Az ágytakaró

Elhatároztam, hogy a kinőtt bébiholmikból ágytakarót varrok, így őrzöm meg a lányom és a magam számára az első idők emlékét

Még mielőtt a lányom, Eva megszületett volna, több komódfiók telt meg bűbájos bébiholmikkal. Én csodás tervet eszeltem ki: úgy döntöttem, amikor majd valamennyi ruhácskát kinövi, a ruhatárából foltvarrással ágytakarót készítek jövendő nagylányágyára, dokumentálandó élete meghatározó első időszakának divatelemeit.

Néhány évig csak álmodozhattam a folttakaróról, miközben gondosan elrakosgattam a megkímélt állapotú ruhadarabokat, amelyeket Eva egy-egy évszakban kinőtt. Mialatt a kétesztendős Eva a kifestőkönyvét színezte, vagy amikor a négyéves Eva láncot fűzött, s oldalra hajtott fejjel vette szemügyre, vajon a mintához jól illik-e a következő gyöngy, én átnéztem a lányom hajdani ruháit, s azt próbáltam felmérni, mikor foghatok hozzá tervem kivitelezéséhez.

A lelkem mélyén egy kézműves lakozik, csakhogy főállású cikkíróként és anyukaként percnyi időm sem maradt az olyasfajta frivolságokra, amilyen egy hobbi. Mégis kiötlöttem egy távlati tervet, amely lehetővé tette, hogy olykor a foltvarrással foglalkozzam.

Valahányszor másoknak meséltem erről, mindig azt hangsúlyoztam, mennyire szeretni fogja a foltvarrásos takarót idősebb korában az én kreatív és okos leányom. De legbelül tudtam, hogy ezt az ágytakarót valójában magamnak készítem, hogy formát ölthessen alkotó energiám.

Ötéves korára Eva végre kinőtt annyi pólót, bodyt, ruhát és pizsamát, hogy nekiláthassak a takarónak. Esténként, amikor már mindenki ágyba bújt, néhány percet a „tervezettel” foglalkoztam. Már maga a kitűzött feladat is tele volt boldogító emlékekkel: ebben a rugdalózóban hoztuk haza a kórházból az újszülött Evát, aki végigbömbölte a hétperces utat, én meg ott kucorogtam mellette a hátsó ülésen. Aztán a halványkék ruha, amelyet az első szülinapi zsúrján viselt. Vagy a szuvenír póló, amelyet Floridában kapott, amikor először látogatta meg a nagyiékat, és szájtátva bámulta a pálmafákat. Eleinte óvatosan kézbe vettem mindegyik csinos ruhácskát, és azon tépelődtem, szabad-e felvagdosni őket. De amikor túlestem a fém és a textil első találkozása okozta megrázkódtatáson, szisztematikusan dolgoztam egy hónapon át, aminek eredményeként Eva egykori ruhatára többkupacnyi felhasználható folttá változott. Mindenből a legjellegzetesebb részt vágtam ki: a fodrot, a zsebet, a hímzett teáskannát, és ezek lettek a foltok központi „szereplői”.

Amikorra az utolsó ruhadarabot is szétvágtam, a színes csíkok és négyzetek beborították az ebédlőasztalt. Ekkor felébredt bennem a vágy, hogy kezem munkáját megmutassam valakinek. De vajon kinek? Biztosan Eva a legmegfelelőbb személy, döntöttem el, hiszen az ő ruhatára az alapanyag.

Eva csak úgy itta a szavaimat, és lenyűgözték saját múltjának számára eddig ismeretlen titkai

Mivel nem voltam tisztában azzal, miként reagálhat egy ötéves arra, hogy kinőtt kedvenc ruháit szétvagdosva látja, elsőként az emléktakaró ötletét vezettem elő neki, amely hamarosan a hálószobája dísze lesz, és egyelőre nem beszéltem arról, hol tartok a megvalósításban.

Nagy megkönnyebbülésemre lelkesen nézegette végig a foltokat, és minden negyediknél-ötödiknél a felismerés öröme csillant meg kék szemében. Aztán könyörögve kért, hadd segítsen az ágytakaró elkészítésében. Ez annyira váratlanul ért, hogy nem tudtam a hízelgésének ellenállni.

Egy-két hétig arra számítottam, hogy Eva elveszíti az érdeklődését a takaró iránt, de ő teljesen odavolt érte. Amikor esténként elérkezett a lefekvés előtti utolsó játék ideje, ő mindig a foltvarrást választotta. Olykor az ölembe ült, és együtt döntöttük el, mely foltok mutatnak a legjobban egymás mellett. Máskor meg ott állt mellettem, hogy segítsen, miközben én a varrógéppel összeillesztettem a foltokat.

Hatalmas boldogsággal töltött el, hogy ennyire tetszik neki a vállalkozásunk, mert soha életemben nem volt még senki, akivel megoszthattam volna a hobbimat. Külön tetszett az a gondolat, hogy az én technikamániás, okostelefon-függő lányomnak most megtaníthatom egy ősi mesterség alapjait.

A foltok apropóján sokféle beszélgetés zajlott le közöttünk. – Jé, ezt megismerem! – rikkantott Eva egy nemrégiben kinőtt pettyes kabát pöttyeinek láttán. Erről aztán oda keveredtünk, hogy mit szeret a legjobban az óvodában, ahová mindennap ebben a kabátban járt. Azokról a darabokról is tudni akart, amelyeket nem ismert fel, így aztán elmeséltem neki, mi történt, amikor ezt vagy azt a pólót vagy ruhát viselte – például akkor tette meg az első lépéseit, vagy látogatóban volt néhai dédnagymamájánál. Csak úgy itta a szavaimat, és lenyűgözték saját múltjának számára eddig ismeretlen titkai.

Több mint egy év eltelt, és Eva lelkesedése nem csökkent. Biztos vagyok abban, hogy a dolog vonzerejében közrejátszott a kettesben töltött idő is a háttérben zümmögő varrógéppel. Emellett természetesen az is maradásra ösztökélte, hogy emlékekből álló takarója lesz, amelynek elkészítésében maga is részt vett. A könnyű, foltvarrásos ágytakaró borítja majd az ágyát tavasszal és nyáron a belátható jövőben.

November legvégére készültünk el. Bár odakint már hűvös volt, hagytam, hogy Eva egy éjszakát a műremekünk alatt töltsön, mielőtt májusig elraktam volna. Azon az estén, amikor a ropogósan friss új takaróval ágyaztam meg neki, a sikeres kivitelezés öröme töltött el. Alig vártam, hogy elérkezzék a lefekvés ideje.

Amikor betakargattam a lányomat a sok éve kitalált emléktakaróval, Eva a szokásosnál sokkal erősebben és hosszabban ölelt magához engem.

Aztán a szobában éjszakára égve hagyott kis lámpa fényében láttam, hogy a lányom égszínkék szeme büszkeségtől csillog, és hirtelen megértettem: jóllehet a ruhadarabokat én raktam el, és egymagamban kezdtem el az ágytakaró gondolatával játszani, valójában az egész vállalkozás az első perctől kezdve Eváé volt, és ő még nálam is jobban várta ezt a tökéletes, meghitt pillanatot.

Vote it up
218
Tetszett?Szavazzon rá!