Az élet valódi csodái

Ámulatot keltő történetek valóra vált kívánságról, gondoskodásról és váratlan karácsonyi meglepetésekről

Kapcsolódó cikkek

 

The Magic Writer
Gary Cotter was a big, solid guy who had earned his living as an industrial spray painter. He loved old cars, Irish music, and telling stories to his friends after work at the Omega, a 24-hour diner. Most of all, Gary Cotter loved his kids, his grandkids, and Gail, his wife of 37 years.

He loved Christmas too. Every year, it was Gary who picked out the tree, hung the decorations, and strung cards around the family room of their home in Bay View, Wisconsin. Exuberant, affectionate, vivacious—to his family, Gary was larger than life.

In 2006, he was diagnosed with oral cancer. By Thanksgiving of 2007, he was dying. His family moved him from the hospital to receive hospice care at home. Yet, as if he could not bear to say goodbye to his loved ones at the time of year that meant so much, Gary hung on into the Christmas season.

It was Gail who swallowed her anguish on December 18 and gave her husband permission to leave them. She held Gary’s hand and told him, “It’s okay to go.”

When Gary stopped breathing, Gail called her daughter, Michelle, who lived across town. “Dad’s gone,” she said. Michelle rushed to her mother’s side. On the drive over, she turned on the radio and heard “I’ll Be Home for Christmas.” Every time she turned on the radio for the next week, she heard the song and was comforted. But Gail was overcome by her loss.

By April, Gail had moved in with Michelle and her husband and their daughters, ages three and one. And just like that, it was Christmastime again, the anniversary of Gary’s death. The holiday had become joyless for Gail. She missed Gary’s touch, his voice, the way he filled the room, the way he filled their lives.

Concerned about Gail’s continuing grief, Michelle often planned outings with her mother. One evening, she suggested that they go shopping at Big Lots, a store where her father had enjoyed hunting for bargains. For Gary, a trip to Big Lots at Christmastime had been a treasure hunt, with surprises around every corner, all destined for those he loved most.

As mother and daughter pulled into the parking lot, Gail, conscious of Michelle’s worry, tried to put on a cheerful expression. She knew that her granddaughters were eagerly awaiting the surprises that always turned up on Christmas Day. But without Gary, shopping at Big Lots was sad.

Inside the store, the women split up to search the shelves and tables for gifts for the girls. Gail wandered listlessly to the back of the store, where she saw a stack of Magic Writer tablets, popular doodle pads that kids can draw on and then clear by pulling a knob. Gail picked up one of the tablets to try and saw something written on it. She turned the screen sideways to read the markings. Suddenly, she froze.

In bold block letters, the message said “I love you Gail.”

Gail called out to her daughter: “Shelly, come here, quick.”

Michelle was a few aisles away, looking at dollhouse furniture. “What is it? Just tell me, Mom,” she said. Gail called out again. This time, Michelle heard the urgency in her mother’s voice. She ran over.

Gail was holding out the tablet in trembling hands. “Did you write this?” she asked her daughter. Michelle shook her head.

The handwriting didn’t look like Gary’s. Gail is a common enough name. Anyone passing through the store could have written the words for any reason and at any time—a teenager teasing his girlfriend, a husband writing an apology to his wife, a father showing affection for a young daughter. But Gail knew whom the message was for.

“Oh, my God,” she said. “Dad left me a sign.”

Gail bought the toy, telling the woman at the checkout counter not to erase the message. Then she and her daughter took it home. Gail put it in her bedroom, out of the kids’ reach—one light touch and the message might vanish forever. A year later, it’s still there: a promise for all Christmases to come.

Gail is a practical woman. Neither she nor her daughter is easily fooled by cheap mysticism or discounted grace. But Gail believes this—that at the loneliest moment of her life, a surprise and a treasure, a message of love, “was put there for me to find.”

Every child knows that Christmas is a season of surprises. And every adult knows that hidden amid sorrows and joys, disappointments and losses, closeouts and odd lots of discounted items, the ultimate surprise is love.

A varázstábla
Gary Cotter nagy darab, jól megtermett fickó volt, aki ipari dukkózó-festőként kereste a kenyerét. Imádta a régi kocsikat, az ír zenét, és szeretett jókat beszélgetni a barátaival munka után az Omegában, az éjjel-nappal nyitva tartó kisvendéglőben. De Gary Cotter mindennél jobban a gyerekeit szerette, az unokáit és Gailt, aki már 37 éve volt a felesége.

A karácsonyt is szerette. Ő választotta ki minden évben a fát, feldíszítette, majd zsinegre fűzött üdvözlőlapokkal aggatta tele az otthonuk nappaliját a Wisconsin állambeli Bay View-ban. Az életerős, csupa szív és vidám férfi volt a család éltető eleme.

2006-ban Gary szájában rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak. 2007 hálaadás napja tájékán a férfi már haldoklott. A családja hazahozta őt a kórházból, hogy utolsó napjaiban otthon gondozhassák. De mintha képtelen lenne rá, hogy az évnek abban az időszakában mondjon búcsút szeretteinek, ami oly sokat jelentett számukra, Gary még a karácsonyi ünnepek közeledtével is tartotta magát.

Végül Gail volt az, aki a fájdalmát legyűrve december 18-án megengedte a férjének, hogy eltávozzon tőlük. Gary kezét fogva így szólt hozzá: – Rendben, most már nyugodtan elmehetsz.

Amikor Gary megszűnt lélegezni, Gail felhívta a lányát, Michelle-t, aki a város túlsó felén lakott. – A papa elment – közölte vele. Michelle azonnal indult, hogy ott lehessen édesanyja mellett. Odaúton a kocsiban bekapcsolta a rádiót és ezt a számot hallotta: „Karácsonyra otthon leszek.” Az elkövetkező héten, valahányszor bekapcsolta a rádiót, mindig ezt a dalt hallotta, és vigaszt merített belőle. Gailt azonban teljesen összetörte a veszteség.

Áprilisban Gail odaköltözött a lányáékhoz, meg a három- és egyéves kislányaikhoz. És máris ismét itt volt a karácsony, Gary halálának évfordulója. Gail számára az ünnepből kiveszett az öröm. Hiányzott neki Gary simogatása, a hangja, a lénye, ahogy betöltötte a szobát, betöltötte az egész életüket.

Michelle nagyon aggódott édesanyja elhúzódó búskomorsága miatt, ezért gyakran tervezett vele közös programokat. Egyik délután azt javasolta, menjenek el vásárolni a Big Lotsba, abba az áruházba, ahol édesapja annyira szeretett olcsó ajándékok után kutatni. Gary számára egy kiruccanás a Big Lotsba a karácsonyi időszakban amolyan kincsvadászat volt, ahol minden sarokban valami meglepetésre bukkanhat, ami éppen azoknak való, akiket a legjobban szeret.

Miközben anya és lánya beálltak a parkolóba, Gail igyekezett vidám arcot vágni, mert jól tudta, mennyire aggódik érte a lánya. Azzal is tisztában volt, hogy kisunokái izgatottan várják a meglepetéseket – a december 25-én „esedékes” ajándékokat. De Gary nélkül szomorú dolog volt vásárolni.

Az áruházba lépve a két nő különvált, hogy a polcokon meg az asztalokon ajándékokat keresgéljen a kislányoknak. Gail egykedvűen sétált az áruház vége felé, ahol nagy halom „Varázstáblát” látott: a népszerű táblácskákra a gyerekek mindenfélét rajzolhatnak, majd egy gombot megrántva mindezt letörölhetik. Gail felemelte az egyiket, hogy kipróbálja, és észrevett rajta valami írást. Oldalt fordította, hogy elolvashassa. Hirtelen megdermedt.

Vastag, nagy betűkkel a következő állt rajta: „Szeretlek, Gail.”

Gail odakiáltott a lányának: – Shelly, gyere ide gyorsan.

Michelle néhány sorral odább nézelődött, babaházba való bútorok között keresgélt. – Mi az? Mondd már, mama – unszolta Gailt. De édesanyja újra hívta. Ezúttal Michelle kiérezte anyja hangjából a sürgetést. Odarohant hozzá.

Gail remegő kézzel nyújtotta feléje a varázstáblát. – Te írtad ezt? – kérdezte a lányától. Michelle megrázta a fejét.

A kézírás nem hasonlított Garyére. A Gail elég gyakori női név. Bárki, aki megfordult az áruházban, odaírhatta ezt a pár szót, bármikor és bármilyen okból – egy srác, aki ugratni akarta a barátnőjét; egy férj, bocsánatkérés gyanánt a feleségének; egy apa, így mutatva ki a szeretetét a kislányának. De Gail tudta, kinek szól az üzenet.

– Ó, Istenem – mondta. – A papa jelet hagyott nekem.

És megvette a játékot, miközben a kasszánál ülő alkalmazottnak a lelkére kötötte, nehogy véletlenül letörölje az írást. Aztán anya és lánya hazavitték a táblát. Gail a hálószobájában helyezte el, ahol a gyerekek nem férhetnek hozzá – elég egy apró érintés, és az üzenet örökre eltűnik. Egy év telt el azóta, és még mindig ott van: ígéret az eljövendő karácsonyokra.

Gail két lábbal áll a földön. Se ő, se a lánya nem dől be az olcsó miszticizmusnak vagy a felszínes népbutításnak. De Gail egyvalamiben nagyon hisz – hogy élete legmagányosabb pillanatában, egy meglepetés, ritka kincs, egy szeretetteljes üzenet „várt rám ott, hogy rátaláljak”.

A karácsony a meglepetések időszaka, tudja ezt minden gyerek. A felnőttek pedig tisztában vannak vele, hogy a bánat és öröm, a csalódások és veszteségek közepette, az akciós áruk és leértékelt tárgyak összevisszaságában elrejtve ott az igazi meglepetés: a szeretet.

Vote it up
533
Tetszett?Szavazzon rá!