Athosz, az atyák szent hegye

Egy legenda szerint amikor Szűz Mária Athosz partjaira vetődött, teljesen elbűvölte őt a hely szépsége

Amikor a komp rámpájáról a rakpart betonjára lépek, a fiam kezét érzem a vállamon. – Hát megérkeztünk! – mondja lelkesen. Athosz kikötőjében, Dáfniban szállunk partra, Athosz pedig az ortodox kereszténység második legszentebb helye.

Legalább harminc éve már, hogy utoljára jártam itt, ifjú fotóriporterként. Akkoriban több száz, jórészt idős szerzetes lakott ezen a különös helyen. Azóta az UNESCO 1988-ban az egész miniállamot a világörökség részének nyilvánította. Arra számítok, hogy rengeteg minden megváltozott itt.

Athosz, ez az autonóm régió a legkeletebbre esőt foglalja el a három félsziget közül, amelyek az északgörög tartományból, Halkidikiből nyúlnak ki az Égei-tengerbe. A görög kormányt Athoszon kormányzó képviseli.

Amikor Szűz Mária egyszer Athosz partjaira vetődött, a legenda szerint annyira elbűvölte őt a hely lélegzetelállító természeti szépsége, hogy saját kertjének nyilvánította Athoszt. Azóta más nők nem léphetnek be ide.

Magam is csodálom ezt a lenyűgöző kolostor-köztársaságot, melynek története a 10. századig nyúlik vissza, és különösen az itt élő, mélyen vallásos férfiak iránt érzek tiszteletet. Jeruzsálem után Athosz az ortodoxia legszentebb helye, és minden ortodox nemzet képviselteti itt magát. Görög, orosz, szerb, román és bolgár kolostorok meg települések vannak itt. Athosz szerzeteseinek még a négy évszázados török uralom idején is sikerült megőrizniük a függetlenségüket.

Yashar, a fiam, 23 éves – én is pontosan annyi voltam, amikor először jártam Athoszon. Fizikát és filozófiát tanul, ami épp megfelelő táptalaj ahhoz, hogy szembenézzen a spiritualitással. Kiskorában sokat meséltem neki erről a varázslatos helyről, és megígértem, hogy egy napon majd elhozom őt ide. Ez a közös út számomra a fiam felnevelésének lezárását jelképezi – egy pontosan leírható és szoros apa-fiú kapcsolat eltolódását valami új felé. Ami talán a barátság lehet.

Végigtekintve a rakparton Dáfni parányi kikötőjében, máris észreveszem a változásokat. Harminc évvel ezelőtt egyetlen rozoga autóbusszal lehetett eljutni Dáfniból földúton Kariészbe. Most számtalan busz várakozik itt, különböző úti célokkal. Mindenfelé buldózerekkel tisztították meg az utakat, egyesek még burkolatot is kaptak, többnyire ezeken szállítják a munkásokat és az építőanyagokat a számtalan renoválási területre. Csaknem minden kolostornak saját busza van, ezek mennek a megfelelő mólókhoz a zarándokokért. Nem állhatom meg mosolygás nélkül, amikor egy terepjáró kormánya mögött észreveszek egy szerzetest, aki éppen mobiltelefont tart a füléhez. Furcsa visszásságnak tűnik ez, de – amint majd később tapasztalni fogom – a felszín alatt Athoszon továbbra is olyan minden, amilyen ezer évvel ezelőtt volt.

– Az ortodoxiában a legparányibb változáshoz is legalább száz évre van szükség – mondja Paisziosz atya, miközben házának teraszán ülünk, amely egy gyönyörű öbölre néz. Paisziosz 45 éves, és 17 éve él szerzetesként. Okostelefonja, laptopja, sőt még saját honlapja is van. A technológiai fejlődés mégsem jelent igazi változást, magyarázza. A szerzetesek, akik a középkorban a közeli Szimonosz Petra-kolostort építették a sziklaperemre – több száz méterrel a tenger felett –, koruk legmodernebb technológiáját használták. Semmi ok arra, miért ne lehetne ma is ugyanezt tenni.

Yashart és engem Paisziosz atya hívott meg a Nea Szkíti faluban lévő otthonába. A zarándokok és utazók befogadása egy éjszakára a szerzetesek vallási kötelességei közé tartozik. Ez annyit jelent, hogy mindennap másik kolostorba vagy faluba kell utaznunk. Nea Szkíti körülbelül egyórás sétára van az Agiu Pavlu-kolostortól, és a falu közösségét mintegy 80 szerzetes alkotja.

– Ügyvéd voltam! – neveti el magát Paisziosz, miután háromszor is sikertelenül próbáltam kitalálni korábbi foglalkozását. Athénban és Londonban élt. De aztán „meghívást kaptam Jézus Krisztustól”. Huszonnyolc éves volt akkor. Hogyan történik egy ilyen meghívás? – firtatom.

– Ezt lehetetlen megmagyarázni. A szerzetesi életre háromféleképpen lehet meghívást kapni. Vannak olyanok, akik eleve megtapasztalják az elhivatottság pillanatát, másoknak ugyanez évekbe telik. És néha van úgy, hogy az ember egyszerűen csak tudja. – Paisziosszal is ez történt: hirtelen erős késztetést érzett arra, hogy egész életét Istennek szentelje és belépjen egy szerzetesrendbe.

– Váratlannak tűnik, de visszatekintve az ember észreveszi, hogy az életében mennyi minden mutatott egyértelműen abba az irányba. Nyolcéves koromban felvettem anyám fekete ruháját, hogy úgy nézzek ki, mint egy szerzetes.

Ahhoz, hogy valaki szerzetes lehessen Athoszon, gyökeresen szakítania kell a korábbi életével. Azok, akik – az általában egy-három évig tartó – noviciátust követően lesznek szerzetesek, még a születéskor kapott nevüknek is búcsút mondanak.

– Pedig milyen szép nevem volt – mereng Paisziosz. – Leónidasznak hívtak. – Egykori barátai közül néhánnyal ma is tartja a kapcsolatot. Ők is segítettek rendbe hozni a házat, amelyben ma lakik. – Vannak olyan régi barátaim, akik csak akkor hívnak, ha valakijük megbetegedett és azt szeretnék, hogy imádkozzam értük. Még azok is, akik nem vallásosak – teszi hozzá huncutul.
 

Két nappal később Barnabasz atya lát vendégül bennünket, Athosz proto episztatisza – szó szerint legfőbb elöljárója, másképpen elnöke. Gyökeresen más karakter, mint az örökké mosolygó Paisziosz. Ötven év körüli, aszketikus férfi, fénylő bőrrel. Kolostorában, a Vatopediben Barnabasz egyike a legspirituálisabb szerzeteseknek, és óriási tisztelet övezi. Éppen ezért az apátja egy évre a közösség hivatalos vezetőjévé nevezte ki, és ő elnököl a szerzetesi tanács kéthetente tartott összejövetelein is. Minden belső üggyel ez a tanács foglalkozik. A külügyek és a védelem Görögország feladata.

A kétszáz lakosú Kariész falu kormányépületében található irodájának fogadószobájában Barnabasz atya eltöpreng a kérdéseimen, és elmélyült válaszokat ad. Ez az első alkalom, hogy „hivatalos minőségében” újságírónak nyilatkozik.

Barnabasz atya halk szavú ember, két keze ujjhegyeit könnyedén egymáshoz szorítja, s szavait mintha egyenesen a kis diktafonhoz intézné, mely éppen előtte, a dohányzóasztalon fekszik.

– Aki ide jön, az maga mögött hagyja a világi életét, a karrierjét, a képesítéseit és a házaséletét, hogy a kolostor zárt világában kemény és nehéz életre vállalkozzék. Az őt idehozó erő segít abban, hogy felülemelkedhessék e világi létén, sőt legyőzhesse önmagát. Ez az erő – hitünk szerint – a Szentlélek adománya. Isten kegyelme.

Felhívja a figyelmet arra: maga a döntés, hogy valaki belép egy szerzetesrendbe, nem teszi az illetőt automatikusan jobb emberré. – A házasság és a szerzetesi élet két út, mely ugyanahhoz a célhoz vezet: Istent megközelíteni és megtalálni. Kétféle út, egyazon céllal. Az egyik a házasság, a másik a szerzetesség.

Alázatosság, szerénység és az emberi lét korlátainak tudata – aki mindezekkel rendelkezik, az képes alávetni magát a gondviselésnek, világítja meg Barnabasz atya a látszólagos ellentmondást a szerzetesi közösségben betöltött erős világi pozíciója és a szerzetesi alázatosság között. – A legfőbb elöljáró feladatára úgy tekintünk, mint munkára, amelyet testvéreink, Isten és a Szűzanya érdekében végzünk. Ez biztosítja, hogy ne legyenek önhitt gondolataink.

A szerzetesek ezeréves hagyományt követnek; annak a több ezer szerzetesnek a példáját, aki itt élt és a Szentlélek segítségével eljutott a megvilágosodás állapotába.

– Ha egy szerzetes saját aszketikus küzdelmeiben – böjttel, imádkozással, önmegtartóztatással –, testvéreinek és a zarándokoknak a szolgálatával követi a szent atyák parancsolatait, ezek azok az erőforrások, amelyek segítenek céljai elérésében.

Hasonlóságokat vélek felfedezni az Athosz-hegyi szerzetesi élet és a buddhista kolostorok között. Hasonlóan vélekednek az aszkéta életről, a meditációról, a munkáról és a megvilágosodás végső állapotáról. De az Athoszon uralkodó abszolút és megingathatatlan hit nem hagy teret az efféle megfontolásoknak. Ahogy Paisziosz mondja: – Bizonyos mértékig rokonszenvezem a bencésekkel, mert hasonló az életstílusuk: imádkoznak és dolgoznak. De csakis azért, mert hasonlóképpen élünk. Nem rokonszenvezem viszont a buddhistákkal. A buddhista szerzetes egyedüli törekvése az, hogy kiüresítse a tudatát. Mi is kiüresítjük a tudatunkat, de betöltjük Istennel. – Harminc évvel ezelőtt John atya, egy orosz származású amerikai szerzetes világosabban fogalmazta ezt meg nekem: „A meditáció egy technika. Az ima Istennel való kapcsolat.”

Időközben észreveszem, hogy Yasharban, aki általában merő logika és tudományosság, megbillent valami. A tudományos gondolkodás szerves tartozéka a kétely és a kérdezés. Athoszon azonban a kételyt azon gyengeségek egyikének tartják, amelyen rendíthetetlen hittel úrrá kell lenni. Yashar zavarodottsága csak fokozódik, amikor másnap megismerkedünk Milan Tanoviccsal, a szerb monostor, Hilandar szerzetesnövendékével. A 40 éves Milan a koszovói háború veteránja, aki igen aktív szerepet vállalt azokban a diáklázadásokban is, amelyek Szlobodan Milosevics szerb elnök megbuktatásához vezettek 2000-ben. Milan orvosnak készült, és egy zenekarban játszott. Irodalomról beszélgetünk, meg zenéről, politikáról és tudományról. Milan nagyszerű mesélő, csupa tűz. Yasharra mély benyomást tesz a korban hozzá közelebb álló férfi története. Diáklázadások, rockzene, természettudomány – ezek olyan dolgok, amelyekhez viszonyulni tud. De amikor a homoszexualitásra, az azonos neműek házasságára és más témákra terelődik a szó – amelyek Nyugaton most aktuálisak –, kiviláglik, hogy óriási a szakadék közöttük.

Milan elmeséli, hogy a szerbiai forradalom és több európai utazás után hogyan tért vissza a szülővárosába, Šabacba. Egy mélyen vallásos asszony révén megtapasztalta Istent, és hat hónapra elvonult a hegyekbe, egy kunyhóba. – Szó szerint magával az ördöggel küzdöttem meg ott. Beleremegtek az ablakok. A bútorok örvénylettek körülöttem. – Reméli, hogy itt, az Athosz-hegyen végre megtalálja az utat Istenhez.

– Olyan ez, mintha egyik pillanatban még a legjobb barátoddal beszélgetnél, a következőben meg már valaki mással a középkorból – jegyezte meg később Yashar.

Másnap búcsút veszünk Milantól, Hilandartól és Athosztól. A vízumunk lejárt, vissza kell térnünk hajón Uranópoliba, a határ görög oldalán lévő tengerparti üdülőhelyre. Ott a „világ” forgataga vár ránk, autókkal, bárokkal, strandokkal és turistákkal. Eszembe jut, mit mondott Barnabasz atya a zarándokokról. – A zarándokok és más ide látogatók pár napig megosztják velünk a szerzetesi életet. Amit látnak, az autentikus, az jó. Az atyák puszta szeretetből látják őket vendégül, és semmit sem várnak cserébe. Azt hiszem, ez az, ami mélyen megérinti az embereket.

Egy órával később partra szállunk Uranópoliban. Yashar újra a vállamra teszi a kezét. – Eljövünk jövőre is? – kérdi.

– Remek ötlet – válaszolom, és legbelül valami mély elégedettséget érzek, amiért a fiam magától állt elő ezzel a javaslattal.

Vote it up
274
Tetszett?Szavazzon rá!