Az ég lázában

Szerzőnk vallomása a csillagászat napja apropóján arról, hogy valósággal újjászületett a felkelő Hold fényében

Az égi láz akkor fertőzött meg, amikor megpróbáltam – bizonyos értelemben – eljutni az űrbe. 1998 elején a barátaim, Chris és Catherine vásároltak egy komoly távcsövet, egy 15 centiméteres Makszutov–Cassegraint. Tudták, hogy középiskolás korom óta bolondulok a csillagászatért, így alig várták, hogy megmutathassák új játékszerüket.

Egy hideg téli éjszakán Chrisszel elgyalogoltunk Minnesota északkeleti részén egy befagyott tóhoz, s vittük a háromlábú állványra szerelt új távcsövet is. Chris az eszközt a Perseus-kettőshalmazra irányította, erre a két, mintegy 7000 fényévre lévő sűrű csillagtömörülésre. Nagylátószögű okulárt tett be, elvigyorodott, és így szólt: – Ezt nézd meg!

A teljes látómező csillagokkal volt tele, olyan nagyszerű felbontásban, hogy úgy éreztem, bármikor bemászhatok közéjük és lebeghetek.

Csillagmániám ezen 30 év utáni váratlan újjáéledése szinte véletlenül kezdődött. Néhány hónappal korábban, magam sem értem miért, megmutattam Chrisnek és Catherine-nek az Oriont, és felsoroltam csillagainak még serdülőkoromban megtanult neveit. A tiszta, sötét gyémántporként szikrázó csillagok szépsége szíven üthetett bárkit. – Az ott a Rigel – mondtam –, az meg a Betelgeuse és a Bellatrix. – Társaim nyilvánvalóan elkapták a csillaglázat, és lelkesedésük fertőzőnek bizonyult.

Egyetlen távcsövem egy olcsó, 60 milliméteres lencsés távcső (refraktor) volt, alig jobb annál, amellyel Galilei 1610-ben felfedezte a Jupiter négy legnagyobb holdját. Tizennégy évesen kaptam karácsonyra, s 1965 januárjában használtam először. Azóta néha arról álmodoztam, milyen is volna egy minőségi távcső, hiszen kis refraktorom inkább csak elfedte előlem, nemhogy feltárta volna a kozmoszt.

Az 1960-as évek végén, tizenévesen kiszámoltam, hogy ha minden újságkihordással keresett fillért félreteszek, 71 év alatt gyűlik össze a pénz álmaim távcsövére. Amikor azonban vándor erdőtűzoltóként felnőtt fizetéseket kezdtem kapni, az álom a haszontalannak vélt ábrándok süllyesztőjébe került.

A tóparti éjszaka után nem hagyott nyugodni a gondolat: miért ne vennék egy jó távcsövet? A birtoklási vágy azonban eretnekségnek tűnt, így igyekeztem elfojtani. Amire vágytam, az vagy 4000 dollárba került volna.

Aztán jött az El Nino. Ha lakóhelyemen, Észak-Minnesotában a következő évben sok erdőtűz ütne ki, akkor elképzelhető lenne, hogy kifizetjük a számláinkat, félreteszünk némi pénzt a nehezebb időkre, és még így is marad annyi, hogy meg tudjunk venni egy igazán jó teleszkópot.

Hat hétig rágódtam az ötleten. Végül megemlítettem a feleségemnek, Pamnek (aki szintén tűzoltó), majd rögtön bűntudatot éreztem, hogy annyi szűkös évünk után egyáltalán szóba hoztam. Szúrósan nézett rám. – Nemcsak a pénzről van szó, igaz? – kérdezte végül.

– Főleg a pénz a gond – kezdtem –, de egyébként meg úgy érzem, nem érdemlek meg egy ilyen klassz holmit. – A bűntudat mellett most már szánalmasnak is éreztem magam.

– Marhaság! – Ezután saját kedvenc példáim egyikével érvelve elmagyarázta, hogy akár holnap meg is halhatok, s ilyenformán felesleges minden anyagi előrelátás. – Vedd meg azt a távcsövet – fejezte be a vitát. – Az élet rövid.

Eldőlt tehát a kérdés. A következő öt hétben főként sört és hamburgert kedvelő tűzoltócimboráim agyára mentem azzal, hogy folyton a távcsövekről beszéltem.

Az 540 milliméteres TV-101 káprázatos eszköz. A sima, fekete felületet olyan gyönyörűen munkálták meg, hogy már a távcső célra irányítása is felér egy Mercedes vezetésével.

Gyakorlatias, ugyanakkor már-már költői hangvételű Csillagászat című könyvében Robert Burnham, Jr. azt írta, hogy az amatőr csillagászoknak van egy nagy előnyük más amatőrökkel szemben. A kőzetgyűjtőknek például másod- és harmadrendű példányokkal kell beérniük – soha nem lesz az övék a Hope-gyémánt vagy egy teljes Triceratops-csontváz. A műkedvelő csillagász azonban „az eredetieket tanulmányozhatja; az égbolt remekművei ugyanannyira az övéi, mint a világ nagy obszervatóriumaiéi”.

Mielőbb ki akartam próbálni új távcsövemet, de előbb az időjárás fordult rosszra, majd közeledett a nyári napforduló, s így az égbolt erdei házikónk fölött csak este 10 után lett teljesen sötét. Délutánonként szundítottam, hogy jóval éjfél után is éber maradhassak, ha végre rés nyílik a felhők között.

Egy júniusi estén aztán 22 óra 30 perckor végre felállíthattam a TV-101-et. Tiszta éjszaka volt. A fogyó Holdnak 11 óra körül kellett felkelnie, hogy fénybe borítsa az eget, így nem sok időm maradt, hogy halovány, távoli objektumok, például galaxisok, csillaghalmazok vagy ködök után kutassak.

A teleszkópot a Lant csillagkép felé fordítottam, azon belül is a híres Gyűrűs-ködre, az egyik leghíresebb planetáris ködre. Régi 60 milliméteres távcsövem három évtizede csak elmosódott pontnak mutatta.

Gyűrűs-köd (M57, NGC 6720) az egyik leghíresebb planetáris köd a Lant csillagképben

Amikor beállítottam a TV-101-et, a lélegzetem is elállt. Tisztán és fenségesen rajzolódott ki előttem a Gyűrűs-köd! Örömömben hangosan felnevettem. Rengeteg fényképet láttam már róla, de ez más volt, ez az „eredeti” volt. Vad örömtáncot jártam az állvány körül. Újra felébredt bennem az egykori áhítat és csodálat.

Kristálytisztán láttam magam előtt 1965 nyarát: 14 éves vagyok, lelkes és izgatott. Az az öreg 60 milliméteres távcső az összes hiányosságával együtt megváltoztatta a világnézetemet – szó szerint mássá tette az életemet. Nekem, a kisvárosi kamasznak is megadta a felfedezés lángoló örömét. Most pedig ismét ugyanilyen boldogság és felszabadultság töltött el. Bár akkoriban a körülmények – a családom szétesése, a vallási zavarodottság, a sorozás közelgő réme – gyors felnövésre késztettek, egyvalamiben nem szenvedtem hiányt: reményben. A jövőben végtelenül sok lehetőséget láttam – akárcsak a teleszkópban.

Így esett, hogy azon a júniusi éjszakán a Gyűrűs-köd és a felkelő Hold fényében, 47 éves fejjel újjáéledtem és újjászülettem.

Vote it up
262
Tetszett?Szavazzon rá!