Aprópénz a mennyből

Íme, egy történet, amely azt bizonyítja, hogy bárhol történhetnek csodák – akár még a járdán is

Kapcsolódó cikkek

 

My dad loved pennies, especially those with the elegant stalk of wheat curving around each side of the ONE CENT on the back. Those were the pennies he grew up with in Iowa during the Depression, and he didn’t have many.

When I was a kid, Dad and I would go for long walks together. Sometimes we’d spy coins along the way—a penny here, a dime there. Whenever I picked up a penny, he’d ask, “Is it a wheat?” It always thrilled him when we found one of those special coins produced between 1909 and 1958, the year of my birth. On one of these walks, he told me he often dreamed of finding coins. I was amazed. “I always have that dream too!” I told him. It was our secret connection.

Dad died in 2002. By then, I was living in New York City. One gray winter day, not long after his death, I was walking down Fifth Avenue, feeling bereft, and I glanced up and found myself in front of the First Presbyterian Church, one of the oldest churches in Manhattan. When I was a child, Dad had been a Presbyterian deacon, but I hadn’t attended in a long time. I decided to go.

Sunday morning, I was greeted warmly and ushered to a seat in the soaring old sanctuary. I opened the program and saw that the first hymn was “A Mighty Fortress Is Our God,” Dad’s favorite, one we’d sung at his funeral. When the organ and choir began, I burst into tears.

After the service, I walked out the front doors, shook the pastor’s hand, stepped onto the sidewalk—and there was a penny. I stooped to pick it up, turned it over, and sure enough, it was a wheat. A 1944, a year my father was serving on a ship in the South Pacific.

That started it. Suddenly wheat pennies began turning up on the sidewalks of New York everywhere. I got most of the important years. But alas, no 1958 wheat penny—my year, the last year they were made.

Meanwhile I attended church pretty regularly, and along toward Christmas a year later, I decided I ought to join. The next Sunday, after the service, I was walking up Fifth Avenue and spotted a penny in the middle of an intersection. Oh, no way, I thought. It was a busy street; cabs were speeding by—should I risk it? I just had to get it.

A wheat! But the penny was worn, and I couldn’t read the date. When I got home, I took out my magnifying glass and tilted the copper surface to the light. There was my birthday.

I found 21 wheat pennies on the streets of Manhattan in the year after my father died.

A papám imádta a fémpénzeket, főleg azt az egycentest, amelynek mindkét oldalán finom rajzú búzakalász ível. Ez az érme volt forgalomban a gazdasági válság idején, amikor Iowában felnőtt, és nem volt neki sok belőle.

Kislány koromban nagyokat sétáltunk a papával. Útközben néha fémpénzeket találtunk, hol egy egycentest, hol egy tízcentest. Ha fölvettem egy érmét, mindig megkérdezte: – Búzakalászos? – Nagyon megörült, ha olyat találtunk, amely 1909 és 1958, a születésem éve közötti időszakban készült. Az egyik ilyen sétánk közben elmondta, gyakran álmodik arról, hogy aprópénzt talál. Elámultam. – Én is mindig ezt álmodom! – mondtam neki. Ez volt a titkos kapcsolat közöttünk.

A papa 2002-ben meghalt. Akkor én már New Yorkban éltem. Egy szürke téli napon, nem sokkal a halála után az Ötödik sugárúton baktattam a gyászomtól lesújtva, és egyszer csak Manhattan egyik legrégebbi temploma, a First Presbyterian Church előtt találtam magam. Gyerekkoromban a papa presbiteriánus egyházközségi gondnok volt, de én rég nem jártam templomba. Úgy döntöttem, bemegyek.

Vasárnap reggel volt, szeretettel fogadtak, és a csúcsíves régi szentélyben ültem le. A műsorfüzetből láttam, hogy az első ének az „Erős vár a mi Istenünk”, a papa kedvence, a temetésén is énekeltük. Amikor az orgona és a kórus megszólalt, sírva fakadtam.

Az istentisztelet után kimentem a főkapun, kezet fogtam a lelkésszel, és a járdára lépve egy pénzérmét vettem észre. Fölvettem, megfordítottam, és egy búzakalászos volt. Egy 1944-es, abból az évből, amikor a papám egy hajón szolgált a Csendes-óceánon.

Ettől kezdve búzakalászos érmék bukkantak fel New York járdáin. A családunk szempontjából az összes fontos évjáratúra rátaláltam. Csak egy hiányzott, az 1958-as, az én évem, az utolsó év, amikor ilyenek készültek.

Karácsony közeledtével egy vasárnapi istentisztelet után egy Ötödik sugárúti kereszteződés közepén láttam meg egy érmét. Nem, szó sem lehet róla, gondoltam. Nagy a forgalom, gyorsan mennek az autók – vállaljam a kockázatot? Meg kellett szereznem.

Egy búzakalászos! De az érme kopott volt, nem tudtam elolvasni a dátumot. Amint hazaértem, elővettem a nagyítómat, és lámpa alá tettem a rézpénzt. A születésem éve volt rajta.

Az apám halála utáni évben 21 búzakalászos pénzérmét találtam Manhattan utcáin.