Apa és fia

Idővel megtanuljuk, hogy bizonyos dolgokat jobb nem kimondani

Egy meleg áprilisi délutánon a feleségemmel, Ellennel és hatéves kisfiammal, Luke-kal sétálni indultunk manhattani lakásunkból a Central Park csónakázótavához. Nagy nap állt előttünk: Luke már hetek óta kérlelt, hogy szereljem le biciklijéről az oldalkerekeket. Rám ugyan az erősködése nagyobb hatást gyakorolt, mint az ügyessége, de ő kitartott amellett, hogy „készen áll a bringázásra.”

Reggel leszereltem hát az oldalkerekeket, hogy újabb lépést tehessen az önállóság felé, és újabb riasztó pillanatok elé állítsa a szüleit.

Maga tolta el az egyszerű, kék-fehér gyermekbiciklit a parkba, s mindvégig roppant öntudatosan markolta a kormányt. Amikor aztán egy viszonylag elhagyatott részt találtunk a tavat körbevevő viszonylag széles sétány mellett, megengedtem, hogy felüljön rá.

Meg akartam tartani a kerékpárt, amíg felül, de nem kért belőle. „Hagyd, majd én” – az utóbbi időben szinte mindenre ez volt a válasza.

Ellennel az egyik padon ültük, és onnan figyeltük Luke-ot, amint megtette első körét a csónakázótó körül. Mintha a kisfiúk paradicsomában lett volna: egyre gyorsabban tekerte a pedált, és pillanatok alatt eltávolodott tőlünk. El tudtam képzelni, mit érezhet most, hogy először biciklizik teljesen önállóan. Én is voltam kisfiú.
 

Életem filmszalagját negyedszázaddal visszatekerve láttam magam, amint ott állok a pónim mellett. Anyám fogta a kötőféket, és mosolyogva segített, hogy beillesszem bal lábamat a kengyelbe. Aztán fellendített a nyeregbe, és én máris életem legszebb születésnapi ajándékának a hátán ültem. Apám karba tett kézzel álldogált a legelő kapujánál, és csak úgy ragyogott az arca. A lélegzetelállító öröm pillanata volt ez – némi elmondhatatlan rémülettel fűszerezve.

El sem tudtam képzelni, hogyan irányíthatnám ezt a hatalmas, türelmetlen állatot, noha hatévesen jóval idősebb voltam a háromesztendős póninál. Apám észrevette bizonytalanságomat, és megnyugtató hangon szólt mindkettőnkhöz – hozzám és Prince-hez is. A nevet már jóval azelőtt kitaláltam, hogy akár csak álmodni mertem volna egy igazi lóról.

Apám becsukta a kaput, és odalépett mellém. Megmutatta, hogyan fogjam a kantárt, és azt mondta, ne rángassam, „vigyázzak a ló szájára.” Ezután körbevezetett a kertünkkel szomszédos kis legelőn.

Akkoriban az ohiói New Richmondban éltünk. Apám ebben a Cincinnati közeli vidékies kisvárosban kezdte meg orvosi pályafutását. Jóllehet városban éltek, mégis sokan tartottak állatokat. Minden házhoz jókora kert és udvar tartozott, s némelyikben, mint például nálunk, néhány kisebb kis fészert és jókora konyhakertet is kialakítottak. Mi főként paradicsomot, kukoricát, görögdinnyét és babot termesztettünk.

Heteken át csak körbe-körbe lovagoltam a legelő kerítése mentén. Prince nem volt kimondottan jámbor jószág, és a szüleim nem engedték, hogy egyedül lovagoljak rajta. Ámde a kísértés minden egyes megtett körrel nagyobb lett. Apám épített egy ugratót a lovaspálya túlsó végében. A rúd magasságát 60 és 120 centi között lehetett változtatni. Tisztában voltam vele, hogy csak felnőttek és apám barátainak azon gyermekei ugrathatnak rajta, akik már elég nagyok az efféle mutatványokhoz. De azért valahányszor ellovagoltam mellette, azt tervezgettem, hogyan repülök át fölötte Prince nyergében.

Ez volt életem legmerészebb ötlete. A rúd még legalsó helyzetében is szörnyű magasságban leledzett. Sokszor végiggondoltam, hogyan ereszteném neki Prince-et a pálya végéből, miként vágtatna végig rajta, és hogyan suhanna át az akadály fölött. Még azt is elképzeltem, milyen jó érzés lenne teljesíteni ezt, hiszen az egyben félelmem legyőzését is jelentené.

Volt azonban egy másik, még fontosabb ok, amiért nagyon vágytam rá, hogy véghez vigyem az ugrást. Ez csak akkor tudatosodott bennem, amikor a tó körül kerekező Luke-ot figyeltem. Az ő korában óriási súlyként nehezedett rám, hogy apám azt akarta: legyek végre nagyfiú. Amit én óriási tettnek tartottam, az az ő szemében soha nem volt elég nagy.

Egy őszi napon például, amikor először gyújtottunk be a nappaliban lévő kandallóba, apám megkért, hogy menjek le a pincébe, és hozzak fel fát. Tudtam, arra számít, hogy csak néhány vékonyka hasábot rakok majd az e célra szolgáló bőrkengyelben, én azonban kikerestem a legnagyobb, legsúlyosabb rönköt, és azt cipeltem fel a meredek pincelépcsőn. Miután sikerült nagy nehezen a kandallóba tennem, kipirult arccal, rettentő büszkén álltam ott, azt várva, hogy apám elképedjen nagyszerű tettem láttán.

Ő azonban fel sem pillantott az újságjából, én meg kis idő múlva felmentem a szobámba. Hosszú ideig hevertem ágyamon a félhomályban, és szörnyen bánatos voltam, amiért nem sikerült lenyűgöznöm őt.
 

Fiunk már a tó túlsó végében, a kanyarnál tekerte a pedált. – Egészen magabiztosnak tűnik – mondta Ellen. A sétány felett kis facsoport állt egy dombon. Luke felkerékpározott néhány méternyit, aztán megállt, letette a jobb lábát, megfordult, és visszagurult az útra.

Ellen azt mondta, nagyon örül, hogy nem próbált meg felmenni a csúcsig. – Ugye tudja, hogyan kell fékezni? – kérdezte.

– Ez ösztönös dolog – feleltem. – Minden fiú tudja, hogyan kell lefékezni a biciklit. – Luke eközben túljutott a kanyaron, közeledett hozzánk, majd mindkét lábát a földre téve lefékezte magát.

– Ugye nem felejtetted el, hogy ha hátrafele tekered a pedált, azzal fékezhetsz? – szóltam oda neki kissé félénken.

– Tudom, apu! – válaszolta.

– Mindenesetre ügyes voltál – tettem hozzá.

– Mehetek még egy kicsit? – kérdezte.

– Majd legközelebb. – Nem mondhatnám, hogy a lehetséges válaszok közül Luke ennek örült a legjobban, de azért viszonylag könnyen beletörődött, hogy haza kell mennünk.

– Nagyon ügyes voltál – dicsértem meg, amikor megálltunk egy piros lámpánál.

– Kösz, apu! Holnap is kijövünk?

– Miért ne? Vasárnap nagyon klassz a parkban.
 

A városban, ahol megtanultam lovagolni, nem voltak parkok. Még főtér sem akadt, csupán egy befüvesített háromszög az autóút és a Front Street találkozásánál. Ha lovagolni akartam, csak ki kellett mennem a kertbe, és onnan a kapun át tovább, a legelőre. Prince is mindig ott volt – kivéve, amikor az istállóban pihent. Valahányszor felültem rá, mindig magam elé képzeltem a nagy ugrást, mert tudtam, hogy egyszer rá kell szánnom magam.

Aztán egy szombati napon lovaglás közben észrevettem, hogy apám figyel engem a kerítés mellől. Úgy döntöttem: most vagy soha.

Sikerült megőriznem az uralmamat Prince felett, miközben a rúd felé száguldottunk. Azt hiszem, soha életemben nem féltem annyira, mint akkor, de ha már belekezdtem, nem volt visszaút: át kellett ugratnom a pónival az akadály fölött. Biztos voltam benne, hogy le fogok esni, és nekirepülök valaminek.

Amikor éreztem, hogy Prince összeszedi magát az ugráshoz, amelyet várok tőle, behunytam a szemem. Máshogy nem is mertem volna végigcsinálni.

Úgy érzékeltem, meglepően hosszasan repülünk, aztán mellső patái újból a földet érintették. Legnagyobb meglepetésemre még mindig a nyeregben voltam. Csináltam egy kört, aztán megálltam apám mellett, aki a kerítésre támaszkodva várt.

Megpaskolta Prince nyakát, nekem pedig a combomra csapott. – Ez igen! – mondta.

Majd’ szétvetett a boldogság. Előrehajoltam a nyeregben, és megpaskoltam Prince nyakát úgy, ahogy apámtól láttam. Ekkor azonban ismét megszólalt: – De hadd mondjak valamit. Ha legközelebb ugratsz, próbáld meg legalább a fél szemedet kinyitni egy kicsit!

Az öröm pillanata egy csapásra szertefoszlott. Az idő és a tapasztalatok távlatából most már persze tudom, hogy apám csak épségemért aggódott. De akkor, a póni hátán ülve, alig néhány pillanattal a diadalmámort követően hirtelen szörnyű szégyenérzet öntött el. Apám tehát nem csak azt a hihetetlenül nagyszerű ugrást látta, hanem a gyengeségemet, a félelmemet is észrevette. Ráadásul ezt velem is tudatta. Sírni lett volna kedvem, de életemben először megfékeztem a könnyeimet.
 

Azon a vasárnapon Luke, Ellen és én már korán kimentünk a tóhoz. Nem is értettem egészen fiam lelkesedését, hiszen az előző nap már véghezvitte a nagy tettet. Ellennel leültünk az ismerős padra, és figyeltük, ahogy elindul. Gyorsabban haladt a kelleténél. Kétszer megkerülte a tavat, aztán a harmadik körben váratlanul eliramodott a túloldali domb teteje felé.

Lélegzetelállító sebességgel haladt, és mielőtt bármit tehettünk volna, megfordította a kerékpárt, és gurulni kezdett lefelé. Egészen ráhajolt a kormányra, és teljes sebességgel száguldott. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, amint hunyorogva gurult a lejtőn. Kigombolt kabátja szálldosott mögötte.

Egyenesen a tóba fog repülni, gondoltam, és gyorsan körülnéztem, hol egy telefonfülke, mert biztos voltam benne, hogy mentőt kell majd hívnunk.

A domb tövébe érve azonban a kerékpár elkanyarodott, és Luke meglepő eleganciával vezette vissza a sétaútra. Amikor aztán lihegve, kipirult arccal megállt mellettünk, csak annyit kérdezett: – Na, mit szóltok? – Kék szeme tágra nyílt és csak úgy ragyogott az örömtől. Mosolya büszkébb és magabiztosabb volt, mint korábban bármikor.

– Ezt meg hol tanultad? – Az anyja olyan mozdulatot tett, mintha félre akarná simítani Luke homlokáról a hajat, de aztán csak a kormányrúdra tette a kezét. Gondolom, ezzel sem akarta elrontani fiunk diadalának pillanatait.

Luke szemébe néztem. Pontosan tudtam, mit tett a döntő pillanatban – ugyanúgy, ahogyan az apám is tudta annak idején. Szólásra nyitottam a szám, de nyomban meggondoltam magam. – Ez aztán szép volt! – dicsértem meg. – Igazán jól csináltad.

Ezügyben aznap nem mondtam neki mást. Lesz még alkalom, hogy figyelmeztessem egy fontos apróságra: a veszéllyel tanácsos nyitott szemmel szembenézni. Most azonban a teljesítmény előtti tisztelgés volt a legfontosabb. A tett jelentőségét semmivel nem akartam kisebbíteni, s ilyenformán tudtára adtam, hogy én legalább olyan nagy dolognak tartom, mint ő.

Hazafelé menet előttünk tolta biciklijét a parkon átvezető, immár zsúfolt sétaúton. – Mit szólsz hozzá? – kérdezte Ellen.

– Azt hiszem, szuper a srác.

Szuper. Ez a helyes kifejezés.

Vote it up
12
Tetszett?Szavazzon rá!