Az élet három igazsága

Gyakran elgondoltam régebben, hogy milyen érzés lehet, ha valaki rákos. Sajnos most már tudom

Gyakran elgondoltam régebben, hogy milyen érzés lehet, ha valaki rákos. Megtudja, hogy hordoz magában valamit, ami elemészti, hogy undorító massza nő a csontjai, a szervei körül. Nemrég még gondtalanul élte az életét, s nem is tudta, hogy odabent árulás készül.

Persze arra számítottam, hogy még évtizedekig nem fogom ezt átélni. Mindig is erős voltam és egészséges; rendszeresen jártam bikram jógára, két kilométereket úsztam egy öbölben sydney-i otthonom közelében, két kisgyereket neveltem, tévéműsorokat vezettem és írtam.

De most már tudom: olyan érzés, mintha terhes volnék. A bensőmben csendesen növekvő tumor egy hétvégén hirtelen felfúvódott, és a hasam kidomborodott.

Különös volt; hónapok óta puffadtnak éreztem magam, és egyre szűkebbek lettek a ruháim. Állandó kimerültség gyötört, de ezt az orvos az életmódommal magyarázta.

Aztán egy júniusi vasárnap kínzó fájdalom sújtott le rám, és kórházba kerültem. Most már kísérteties volt a hasonlóság a terhességgel – amikor mentem, egymáshoz préselődtek a belső szerveim. Ha egy pillanatra elkalandozott a figyelmem, azt képzeltem, mindjárt rúg a kicsi, és a hasamhoz kaptam.

Aztán minden eszembe jutott. Nem gyereket hordtam. Hanem egy kosárlabda nagyságú tumort a köldököm és a gerincem között. Sötét, gyilkos magzatot. Nem tudtam, akarom-e, hogy kioperálják, kiűzzék belőlem.

A diagnózis ijesztően hangzott: petefészekrák. – Őszinte leszek, Julia – mondta a sebész, amikor azt kérdeztem, lehet-e jóindulatú a daganat. – Minden jel arra utal, hogy nagy a baj.

Két héten át vártam a műtétre, és nem tudtam, megérem-e az év végét.

Amikor ilyen diagnózissal szembesül az ember, a világ kicsiny réssé szűkül; hirtelen rájön, milyen kevés dolog számít. Értesítettem a családot meg a közeli barátokat, aztán pedig bezárkóztam.

A rémület szorításában riadtam fel hajnalonként, és a halálról elmélkedtem, mielőtt felkeltem, hogy előkészítsem a fiamat meg a lányomat az iskolára. Az uzsonnára szánt szendvicsüket vajaztam, amikor telefonált a sebész, és közölte, hogy alighanem áttétem van a májamban. Az ajkamba haraptam, kettévágtam a szendvicset, és útban az iskola felé erősen markoltam a gyerekek kezét.

Úgy éreztem magam, mint egy virág, amely összezárja a szirmait, felkészül az éjszakára

A műtét előtti napokban kikapcsoltam a telefonomat és a számítógépet. Olyan intenzitással imádkoztam, hogy egyszerre szokatlan nyugalom szállt meg. Úgy éreztem magam, mint egy virág, amely összezárja a szirmait, felkészül az éjszakára.

Amikor rákot állapítanak meg nálad, magadra maradsz a tehetetlenségben. Lefuthattál ezer mérföldet, brillírozhattál a legnehezebb vizsgákon, de mindez semmin sem változtat. Csak az operáció maradt.

A műtét öt órán át tartott. A tumort eltávolították, de szokatlanul nehezen. Nyolc napig tartottak az intenzíven, kábelek és pityegő masinák hálójában, a tüdőmből, májamból csövek álltak ki. Annyi gyógyszert kaptam, hogy látomásaim támadtak – egy reggae zenész ült némán az ágyam szélén, a bátyámnak három feje nőtt, és a kórteremben gyakran esett az eső.

Ragaszkodtam a nővérekhez, hálálkodtam a kedvességükért, és azon töprengtem, létezik-e fontosabb mesterség. A sebészekhez is ragaszkodtam, akik örömmel állapították meg, hogy a két tumor – mind a két petefészken – mégsem rosszindulatú; nem petefészekrákom van, hanem egy másik, ritkább fajta, amely kiújulhat, de nem agresszív, ezért nagyobb túlélési eséllyel kecsegtet.

Lassan visszanyerem az erőmet. Újra egyenes derékkal sétálok, és fájdalom nélkül ébredek. Már autót is vezethetek, s arra készülök, hogy újra dolgozzam. Jók a kilátásaim, de hozzá kell szoknom az érzéshez, hogy rettegek a kiújulástól.

Ezen a héten a vérvizsgálat nem utalt ráksejtek jelenlétére. Ám a vágás végigfut az egész törzsemen. Állandósul az érzés: megváltoztam. Különös lesz visszatérni az életbe.

Amikor kijöttem a kórházból, arra lettem figyelmes, hogy mindenki kicsinységek miatt aggódik. Elcsodálkoztam, mik miatt tudnak panaszkodni az emberek a közösségi médiában: megfázás, bosszantó politikusok, munkahelyi gondok.

Legszívesebben odakiáltottam volna nekik: DE HÁT ÉLTEK! Éltek! Minden nap áldás, amelyet kiegyenesedve és könnyedén, fájdalom nélkül mozogva tölthettek.

Még nem állt össze bennem, hogy mindez mit jelent. Azonban három alapigazságot tisztábban látok, mint bármikor.

Egy: a nyugodt ima hihetetlen erőt ad. A nyugtalanság elsorvaszt. A rákesetek kapcsán emlegetett „bátor” küzdők története hamisan csengett a fülemben. Én nem akartam harcolni. Én csak Istenhez fohászkodtam. És azt hiszem, sikerült elérnem azt az állapotot, amelyet a görög filozófusok ataraxiának neveznek, a lelki nyugalomnak azt a fokát, amely meglepő erőtartalékokat szabadít fel.

Kettő: magam is próbáltam már rémült ismerősöket vigasztalni. De azok az igazi társak, akik a rossz hírre hozzád sietnek, elsimítják a ráncaidat, amikor úgy nézel ki, mint egy kísértet, gügye történetekkel megnevettetnek, főznek neked, vagy húszórás repülőútra indulnak csak azért, hogy megöleljenek. Mindenekelőtt a családod tagjai.

Három: alighanem felesleges kivonulnunk a vadonba, mint Henry David Thoreau, hogy „tudatosan éljünk”. Képtelenség és rettenetesen kimerítő minden napot úgy tölteni, hogy az az utolsó. De abban is van valami, hogy az ember végrendelkezik kiskorú gyermekei javára. Ilyenkor egy pillanatra megáll a világ.

Néhány napja megkérdezte az orvosom, hogyan tudtam olyan higgadtan viselkedni a műtét előtt. Megmondtam neki: imádkoztam, kizártam a negatív gondolatokat, a drámát, és magam köré gyűjtöttem a családomat és ismerőseimet, akiknek nagy a szívük és helyén van az eszük. Megpróbáltam tudatosan élni.

– Ha elfogad egy tanácsot – mondta a sebész –, ezentúl éljen így.
 

Julia Baird újra úszik, és dolgozik a tévéműsorain, emellett életrajzi könyvet írt Viktória királynőről.       

Vote it up
90
Tetszett?Szavazzon rá!