Az élet dolgai

Íme, a szülői hivatás egyik sorsdöntő pillanata

Kapcsolódó cikkek

Nagyobbik fiam, Zeb egyik nap az iskolából hazaérve tárgyilagos hangon kijelentette: – A srácok tizenöt éves koruk körül kibábozódnak.

– Hogy mit csinálnak? – meredtem rá értetlenül.

– Kibábozódnak – ismételte meg. – A hangjuk megváltozik. Mindenfelé szőr nő rajtuk. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ma egy doktornő előadást tartott az osztályban.

Eszembe jutott, hogy egy hónappal korábban lelkesen mesélt nekünk a lepkék elképesztő bebábozódásáról, melynek során parányi hernyóból csodálatos repülő lénnyé változnak át.

Nevetésemet visszafojtva megjegyeztem: – Vagyis férfivá kezdenek átváltozni?

– Igen – vonogatta a vállát. – Valami ilyesmi.

– Kibábozódnak – ízlelgettem a szót. – Nem is rossz.

– Tulajdonképpen tényleg efféle történik – mondta erre a feleségem, Melanie.
 

A tízéves Zeb jóval tájékozottabb a szex dolgaiban, mint én voltam ilyen koromban. Ez biztos, ugyanis Melanie-val elhatároztuk, azon a nyáron, mielőtt elkezdte volna a negyedik osztályt, beszélünk vele az „élet dolgairól”. Döntésünk, hogy elmondjuk neki, hogyan születnek a kisbabák, közvetlenül abból az élményből fakadt, amit gyerekként Melanie meg én átéltünk.

Kisebbik fiunknak, Jake-nek azt mondtuk, nyugodtan nézheti a tévét a mi hálószobánkban, s ez a huszárvágás biztosította, hogy zavartalanul időzhettünk a konyhában. Magunkhoz vettük Az emberi test ábécéje című alapművet, és Zebbel szemközt letelepedtünk a konyhaasztalhoz.

– Szeretnénk, ha néhány dologgal tisztában lennél, mielőtt elkezded az iskolát ezen az őszön – kezdte Melanie.

Zeb keresztbe fonta a karját a mellén, és olyan pillantást vetett ránk, mint aki veszélyt szimatol: szemét félig lehunyta, alsó ajkát előretolta.

– Tudod, hogyan születnek a kisbabák? – folytatta Melanie.

– Igen – vágta rá Zeb sietve. – Tudom. – Két karja még jobban megfeszült.

– Hogyan? – kérdeztem. Elmosolyodtam, megpróbálván némileg oldani a vallatásra emlékeztető feszült hangulatot.

Megvonta a vállát.

– Szeretnénk elmagyarázni neked – mondta Melanie –, hogy ha a srácok valami marhaságot akarnának bemesélni erről az iskolában, tudd, mi az igazság. – Majd tétován felém fordult: – Nos, Bret?

Nagy levegőt vettem, nyeltem egyet, és Zebhez fordultam.

De ő két tenyerével betapasztotta a fülét.
 

Emlékszem, egyszer vacsora közben az édesanyámra néztem, és kertelés nélkül nekiszegeztem a kérdést: – Mondd, anya, hogyan születnek a kisbabák?

Negyedik osztályos lehettem, akkoriban kezdtem fölszedegetni az életről szóló ismereteimet az „utcáról”. Soha nem felejtem el, hogyan reagált erre az apám. – Hé! – ordított rám, felém hajolt, egyik kezében villa, a másikban kés. – Mire nem vetemedsz?!

Nem viccelek. Tényleg ezt mondta.

Anyám a védelmemre kelt: – Hiszen csak tudni akarja.

Apám kiegyenesedett a székében. Mi, a négy gyerek várakozón néztünk rá. Ő a késsel és villával nekiesett a tányérján levő sülthúsnak. – Hát erre nem ez a megfelelő hely és idő. Ez a kérdés tapintatlan.

Jó négy évig nem is tértünk vissza rá. Addigra néhány barátommal együtt már elbarikádoztuk magunkat védősáncaink mögé, és a Playboyból kitépett gyűrött lapok felett kajánkodtunk.

Aztán egyik nap édesanyám váratlanul így szólt: – Apádnak beszéde van veled. – Apám ránézett, nyelt egyet, és így szólt hozzám: – Rendben, menjünk – és elindult a folyosón a hálószobájuk felé.

Ott leült az ágyra. A tekintete kerülte az enyémet. Kezét a combjára fektette, fölemelte, majd ismét leengedte. – Nos – mormolta. – Hát igen.

Ilyennek még soha nem láttam: tanácstalan volt, zavarodott. Hogy segítsek rajta, óvatosan megjegyeztem: – Ki vele, apa! Figyelek.

Rám emelte a tekintetét. – Nos, hát mit akarsz tudni?

Megvontam a vállam, hagytam, hogy a kérdés néhány percig megválaszolatlanul függjön a levegőben, majd kijelentettem: – Már mindent tudok.

– Rendben – vágta rá sietve, és megkönnyebbülten fölsóhajtott. – Jó. Akkor jó. – Aztán fölnevetett. Őszinte, öblös nevetés volt ez, hozzá foghatót addig még nem hallottam.

Ez volt hát életem nagy, tisztázó beszélgetése, amiben a magam korabeli vagy részesül, vagy nem. Nekem volt részem benne, noha semmit sem adott, kivéve apám riadtan esdeklő tekintetét.
 

Amikor megmutattuk neki az ábrákat és a fényképeket, Zeb leengedte a kezét, és tágra nyílt szemmel meredt rájuk. Nem emlékszem már, mit mondtunk neki, de igyekeztünk tárgyilagosan a tényekre szorítkozni.

Zeb a végén nevetésben tört ki, ami nagyon hasonlított az apáméhoz: a megkönnyebbülés fejeződött ki benne a nagy misztériummal, a szexszel kapcsolatban.

Beszámolónk végén közöltük Zebbel: az a legnagyobb csoda, hogy mindez szeretetből és tiszteletből fakad. Elmondtuk neki, hogy ez pecsételi meg feleség és férj összetartozását. A szex Isten adománya, azután élhetünk vele, hogy szerelmünket a házasság szentsége megerősítette.

Zeb most már tudja az igazságot. Legalábbis az édesanyjának és az édesapjának szerepe volt abban, hogy megtudta.

A szerelem misztériuma engem még ma, tulajdon házasságomban is naponta bámulatba ejt. Egyik este az autóban ültünk, és a kocsifelhajtón tolattunk kifelé.

– Várj! – szólalt meg Melanie. – A napszemüvegem. – Megálltam. Ő kiszállt, és elindult a bejárati ajtó felé. Volt valami a haja esésében, a tarkója ívében, amitől önkéntelenül kiszaladt a számon: – Mondjátok, hát nem gyönyörű?

A fiúk némán kuporogtak a hátsó ülésen. Végül Zeb megszólalt: – De igen.

Aztán felharsant Jake hangja: – Tök jó csaj! – bukott ki belőle. Hátrafordultam és rámeredtem. – Igazán dögös – tette még hozzá.

– Hát ezt meg kitől tanultad? – kérdeztem a nevetéssel küszködve.

– A haveromtól, Garrettől – felelte Jake, még mindig vigyorogva. – Mindig ezt mondja, valahányszor meglátja Sarah-t és Elizabethet.

Megcsóváltam a fejem. Még nem végeztünk. Most Jake-en a sor.