Az élet valódi csodái

Ámulatot keltő történetek valóra vált kívánságról, gondoskodásról és váratlan karácsonyi meglepetésekről

 

A Young Girl’s Gift
One Sunday afternoon last December, Ann Sutton happily watched over a holiday cooking spree in her kitchen. Son Mickey stirred up a batch of candy. Daughter JaKeilla and her boyfriend, Frank, popped cookies in and out of the oven. In the middle of it all was younger daughter Kinzie, a seven-year-old dynamo who munched on cookies and called out instructions from a table covered with red and green place mats.

With a social worker mother and a youth worker father, the Sutton children had inherited their parents’ commitment to service and knew never to take their good fortune at Christmas for granted. The median household income in Wayne County, Kentucky, where they lived, was only $28,000, and the Suttons’ dinner conversation often turned to local families in need. Many of Ann’s clients had lost jobs when the houseboat industry in nearby Monticello collapsed. Many others hadn’t recovered from the downturn in the coal industry.

Knowing how much her own children loved presents at Christmas, Ann always tried to seek help for one or two destitute families. This year, Kinzie was thrilled that Santa Claus would make a special visit to a 22-year-old mother named Ashley who worked in a factory and was raising her 12-month-old son, Evan, and her 12-year-old brother, Kenny, by herself.

Amid this joyful Sunday, the phone rang. A representative from a local organization was calling to say that the aid Ann had requested for Ashley had fallen through. No Santa Claus, no presents, nothing.

Ann saw the cheer vanish from her children’s faces at the news. Kinzie’s chatter stopped. Without a word, she slipped down from her chair and ran from the room. Back in the silent kitchen, it didn’t feel much like Christmas anymore.

Kinzie returned, her face set with determination. She had opened up her piggy bank, and now she counted out the coins and crumpled dollar bills, one by one, onto the kitchen table: $3.30. Everything she had.

“Mom,” she told Ann, “I know it’s not much. But maybe this will buy a present for the baby.”

Then suddenly everyone was reaching into pockets and purses. Mickey and Frank gathered small bills and handfuls of change. JaKeilla ran into her room and cleaned out her Wizard of Oz coin bank. Adding to Kinzie’s gift became a game, with everyone hunting for loose change. Kinzie’s squeals of joy rang through the house.

As the money piled up on the kitchen table, Frank began rolling coins into paper sleeves. By the time the search ended, there was a small mountain of bills and a neat stack of rolled coins. The total: $130. “God multiplied your gift,” Ann said to Kinzie.

At a breakfast meeting the next day, Ann told her coworkers about her daughter’s latest project. To her surprise, staff members began to open their purses and empty their pockets to add to Kinzie’s stash. The generosity was contagious.

Throughout the day, Ann’s colleagues dropped by with contributions. Each time a little money came in, Ann called home. And with each report from her mother, Kinzie would scream into the phone and do a little dance of triumph.

By day’s end, the story of Kinzie’s gift had spread beyond Ann’s office. She received a call from an anonymous donor. If a seven-year-old could give everything she had, he said, he should at least match her gift 100 to 1. He contributed $300.
The total was now $500—plenty for a Christmas for three.

That evening, Kinzie went with her mother and sister to spend the money. They bought pants, shirts, pajamas, and household necessities in bulk. There was a pair of cool-looking boots just right for a 12-year-old boy, a pretty scarf for Ashley, and heaps of toys for the baby. They even had enough to buy food for a Christmas dinner.

On Christmas Eve, Ann drove through the pouring rain to the small trailer where the family lived, then backed her Trailblazer close to the door. When Ashley opened the door, Ann stood under her umbrella and wished the astonished woman a merry Christmas. Then she began to unload the gifts from the car, handing them to Ashley one by one.

Ashley laughed in disbelief, and still the presents came. Ann abandoned the umbrella, and the young woman joined her in the rain, passing gifts inside to Kenny. “Please, can I open up just one tonight?” he begged. Soon both women were soaked to the skin, and surprise had turned to something deeper, the kind of joy that brought them close to tears.

Reflecting on a little girl’s generosity, Ashley says she hopes she’ll one day be able to do something similar for someone else in need. “Kinzie could have used that money for herself, but she gave it away,” Ashley says. “She’s the type of kid I’d like my son to grow up to be.”

Egy kislány ajándéka
Múlt év decemberében, egy vasárnap délután Ann Sutton vidáman szemlélte konyhájában a beindult ünnepi „főzőüzemet“. Mickey fia jókora adag házi készítésű cukorka alapanyagát kavargatta. Lánya, JaKeilla és a barátja, Frank az aprósüteményeket sütötték. A nagy felfordulás közepette a kisebbik lány, a hétéves örökmozgó Kinzie sütit majszolt, s közben fennhangon különféle instrukciókat osztogatott a piros és zöld tányéralátétekkel borított asztaltól.

A Sutton gyerekek, akiknek édesanyja szociális munkás, édesapja ifjúságvédelmi szakember, örökölték szüleiktől a mások iránti odafigyelést, és tudták, hogy a karácsonyi ajándékot soha nem tekinthetik magától értődőnek. Lakhelyükön, a Kentucky állambeli Wayne megyében, a sok szegény család él, és Suttonék vacsoraasztalánál a beszélgetés gyakran terelődött a nélkülözőkre. Ann gondozottjai közül sokan állás nélkül maradtak, amikor a közeli Monticellóban tönkrement a lakóhajó-építő ágazat. Mások a szénbányászat hanyatlása miatt jártak rosszul.

Jól tudván, hogy saját gyermekei mennyire örülnek az ajándékoknak, Ann mindig megpróbált segélyt szerezni egy-két szűkölködő családnak is. Idén Kinzie ujjongott az örömtől, hogy a Mikulás ezúttal ellátogat Ashley-hez, a 22 éves édesanyához is, aki egy gyárban dolgozik, és egyedül neveli 12 hónapos kisfiát, Evant, meg tulajdon öccsét, a 12 éves Kennyt.

A vidám hangulat közepette megcsörrent a telefon. A helyi szervezet egyik képviselője közölte, hogy a segélyből, melyet Ann kért Ashley számára, sajnos nem lesz semmi. Nincs Mikulás, nincs ajándék, nincs semmi.

Ann látta, hogy a hír hallatán gyermekei arcáról eltűnik a jókedv. Kinzie csacsogása abbamaradt. Némán lecsusszant a székről, és kiszaladt a helyiségből. A hirtelen elcsöndesülő konyhában nyoma sem volt már a karácsonyi hangulatnak.

Kinzie visszatért, kis arcán komoly elhatározás tükröződött. Feltörte a malacperselyét, és leszámolta a konyhaasztalra az érméket és a gyűrött egydolláros bankókat: 3 dollár 30 centet, a teljes vagyonát.

– Mama – szólt oda Ann-nek –, tudom, hogy ez nem sok. De talán kitelik belőle egy ajándék a kisbabának.

Egyszeriben mindenki kutatni kezdett a zsebében és a pénztárcájában. Mickey és Frank kisebb címletű papírpénzeket és maréknyi aprót szedett össze. JaKeilla a szobájába szaladt, és kiürítette a bádogperselyét. Játék kerekedett abból, hogy hozzáadjanak Kinzie ajándékához, mindenki kósza pénzérmékre vadászott. Kinzie boldog sikongatása visszhangzott a házban.

A pénz egyre gyűlt a konyhaasztalon, és Frank elkezdte rolnikba tekerni az érméket. Mire a keresés véget ért, kisebb kupac papírpénz és egy tisztes halom rolnizott érme sorakozott az asztalon. A végösszeg: 130 dollár. – Isten megsokszorozta az ajándékodat – mondta Kinzie-nek Ann.

Másnap a reggelivel egybekötött megbeszélésen Ann beszámolt munkatársainak a kislánya legújabb tervéről. Nagy meglepetésére a többiek is a pénztárcájuk után nyúltak vagy a zsebükben keresgéltek, hogy ők is megtoldják valamivel Kinzie pénzét. A nagylelkűség ragályosnak bizonyult.

A nap folyamán Ann munkatársai be-beugrottak hozzá az adományukkal. Valahányszor újabb összeg folyt be, Ann hazatelefonált. S valahányszor Kinzie meghallotta édesanyja beszámolóját, boldogan kiabált a telefonba, és örömében táncra perdült.

A nap végére Kinzie ajándékának híre túljutott Ann irodájának falán. Telefonon jelentkezett egy névtelen férfi adományozó. Ha egy hétéves odaadhatja mindenét, amije van, mondta az illető, akkor neki legalább a százszorosát illik adnia. És 300 dollárt küldött. A végösszeg most már 500 dollárra rúgott – ami bőven elegendő három embernek karácsonyra.

Aznap este Kinzie édesanyjával és nővérével együtt elment, hogy elköltse a pénzt. Nadrágokat vettek, inget, pizsamát és háztartási eszközöket – nagy mennyiségben. Kaptak egy nagyon trendi bakancsot is, pont egy 12 éves fiúnak illőt, egy csinos sálat Ashley-nek és rengeteg játékot a kisbabának. Még arra is futotta, hogy bevásároljanak a karácsonyi vacsorához.

December 24-én este a zuhogó esőben Ann elhajtott a kis lakókocsihoz, ahol a család élt, aztán a Trailblazerrel egészen közel tolatott az ajtajukhoz. Amikor Ashley kinyitotta az ajtót, Annt pillantotta meg, aki az esernyő alatt állva boldog karácsonyt kívánt az elképedt fiatalasszonynak. Aztán nekiállt kipakolni a kocsiból, és egymás után adogatta az ajándékokat Ashley kezébe.

Az asszony hüledezve nevetett, de az ajándékok sorának csak nem akart vége szakadni. Ann lerakta az ernyőt, Ashley pedig csatlakozott hozzá az esőben, és sorra adogatta be a lakókocsiba az ajándékokat Kennynek. – Kibonthatok ma este legalább egyet? Kérlek! – esdekelt a kisfiú. Hamarosan mindkét nő bőrig ázott, és a csodálkozás helyébe valami sokkal mélyebb érzés lépett, az örömé.

Ashley elgondolkodott a kislány nagylelkűségén. Mint mondja, reméli, hogy egy nap majd olyan helyzetben lesz, hogy valami hasonlót tehet egy segítségre szorulóért. – Kinzie magának is vehetett volna valamit a pénzéből, ehelyett nekünk adta – mondja a fiatalasszony. – Szeretném, ha a fiam is ilyen gyerek lenne majd, ha felnő.