Arccal a jövő felé

Több évtizednyi tragédia után Phnompen, Ázsia legújabban virágzásnak indult városa fényes jövő elé néz. Tartson velünk Kambodzsa fővárosába

Kapcsolódó cikkek

Kambodzsai barátom, Moeung Hong a phnompeni repülőtéren üdvözöl: – Megváltoztak a dolgok, nem igaz? – kérdezi. Mosolyogva mutatja a nemrég nyílt Burger King, Costa Coffee és Pizza Company üzleteket. – Gyorsétterem Phnompenben? Hova siettek?

Hong felnevet. – Minden felgyorsult mostanában. Várj csak, amíg meglátod a belvárost.

2006-ban, amikor először jártam Phnompenben, de még későbbi látogatásaim során is, a város főútjain ökrös szekerek próbáltak helyet szorítani maguknak a tuk-tukok (motoros riksák), motorkerékpárok, roskatag biciklik, lestrapált Toyota Camryk és az időnként előporoszkáló elefántok között. Gyakoriak voltak az áramszünetek, és a város legmagasabb épülete, az Independence hotel messze kiemelkedett a látképből a maga hét emeletével. Nyugati márkákat sehol sem lehetett látni. A több mint kétmillió lakosú város olyan zűrös hely volt, hogy sokan Délkelet-Ázsia „vadnyugataként” emlegették.

De mindez már a múlté. A kambodzsai főváros robbanásszerűen fejlődik. A nemzetközi, főként kínai és dél-koreai befektetők, illetve a helyi vállalkozók rengeteget tesznek a város átalakulásáért. Az ökrös szekerek rég eltűntek, akárcsak az elefánt, s most BMW-k, Mercedesek és Lexusok tülekednek a zsúfolt utcákon.

A valamikori kisváros sziluettjéből ma toronyházak nyúlnak az ég felé. – Ugye, mondtam, hogy megváltoztak a dolgok? – jegyzi meg Hong, amikor kitesz a szállodám előtt, szemközt Phnompen legújabb nevezetességével, a 39 emeletes Vattanac Capital Towerrel, amelynek sárkányt formázó alakja szinte lebeg a város fölött. De ez is hamarosan eltörpül az 555 méteresre tervezett Diamond Tower mellett, amely a világ egyik legmagasabb épülete lesz.
 

Mi állhat Phnompen átalakulásának hátterében, tűnődöm, miközben próbálok ép bőrrel átvergődni a város egyik legforgalmasabb utcáján.

– Pénz, méghozzá nagyon sok pénz – mondja Michael Hayes, régi phnompeni lakos, a Phnom Penh Post korábbi főszerkesztője, amikor csatlakozik hozzám egy italra a folyóparti Cantina bárban. – Sok külföldi befektető szerint itt viszonylag könnyű üzletet és profitot csinálni.

Elmagyarázza, hogy a rizsexport, illetve a ruhaipar és a turizmus felvirágzása hogyan járult hozzá az elmúlt évtized gazdasági növekedéséhez. A GDP évente több mint 7 százalékkal nőtt 2010 és 2013 között. Az alacsony bérköltségek jelentős szerepet játszanak a ruha- és cipőexport fellendülésében.

Ha ehhez hozzávesszük a prosperáló építőipart és idegenforgalmat, meg a gyarapodó külföldi befektetéseket a mezőgazdasági termékek feldolgozása és az autóalkatrész-gyártás terén, nem meglepő, hogy felpörgött a sokáig stagnáló kambodzsai gazdaság.

Tavaly Kína több mint 427 millió dollárt fektetett be Kambodzsában, 62 százalékkal többet, mint az előző évben. Ráadásul Dél-Korea, Japán és Európa sem sokkal marad el ettől, mivel számos vállalat, amely visszariadt az emelkedő kínai bérektől és a munkaerőhiánytól, tevékenységét részben vagy egészében ide telepítette át.

Itt ugyanis a bérek még mindig gyalázatosan alacsonyak, ami az utóbbi időben lázadásokhoz, sztrájkokhoz vezetett. A havi minimálbér 95 dollár (kb. 22 500 forint), és az inflációt sem követi. Mindazonáltal „a külföldi befektetések révén milliók emelkednek ki a nyomorból”, állapította meg a New York Times 2013-ban.

A királyi palota a gyorsan változó városképben

A csillivilli vízparti negyedben sétálva rácsodálkozom a helybeliek sokaságára a kamaszoktól a szépkorúakig, akik a lüktető diszkózene ritmusára lelkesen ugrándoznak a szabadtéri aerobikedzéseken. A Tonle Sap rakpartja, amely egykoron a hátizsákos turisták és a zsebmetszők törzshelye volt, ma igényes közönséget vonz egyre-másra nyíló luxushoteleivel, divatos éttermeivel.

A legutolsó K-Pop (K mint Korea) divat szerint öltözött fiatal párok karonfogva andalognak a frissen tájrendezett folyópart színpompás sétányán. A khmer „hipszterek” látványa eszembe juttatja, hogy mennyire fiatal ország Kambodzsa: a népesség kétharmada 25 éven aluli.

Sok lány miniszoknyában, magas sarkú cipőben és napszemüvegben, kedvenc popsztárja jelmezében díszeleg. Pár évvel ezelőtt még bő nadrágban és gumipapucsban baktattak volna, amit most semmiképp sem lennének hajlandók magukra ölteni.

Egy tuk-tukba vágva magam elhajtok a ragyogóan felékesített 148 éves királyi palota előtt, amely Kambodzsa uralkodójának, most Norodom Szihamoninak a lakhelye. Aztán felkutyagolok a 240. utcába, amely a város legtrendibb boltjainak és éttermeinek ad otthont. Egy-két impozáns régi francia gyarmati kúriát, amelyeknek Phnompen az „Ázsia gyöngyszeme” elnevezést köszönheti, elegáns üzletekké és luxusrezidenciákká alakítottak át.

Miután szemrevételeztem a butikok kínálatát, találkozom Adi Jayával, az utca legmenőbb szállodája, a Plantation igazgatójával. A hotel, illetve Adi kifejezésével élve „városi üdülő” egyike azoknak a tehetős turistákat és helybelieket kiszolgáló luxushoteleknek, amelyek gombaként nőttek ki a földből Phnompenben. Ez is egy 1930-as években épült, újjáépített francia kúriában kapott helyet.

Amikor leülünk az úszómedencét övező fényűzően kialakított parkban, ahová terebélyes kókuszpálmákat, hawaii rózsát, akáciát és magnóliát telepítettek, az igazgató elmagyarázza, hogy a pörgő gazdaság miképpen változtatta át a várost.

– Évről évre több turista jön, és kialakulóban van egy új felső középosztály, köztük sok a fiatal kambodzsai, akik külföldön éltek vagy tanultak és most hazatérnek. Ők igénylik a luxust, s szívesen meg is fizetik – mondja. – És egy dologban kérlelhetetlenek: a jövőt nézik, nem a múlt tragédiáit.

Kambodzsa múltja valóban tragikus. Miután végigszenvedte a vietnami háborút, kitört a polgárháború, amely 1975-ben tetőzött, amikor a radikális kommunista vörös khmerek kerültek hatalomra Pol Pot vezetésével.

A TK Avenue népszerű bevásárlónegyede

Egy értelmiségellenes „agrárutópia” megteremtése érdekében a városlakókat vidékre telepítették, és kényszermunkásként dolgoztatták. Phnompen szellemvárossá vált.

1975 – amelyet a vörös khmerek a történelem eltörlésére tett kísérletük során a „nulladik évnek” neveztek – és 1979 között mintegy kétmillió kambodzsai halt meg éhezés, kínzás vagy kivégzés következtében.

A nyolcvanas években Kambodzsát megszállták a vietnamiak, majd újabb polgárháború tört ki, amely még több emberéletet követelt, s az ország nagy része romba dőlt.

Most lépten-nyomon a jövőbe tekintés vágyáról hallok. Elegánsan felújított, francia koloniális stílusban épült házában, ahol műterem-irodája is helyet kapott, a nemzetközileg elismert divattervező, Romyda Keth ezt így magyarázza el: – Nekünk, kambodzsaiaknak, emlékeznünk kell arra, hogy mi történt, de nem szabad folyton a múltba néznünk. Jobban érdekel minket a jövő. Maguk, nyugatiak, emlékeztetnek minket folyton Pol Pot rémuralmára, a „gyilkos mezőkre”, a háborúkra és egyebekre.

Mint annyi más kambodzsait, Romydát is meglepte, amikor elmondtam, hogy a leggyakrabban látogatott kambodzsai „turisztikai célpontok” között van a hírhedt Choeung Ek-i emlékmű (vagyis a gyilkos mezők), ahol a földet ma is a több ezer kivégzett áldozat csontjai és ruhafoszlányai borítják, illetve a népirtásnak emléket állító Tuol Szleng Múzeum, egy egykori iskolaépület Phnompenben, ahol 17 ezer foglyot zsúfoltak össze, akik közül csak heten élték túl a vörös khmerek kínzásait.

– Valamennyien elveszítettünk rokonokat, barátokat. De tovább kell lépnünk – mondja Romyda, aki Párizsban élt és dolgozott, majd hozzáteszi: – Most Kambodzsán a sor. Évtizedeket vesztegettünk el, s most rohanunk, hogy behozzuk a lemaradást.

Hogy a saját szememmel lássam, milyen gyorsan hozzák be a lemaradást a kambodzsai fiatal vállalkozók, csatlakozom a 28 éves Chang Bunleanghoz, a Brown Coffee nevű rendkívül sikeres helyi kávéházlánc egyik ügyvezetőjéhez egy habos cappuccinóra. Lady Gaga legújabb száma harsog a Brown minimalista stílusú vízparti kávézójának hangszóróiból. A törzsvendégek laptopjaikat kopogtatják: az üzlet ingyenes wifiszolgáltatással jár a kedvükben.

Chang elmeséli, hogyan alapították meg négy unokatestvérével a kávéházláncot, amely a Phnom Penh Post szerint „meghódította Kambodzsát”. – Az unokatestvéreimhez hasonlóan én is külföldön jártam egyetemre – mondja. – Azonban mindannyian vissza akartunk térni, mert tudtuk, hogy a gazdaság fel fog lendülni és lehetőségek nyílnak előttünk.

Buddhista szerzetesek a Tonle Sap folyónál

Changék több üzleti ötletet megvizsgáltak, míg végül 2009-ben a külföldön már működő, de Kambodzsában még ismeretlen kávézóhálózat bevezetése mellett döntöttek.

– Kockázatos volt, mert az ázsiaiak inkább teáznak, és tudtuk, hogy úgy kell megismertetnünk vendégeinkkel a kávézás kultúráját, hogy kényelmes környezetben kiváló termékeket kínálunk nekik – magyarázza Chang.

A Brown immár hét kávézóval és jó pár étteremmel büszkélkedhet. Miközben Chang dupla eszpresszóját szürcsöli, bevallja: másik oka is volt annak, hogy visszajött Kambodzsába ahelyett, hogy egy multinacionális cégnél vállalt volna munkát külföldön.

– A szüleim átélték a vörös khmer rezsim borzalmait – magyarázza. – Azt mondták: „Elveszett egy generáció, és rajtatok múlik, hogy a változás nemzedéke legyetek.” Vagyis ez nálam nemcsak a pénzkeresetről szól, hanem a felelősségvállalásról is.

Egyre több kambodzsai tér haza az emigrációból. Chang és társai rendszeresen felkeresik barátaikat a külföldi egyetemeken, a Wall Streeten és másutt, s arra biztatják őket, hogy „dolgozzanak legalább pár évig odaát, aztán vegyék fontolóra a hazatérést, szálljanak be az üzleti életbe és segítsék Kambodzsát”.

De nem minden „repatrióta” jön haza üzleti céllal. Közel harminc kilométert utazom poros utakon, míg eljutok a Mekong folyó partján álló lakályos házhoz, hogy találkozzam Kambodzsa egyik leghíresebb szülöttjével. Arn Chorn-Pondot tizenegy évesen hurcolták el a vörös khmerek egyik gyerek-munkatáborába.

– Mindennap tanúja voltam, ahogy gyerekeket gyilkolnak körülöttem – meséli Arn, miközben szeme megtelik könnyel. Ő maga csak azért élte túl az éhezést, kerülte el a kivégzést, mert khimen, egy húros hangszeren játszott a fogvatartóinak. – A zene mentette meg az életemet – mondja.

Miután átszökött Thaiföldre, örökbe fogadták, majd szponzorok segítségével az Egyesült Államokba került. Később visszatért Kambodzsába.

– Ez fontos volt nekem – magyarázza Arn. – Szerettem volna segíteni a khmer előadóművészet felélesztésében s ösztönözni azt a kevés művészt, aki túlélte a vörös khmerek uralmát. – Kambodzsa hagyományőrző művészeinek 90 százaléka elpusztult az 1970-es években.

Ma az ő Kambodzsai Élő Művészet Egyesülete nyújt lehetőséget a kambodzsaiaknak, hogy megismerjék és megtanulják az ország hagyományos művészetét.

– Ismét büszkének kell lennünk a kultúránkra – mondja. – Felbecsülhetetlen értékekkel fog gazdagítani minket.

Utazási tippek
Szállás:
a történelmi Raffles Hotel Le Royalban (szobák 43 ezer Ft-tól); divatos luxusszállodákban, mint a Plantation (szobák 20 ezer Ft-tól), vagy a Villa Paradiso (szobák 16 ezer Ft-tól).

Étkezés: a Romdeng kambodzsai specialitásokat kínál (kb. 1500 Ft-tól). A The Duck változatos étlappal, válogatott különlegességekkel várja vendégeit a házi készítésű tésztáktól a konfitált kacsán át az import steakekig (kb. 1500 Ft-tól).

Ne hagyja ki: a legenda szerint Phnompent a Wat Phnom buddhista templom helyén alapították, amely nyitva áll a közönség előtt. Az úgynevezett Orosz Piacon mindent kapni a tésztától a ruhaneműig. A királyi palota komplexumának számos épülete megtekinthető, akárcsak a közeli Kambodzsai Nemzeti Múzeum. A Kambodzsai Élő Művészet Egyesület rendszeresen tánc- és zenei bemutatókat tart a múzeumban.

Egyhetes látogatásom végén, egy bágyadt vasárnap délután lesétálok a zsúfolt rakpartra. Jázminillatú szellő fúj a Tonle Sap folyó felől, miközben elvegyülök a kart karba öltve sétáló sárga köpenyes szerzetesek, tinédzserek, különböző korú párok, turisták és egy-egy koldus alkotta emberáradatban.

A gamelánzenekar andalító dallamba kezd, amely évszázadokkal ezelőtt ugyanígy hangozhatott a kambodzsai királyi udvarban. Arra gondolok, hogy a sok változás ellenére Phnompent nem fenyegeti a veszély, hogy elveszíti hagyományait.