésen, amikor apám, a kis Patrick alig néhány hetes volt. Szűkszavú nagymamám mosást vállalt, sokszor szembenézett a kilakoltatással, s kétségbeesésében egy nap árvaházba adta apám bátyjait. Ám még ugyanaznap vissza is ment értük, s attól kezdve eléldegéltek valahogy.

Apám egy súlyos gyerekkori betegség következtében nagyrészt elvesztette a hallását, tanárai ezért butának tartották. Azt, hogy a tanulás nem veszett el számára végérvényesen, egy melegszívű és figyelmes apácának köszönhette, mert az ő korrepetálásának köszönhetően kapott középiskolai ösztöndíjat, s később, családjukból egyedüliként, főiskolát végezhetett. De egész életében küszködött a süketség következményeivel.

Életem egyik válságos időszakában bevallotta nekem: mindig arról álmodozott, hogy majd apa lesz. Talán ez a mélységes vágy sokszorozta meg a képességeit, ahogy a mágnes magához vonzza a vasport, ezért volt képes olyasmikre, amiknek a végrehajtásához nem volt előképzettsége vagy nem állt előtte követendő példa.

Az emlékezetes karácsonyfa-díszítés óta csaknem ötven év telt el, s tavaly nyáron apám itt hagyott bennünket. Évek óta magam díszítem a fát a gyerekeimnek, de lassacskán kezdem bevezetni őket e művészet rejtelmeibe. Mert visszatekintve apám módszere egyre inkább művészetnek tűnik a szememben, mely a hagyományokhoz való szertartásos ragaszkodásban és odaadásban gyökerezik, majd jelképes módon kiteljesedik az egymással való különös kapcsolatainkban – apa és fia, nővér és fivér, férj és feleség, barát és barát között, nemzedékeken ívelve át. Ez az évenként ismétlődő szertartás számomra a világegyetem nagyszerűségének és fájdalmakkal teli szépségének beszédes jelképe.

Vote it up
15
Tetszett?Szavazzon rá!