Arábia szíve

Látogasson el velünk Abu-Dzabiba, ahol az olajból fakadó hihetetlen gazdagság ellenére tovább élnek a sivatagi nomádok hagyományai

Kapcsolódó cikkek

Fogalma sincs róla, hány ilyen éjszakára emlékszem – mondja Khamisz al-Fendi reszelős hangon, mintha homokszemcse került volna a hangszálai közé. Az al-Mazruej klán feje egy székben ül, mi, a többiek szőnyegeken fekszünk az arab homoksivatagban. Hatalmas a hold, vakítóan fényes, és csaknem teljesen kerek.

– Igyon! – mondja Khamis egyik fia, és kezembe nyom egy rozsdamentes acél tálkát, benne forró, sűrű és habos tevetej. – Ettől erős lesz!

Al-Fendi és a karavánja három hónapos legeltetésből térnek vissza tevéikkel Szaúd-Arábiából. Rizsből és frissen leölt bárányból készült ünnepi lakomát fogyasztunk kézzel egy fatálról. A hagyományos fehér disdását és gotra nevű fejfedőt viselő férfiak egy része pipát szív. – Télen kellene eljönnie – mondja egyikük. – Akkor hideg van, tűzre van szükség.

– Télen – idézi fel al-Fendi – mindig éhesek voltunk, és fáztunk. Aztán jöttek az olajtársaságok.
 

Tizenévesként olvastam Wilfred Thesiger Arabian Sands (Arab homok) című könyvében, hogyan szelte át a Rub al-Khalit, más néven Üres térséget az 1940-es években. Szikár beszámolója, fekete-fehér fotói segítségével bepillanthattam a beduinok életébe, amely nehéznek és zordnak, mégis fennköltnek tűnt. Tiszta erkölcsi törvényeik alapját az adta, hogy a világ egyik legkegyetlenebb éghajlatán kellett életben maradniuk. „Ami a legjobb az arabokban – írta Thesiger –, azt mind a sivatagtól kapták.”

Évtizedekkel később azon töprengtem, vajon hol találok még igazi arab beduint. Az olaj országai gazdagok, modernek. Számos arab állam pedig, köztük Egyiptom, Szíria, Jemen és Szudán, politikai zavargásokat él át. Aztán hallottam Abu-Dzabiról.

Az Egyesült Arab Emírségeket alkotó hét emirátus legnagyobbjaként Abu-Dzabi, amelyet Szaúd-Arábia, Omán és a stratégiai fontosságú Perzsa-öböl határol, a világ jelenleg ismert olajkészletének csaknem a tíz százalékát birtokolja. A szintén Abu-Dzabi nevű fővárosban építődaruk pettyezik a vakítóan kék, felhőtlen eget, mindenütt Porschék, Cadillacek. A csillogó Marina Mall bevásárlóközpontban a fejkendős arabok macchiatót szürcsölnek a Starbucksban, és 60 colos sík képernyőt vásárolnak. A tevéiket a sivatagban terelgető nomádoknak a puszta gondolata is abszurdnak tűnik manapság.

Mégis, az Egyesült Arab Emírségek hivatalos irányvonala továbbra is a néhai Zájed bin Szultan al-Nahjan sejk útmutatására emlékeztet, miszerint a régit és az újat vegyíteni kell, a beduin kultúrát meg kell őrizni még akkor is, ha az ország elképesztő gazdagságot élvez.

Khamisz al-Fendire nézek, aki mezítláb üldögél a csillagok alatt, pedig jóval gazdagabb, mint azt valaha is el tudnám képzelni. A karavánjában gördülő konyha van, víz- és üzemanyagtartályok, számtalan terepjáró. Százhatvan fekete színű tevéje – a szaúd-arábiai eredetű fajtát szépségéért nagyra értékelik – milliókat ér.

Lehet, hogy Abu-Dzabi egyre műveltebb és tehetősebb, ám mindent a sivatag és a sátor kultúrája alapozott meg – és én ezt akarom megtalálni.

Egy barátom barátja összehoz Szalem al-Mazruejjel, az Abu-Dzabi Idegenforgalmi és Kulturális Hatóság egyik igazgatójával. A harmincas, szakállas férfi korábban az Egyesült Államokban élt, amerikai az akcentusa. Elmondom neki, hogy igazi beduinokat keresek. – Mi mindnyájan beduinok vagyunk – feleli. – Gyerekkoromban sátorban laktunk.

Szalemnek a fülébe jutott, hogy al- Fendi hazafelé tart, így késő délután a terepjáróján útnak indulunk a sivatagba. Fogalmam sincs, hogy találja meg a karavánt: a hullámzó homokdűnék szinte teljesen egyformák.

Szalemnek se az apja, se a nagyapja nem tudott olvasni, noha mindketten óriáscégek igazgatói. Más világba születtek. Az 1950-es évekig Abu-Dzabit, a kis tengerparti falut gyöngyhalászok, halászok és egymással hadakozó törzsek lakták, akik oázisról oázisra vándoroltak. Zájed sejk lassan megszilárdította a hatalmát, aztán jött az olaj. Szalem nagyapja kitalálta, hogyan lehet szétszerelés nélkül ide-oda szállítani az olajfúró tornyot, s hamarosan ő is meggazdagodott. Szalem a forró nyarakat nagyszüleinek házában töltötte, míg a szeptembertől áprilisig tartó időszakra sátorba költözött.

Kávéval, teával és datolyával kényeztetjük magunkat a dűnék közt. Ezt vacsora követi: hús rizskörettel, és műanyag poharakban joghurt. Aztán eljön az ima ideje. Az emberek szorosan egymás mellé térdelnek, homlokukat a még mindig meleg homokra szorítják, és hálát mondanak Istennek, hogy újabb napot éltek túl a zord körülmények között. Abban a pillanatban megértek valamit: a hit és a táj közötti szoros kapcsolatot.

A következő éjszakát a négycsillagos Tilal Liwa szállodában töltöm, amely a szemhatárig hullámzó dűnékre néz. Hajnalban a teveversenyre igyekszem Szalem szülővárosába, Medinat Zájedbe.

A bokszokban százával szoronganak az izmos, versenyzablával felszerelt, sárgásbarna tevék. Mindegyik hátán 60 centi magas, távirányítású robotzsoké, lovaglóostort suhogtatva.

Ez a verseny semmiben sem hasonlít a lóversenyekhez. Nincs tribün, a fogadás és az ivászat tilos, az ovális pálya közel 14 kilométer hosszú. Nehéz megmondani, mi is zajlik itt. Khamisz elmagyarázza, hogy a tevék korcsoportokban versenyeznek. A tevegondozók felsorakoztatják az állatokat egy háló mögött. Amikor a hálót felemelik, a gondozók rajtot kiáltanak, és a tevék, megannyi hullámzó nyak és kalimpáló pata, nekiindulnak.

A versenytevéket hagyományosan a szegény vidékekről származó gyerekek hajtották, de a gyermekzsoké intézményét 2002-ben betiltották, helyüket azóta mechanikus zsokék vették át. Beugrunk Khamisz furgonjába, s a többi nézővel együtt egy porfelhőben nekilódulunk. Dudálás-kiáltozás egybefüggő hangzavara iramodik a vágtázó tevék nyomába.

Khamisz füttyent egyet az adóvevőjébe, jelezve tevéje robotzsokéjának, hogy hajtsa meg az állatot. – Jó teve! – üvölti. – Gyorsan! Gyorsan! Gyorsan! Jalla, jalla, jalla!

A táv felénél a tevéje elfárad, és lemarad. Khamisz elcsöndesedik.

Fél tíz felé, amikor a nap égetni kezd, a verseny véget ér. A tevék és gondozóik hosszú sorokban baktatnak a sivatagban elszórt istállók felé. Khamisz istállójában több száz tevét tartanak karámokban, amelyek egy betonépület körül csoportosulnak: a házhoz majlis is tartozik – nyitott közösségi tér, közepén csészékkel, datolyával és más gyümölcsökkel megrakott dohányzóasztal, körülötte a földön párnák. Leülünk, teát és kávét iszunk, beszélgetünk. A kommunikációnak ebben az ősi formájában az emberek olyan könnyedséggel mozognak, hogy innen nézve a Facebook meg az e-mail illékonynak tűnik, akár a füst.

Három német turista csatlakozik hozzánk; Khamisz meglátta őket, amint az út szélén fotóztak, és meghívta, tartsanak velünk az istállókhoz. Egyszeriben ők is ugyanolyan „családtagok” lesznek, mint én.

– Az emberek azt mondják, mereven gondolkodunk – jegyzi meg Muszallam al-Ameri, aki egy amerikai egyetemen eltöltött négy év után tökéletesen beszél angolul. – Pedig csak nomádok vagyunk. – Ragaszkodunk bizonyos elvekhez és értékekhez, amelyeket nem szabad megsérteni. Tisztesség. Becsület. Vendégszeretet. Meglátogatni rokonainkat, szomszédainkat, az időseket, ez fontos. A vallásunk előírja nekünk.

A beduinok szeretnek solymászkodni. A sivatagi nomádok hagyományosan szűkében voltak az élelemnek, táplálkozásukban fontos volt a fehérje, így megtalálták a megfelelő vadászeszközt. Abu-Dzabiban az állatvilág védelme miatt ma már tilos vadászni, de a sólyomröptetés kedvelt időtöltés maradt.

Késő délután Szalem átad engem Mubarak al-Mazruejnek, aki öt kerecsensólyma közül kettőt kivisz esti röptetésre. A sólymok nagyok és szépek, farkuk hatalmas, mellük párnázott. Fejüket bőrkámzsa fedi, lábuk lazán faállványhoz kötve. Betesszük őket a kocsiba, kiautózunk a sivatagba, és megállunk egy kis platón.

– Minden reggel és este megröptetem őket – mondja al-Mazruej. Leveszi az egyikről a kámzsát, eloldja a lábáról a szíjat, és huss, a sólyom már szárnyal is.

A szürkületben al-Mazruej felenged egy galambot is – az magasra röppen, távolodik, már csak egy sötét pont. De a sólyom tudja a dolgát – ő a madárvilág F–22-es bombázója –, egy szempillantás alatt kilő. Most mindkét madár köröz és kering, a sólyom hátulról csap le. A cél teljesítve.

A ragadozó a prédája fölött áll, szeme mint két fekete márványgolyó. Beletép a húsba, eszik. – Ssh, ssh – suttogja al-Mazruej, miközben megtisztogatja a sólyom csőrét a vértől; mozdulatai ember és madár évszázados együttélését tükrözik.

Utam végén néhány éjszakát Abu-Dzabiban, a fővárosban töltök. A mellékutcákon a világ minden tájáról való emberek tolonganak. Müezzin hangja hívja imára a hívőket, a hatasztalos, indiai masalabárok egy dollárért kínálják ételeiket. A Perzsa-öbölnél alkonyat előtt több száz arab vitorlás, dhau ontja a partra ezüstös halakból álló rakományát. Az indiai Gudzsarátból való hajó legénysége meghív, csatlakozzam hozzájuk pácolt mangós rizsre, rák curryre és néhány korty skót whiskyre. Minden annyira nemzetközi. Ez a jövő, fut át az agyamon, sokféle ember egy helyen, amely nem is tartozik igazán sehová.

Ám hív a sivatag. Magamhoz veszek némi gyümölcsöt, harapnivalót, vizet meg egy hálózsákot, és kihajtok Tal Mirebig, amely, mint hallottam, a legmagasabb, autóúton elérhető dűne. Nemcsak látni akarom az Üres térséget, de ott akarok aludni, hogy megértsem, mire gondolt Thesiger, amikor 1947-ben ezt írta: „Nagy volt a csönd, az a csönd volt ez, amelyet száműztünk a világunkból.”

Kétórányira a várostól meglátom a dűnéket: hatalmas narancsszín és sárga dagályhullámok az akvarell kékség alatt. Éjfél felé találom meg Tal Mirebet. A kocsit egy beszögellésben parkolom le, ahonnan nem látni az utat, és gyalog olyan magasra mászom, amennyire csak tudok.

A nap, a narancssárga gömb éppen lebukik a dűnék mögött. Csönd van. Alig érezhetően fúj a szél, olyan érzésem van, mintha az egész világ itt lélegezne halkan. Semmi kétség, ez az egyik legszebb hely, amelyet életemben láttam.

Amennyire tudok, mozdulatlanul fekszem a meleg homokon. Sehol semmi nesz, csak a csillagok. Írni szeretnék róluk. De az Üres térség annyira üres, hogy már tele van, és a tollam sercegése a jegyzettömbön túlságosan is hangos.

Vote it up
191
Tetszett?Szavazzon rá!