Apafej: Zidane vagy Kant?

Egy magára adó apa csakis olyan sportot űz a gyereke előtt, amelyben ügyes. Persze ezt a bölcs szabályt nehéz betartani

A gyerek néz rád, tágra nyílt, végtelenül bizakodó szemmel, te rémülten rámeredsz a rúdra, aztán, mit tehetnél, nekifutsz, a rudat belebököd az e célra szolgáló lyukba, az eszköz ívben meghajlik, te kilövődsz, átlendülsz a léc fölött, hallod, hogy a kisded ünnepel, de csak nagyon távolról, mert most vetted észre, hogy a szőnyegen egy csapat gerelyhajító üldögél, égnek meresztett eszközzel – megőrültek ezek? –, azt mondod, „hé”, de addigra már le is zuhansz a dárdákra, aztán jeges verejtékben fürödve fölébredsz.

Ez egyszerűen elkerülhetetlen, mint az orrszívás vagy a mateklecke. Mivel a gyereked nem ismer igazi sportolót, az atomfizika, a kilépős rock and roll és a köpőcsövezés mellett óhatatlanul te vagy a példaképe sportolásban is. Ez hosszú évekig nem okozhat különösebb problémát, a bölcs Anyatermészet ugyanis úgy intézte, hogy a kisdedek 3-4 évig ügyetlenebbek a legbénább apukánál is.

Utána viszont szorul a hurok. Nem is annyira az szülő, mint inkább a gyerek fejlődése szempontjából kívánatos, hogy a csöppség az apját tévedhetetlen félistennek lássa, amíg csak lehet. BMX-trükk közben fennakadni a sunyi hurkot vető locsolócsövön és arccal beleesni az anyósod felázott veteményesébe (originális saját élmény) kevésbé istenszerű cselekedet. Nyilván az emberi felem volt az, amelyik azt mondta a Mirikének, hogy „ja, nem is volt véletlen, foggal akartam elkapni ezt a gilisztát”, és felmutatta az arcomra tapadt gyűrűsférget.

Vannak sportok, amelyeket nemtől függetlenül minden gyerek ki akar próbálni kiskorában. Az ügyes apának mindegyikhez van stratégiája.

Tollaslabda – üsd át tízszer a feje fölött, egyből rájön, hogy jobban jár a beígért lángossal.

Pingpong – rövidíts állandóan, hiszen rövid a karja, így fenn fog akadni az alapvonalon, és hamar áttérhettek a gombfocira.

Foci – ez igazán kemény dió. A gyerekek – még sok lány is – szinte mániákusan ragaszkodnak ahhoz, hogy állandóan az apjukkal rugdosódjanak. A kicsinyekkel való focizás alfája és ómegája a rálépős-visszahúzós csel. Elindulsz egy irányba, majd hirtelen rálépsz a labdára, és elhúzod az eddigivel ellentétes irányba. Ha elég lendület van a gyerekben, már ettől továbbrepül. Igaz, ez a metódus csak átmeneti enyhülést hozhat, mert a foci iránti rajongás csak sok-sok év alatt irtható ki.

A lebőgést úgy is elkerülhetjük, ha Mr. Beanként bénázunk, úgy téve persze, mintha az egészet a móka kedvéért csinálnánk

Egy magára adó apa csakis olyan sportot űz a gyereke előtt, amelyben ügyes. Persze ha tényleg betartanánk ezt a bölcs szabályt, szegényesebb lenne az apa-gyerek kapcsolatok 90 százaléka. A lebőgést még egy módon el tudjuk kerülni: ha átlendülünk a másik végletbe, és Mr. Beanként bénázunk, úgy téve persze, mintha az egészet direkt csinálnánk, a móka kedvéért.

Ezzel próbálkoztam én a hegyekben príma eredménnyel. Én kiskoromban nem tanultam meg síelni. A párom szülei viszont profi amatőr sízők, így a gyerekeket hároméves korukban ripsz-ropsz meg is tanították. Az mégis milyen béna, hogy a kisdedek már rendszeresen járnak csúszkálni, én meg kénytelen vagyok otthon maradni, gondoltam magamban, és beszereztem egy snowboardot. Az első nap pont olyan volt, ahogyan a legrosszindulatúbb olvasóm elképzelné. Többet zuhantam, mint a kormánykoalíció népszerűsége, de irtó profin röhögtem közben, és direkt fel is hívtam a gyerekek figyelmét a lendületesebb orra esésekre. Pár óra telhetett el, a hátamon feküdtem, és levegőért kapkodtam, amikor ügyesen mellém kanyarodott Borisz, kedvesen rám nézett, aztán azt mondta: – Nem baj, papa, tudod a felnőtteknek ez sokkal nehezebben megy. A súlypontjuk miatt. – Aztán villámtempóban leszlalomozott a lejtőn.

Az ügyesen sportoló apa figurája szinte beleég a gyerekek agyába. Ne légy szégyenlős, tarts néha lélegzetelállító bemutatót! Egész kis gyerekeket például el lehet varázsolni azzal, ha az ember a magasba rúg egy gumilabdát. G. barátoméknál nagy kerti gyerekbuli volt, gondoltam, elkápráztatom egy kicsit a csöppségeket. Fogtam a labdát és fölrúgtam tíz méter magasra. 3 gyerek döbbenten nézett. A következő rúgásnál már tízen voltak. Harmadszor is nekikészültem, ekkor már az egész buli engem állt körül. Utólag nehéz rekonstruálni az eseményeket, de a legvalószínűbb az, hogy a háziak foxterrierje már a rúgás közben elkapta a lábam. Mindenesetre apait-anyait beleadva készültem bikázni, de hirtelen úgy éreztem, mintha megkötöztek volna bokánál, aztán azt láttam, hogy a vinnyogó kutya alacsony ívben elrepül balra, és ráesik a kerti asztalra, magával sodorva Hanna tortáját, miközben a labda különös ívben a másik irányba süvít el, át a szomszéd ház fölött. Teljes csendben nézett mindenki, egészen addig, míg a kertkapuban meg nem jelent a szomszéd Y. bácsi, a festő, feldúlt arccal, és egy virágcsendélettel, amelynek a közepén egy kör alakú részt nagyon modern felfogásban festett meg. Odalépett hozzám, remegő fejjel nézett, aztán a kezében tartott ecsettel egy Zorro-suhintáshoz hasonló jelet festett a pólómra, majd szó nélkül megfordult, és kitrappolt a kertből.

Ez óta az eset óta a gyereknevelésben a szellemi értékekre helyezem a hangsúlyt.

Vote it up
208
Tetszett?Szavazzon rá!