Apai örökség

A kiváló orvos nemcsak a gyógyítás művészetére tanította meg fiát

A nagy gazdasági válság idején, az 1930-as években apa általános orvos volt a New York állambeli Troyban. A család a rendelő fölötti helyiségekben lakott. Az utcára néző ablakokon táblák hirdették a rendelési időt: 1-től 3-ig, 6-tól 8-ig. De ez nem jelentett semmit, mert bárki bármikor állított be, apa boldogan állt a rendelkezésére.

Már nem tudom pontosan, melyik évben történt – nagyon megáradt akkor a Hudson folyó –, hogy apa a veranda előtt csónakba szállt, hogy elevezzen egyik pácienséhez. Puha kalapot viselt és nagykabátot, én pedig tudva tudtam, hogy az én apám a legbátrabb ember egész Troyban: íme, ladikon száll szembe a dühöngő áradattal. Elborzadva néztem. Kivált, mivel eszembe jutott, hogy nem tud úszni.

Órákkal később tűnt fel ismét a kis csónak a láthatáron. Benne egy teljességgel kimerült általános orvos meg egy frissen levágott csirke. Az utóbbi: tiszteletdíj a páciens törött csuklójának helyrerakásáért.

Troy lakosai tudták, hogy apa sose hagyná őket cserben. Mi több, hitük szerint apa és a fekete táskája – benne orvosságosüvegek, kenőcsök, injekcióstűk és fonalak – még a halottat is föltámasztaná.

– Ez igaz? – érdeklődtem.

– Még nem – hangzott a szerény válasz. – Egyelőre csak félholtakra szakosodom.

Ez így is volt. Az orvosság mellékkörülménynek számított; apa főleg a betegszobában való megjelenésével gyógyított. Volt benne valami a nagy sámánokból, valami kisugárzásféle, amely tudatta a beteggel, hogy ez a doktor személyes kapcsolatban áll a gyógyítás titokzatos erőivel.

Apa – magánpraxisán kívül – a megyei börtön orvosa is volt. Tizenkettedik születésnapomon magával vitt arra a szigorúan elzárt területre. Lassan ment végig a folyosón; minden egyes zárkába benézett, jó ismerősként, barátságosan üdvözölte a cellák lakóit.

Ezekkel az emberekkel – sokukból reszketeg roncsot csinált az alkoholizmus vagy a tüdővész – apa féltő gonddal törődött. Szappannal, vízzel mosta-súrolta kezét minden egyes vizsgálat előtt, s leheletével melengette hideg fémsztetoszkóját, mielőtt a páciens mellére helyezte volna. Mindig ügyelt rá, hogy a sztetoszkóp tárcsája a tenyerén legyen, úgyhogy az ujjai és a hüvelykujj töve érintkezzék a páciens bőrével.

– Meg kell érinteni őket – magyarázta. – Előfordul, hogy többet nem is tehetsz értük.

Merthogy ezeknek az embereknek elsősorban részvétre van szükségük, mondogatta.

Más egyébről úgy beszélt velem apa, mint a kisfiával, de amikor gyógyításról volt szó, felnőttszámba vett

Más egyébről úgy beszélt velem apa, mint a kisfiával, de amikor gyógyításról volt szó, felnőttszámba vett. Ilyenkor igen komolyan szólt hozzám, mintha csak érezte volna, hogy nincs már sok ideje.

– Sebészkezed van – mondotta. – Erős és finom.

– Tanulj latinul, az kell a receptíráshoz! – tanácsolta. – Fontos a fizika meg a kémia, mindkettő segít megmaradnod a valóság talaján.

Minden, amit apa mondott, eligazításnak számított a szememben: iránytűként szolgált életutamon.

Egy alkalommal a fülembe illesztette sztetoszkópját. Kigombolta ingét, s a tárcsát a szívére helyezte. Én pedig nyomban meghallottam az élet fojtott hangú lüktetését. Hallgattam, hallgattam, és úgy hatott rám a dolog, mint a vadászkutyára, amellyel húst szagoltatnak.

Bonyolult esetekben apa dünnyögött, motyogott, úgy próbálta megállapítani a helyes diagnózist: – Nem éppen olyan ez, mint az a...? – Vagy: – Az öreg X. esetére emlékeztet... Nem? – Ezekre a szónoki kérdésekre vagy színpadi „félre” megjegyzésekre természetesen nem várt választ tőlem. Csak egyszer fordult elő, hogy mégis feleltem. Apa éppen egy autóbalesetet szenvedett férfi mellkasát vizsgálta. Jó pár bordája eltört az illetőnek.

– No, vajon mi ez? – dörmögte apa halkan, inkább csak magának.

– Olyan az egész, mint egy kifordult esernyő, amelynek eltörtek a merevítői – jelentettem ki fennhangon.

Később apa a kezemre tette a kezét: – Tudod-e, hogy a beteg ébren volt? – mondta. – Egész biztos, hogy hallotta a megjegyzésedet.

Azt hittem, meghalok szégyenemben.

A második világháború alatt nagy volt az orvoshiány, és apa egy másik rendelőt is nyitott, egy tőlünk tizenöt kilométerre levő faluban. Erősen lefogyott.

– Kész öngyilkosság, amit csinálsz – mondta neki anya.

– Az igazán kemény munkát a betegek végzik – válaszolta ilyenkor apa. – Hozzájuk képest lusta disznó vagyok. Lógós.

Esténként bementem apa rendelőjébe, és ott készítettem el a házi feladatomat. Néha kinyílt a vizsgáló ajtaja, és láttam, amint apa a világosság felé fordít egy arcot, vagy kitapint egy pulzust. Egyszer pedig egy idős férfit láttam a vizsgálóasztalon, aki erősen köhögött.

– Mi baja annak az úrnak? – kérdeztem később apától.

– Tüdőgyulladás és rák. Nem gyógyítom a tüdőgyulladását. Rövidesen a legjobb barátja lesz.

Megértettem: szépen háttérbe kell vonulni, s hagyni kell meghalni az idős embert.

Egy más alkalommal azt mondta apa: – Gyakran nem tehetsz egyebet – s felderült az arca –, mint együtt érzel.

Nagyon sokat jelenthet az ilyesmi a betegnek és a hozzátartozóknak, vélekedett.

– Miért kell mindenkinek meghalnia? – faggattam egy ízben. – Nem igazságos!

– De nagyon is az! – tiltakozott. – Nagyon is méltányos. Hozzátartozik a személyiséghez, az élethez. Sokkal rosszabb lenne nem meghalni.

– Az emberek olyanok, akár a régi festmények – jegyezte meg egyszer. – Időlegesen restaurálhatók, de aztán elérkezik a meghalás ideje. Egyébiránt az emberek bátrabbak, mint gondolnád.

Aztán, egy tavaszi csütörtökön, egy hónappal a tizenötödik születésnapom előtt, apám összeesett a rendelőjében. Két nap múlva meghalt. Pedig még mennyi, de mennyi ideig szerettem volna nézni, látni őt!

Ekkor jegyeztem el magam végleg az orvosi pályával. Ha nem lehetek apával testközelben, hát legalább a munkájával azonosulok. Otthon éreztem magam az orvosi egyetemen, mintha csak visszatértem volna oda, ahová apám vitt el egykoron. Évekkel később, amikor már megtanultam, hogyan kell felvenni a beteg kórtörténetét, hogyan kell megvizsgálni, úgy éreztem, nagyon is ismerős mindez, hiszen sokszor láttam apát dolgozni.

Az egyetem elvégzése után a Connecticut állambeli New Haven egyik kórházában dolgoztam. Egy fekélyes lábú férfit készültem megvizsgálni. Bemutatkoztam.

– Hogy írja a nevét? – kíváncsiskodott.

Megmondtam.

– Volt egy ilyen nevű doktor Troyban – közölte. – Ugyanígy írta a nevét. Meggyógyította a sérvemet sráckoromban. Húsz-egynéhány évvel ezelőtt.

Megmutatott a hasán egy alig látható fehér forradást, amely olyan volt a számomra, mint valami hieroglifa egy régészeti leleten. Egyszerre minden lebegni és ragyogni kezdett előttem, akárha könnyeken keresztül látnám. Jó darabig csak álltam mozdulatlanul.

– Az édesapám – nyögtem ki nagy sokára.

– Jó orvos volt – bólogatott a beteg. – És jó ember. – Rövid hallgatás után megkérdezte: – Gondolja, doktor úr, hogy meggyógyul ez az izé?

Igennel válaszoltam. Egészen biztosan begyógyul a seb.

Vote it up
61
Tetszett?Szavazzon rá!