Az életet habzsoló Mozart

Milyen volt az ember a legenda mögött?

Kapcsolódó cikkek

Aránytalanul nagy fej, az áll tövében toka, a jellegzetes előreugró orr. Himlőhelyes bőr. Nem épp jóképű férfi. Csak a szeme szép. Hatalmas és ragyogó, tele élni vágyással, szeretet utáni sóvárgással, és a halált sejtve néz a világra. Mindez egyedülálló muzsikában ölt testet: a Mozart-jelenségben.

Csodálatos a bécsi ősz 1791-ben a zeneszerző Wolfgang Amadeus Mozart számára. Végre, közel tíz évvel a Szöktetés a szerájból után Varázsfuvola című operáját szinte minden este előadják a Theater auf der Wiedenben, újabb átütő sikert arat, ami rengeteg pénzt is hoz neki. Sőt még ennél többet is: tehetős magyar és holland pártfogók olyan életjáradékot kínálnak a mesternek, mely lehetővé tenné, hogy teljes egészében a komponálásnak szentelhesse magát, nem kellene addigi fő jövedelemforrásával, a koncertezéssel és tanítással előteremtenie a megélhetését.

Mozart boldog lehetne, mégsem az.

Beteg. Fáj a feje. Akkor, a nagy vidámparkban, a Praterben sétálva azt nyögi feleségének, Konstanze-nak, hogy őt biztosan megmérgezték.

De az ég szerelmére, kicsoda?

Mozart senkit nem nevez meg. Egy név azonban mégis hamarosan közszájon forog. Antonio Salierié.

Olasz. A királyi udvar zeneigazgatója. Nagy befolyásra tett szert Bécs zenei életében és még azon kívül is. A világhírű költővel, Beaumarchais-val dolgozik együtt librettókon, miközben Mozartnak be kell érnie azzal, hogy zenét írjon ez utóbbi Figarójához. De miért akarná Salieri a kollégája halálát? Irigységből? Miért irigyelhetné Mozartot?

Mégis egyre többen ezt rebesgetik.

Salierinek helye van azon árnyak sorában, melyek Mozart életére rávetülnek már salzburgi évei óta, ahol 1756. január 27-én megszületett. Mindig megpróbál elmenekülni előlük; azt akarta, hogy védjék meg tőlük, annak bizonyosságát akarja, hogy szeretik. Mindenkit, a szüleit, a testvéreit, a cselédeket, a családi házba időnként érkező látogatókat mind arról faggatja: „Szeretsz engem?” Csak a zenében találja meg végre azt a szeretetet, amiből nem kap eleget a mindennapi élet egyhangúságában, még későbbi életében sem.
 

A Mozart család Louis Carrogis Carmontelle vízfestményénÜl a zongoránál a gyermek, pufók kis keze alig éri át az oktávot. Mozart mégis játszik. Illetve árad belőle a zene. Aztán felvirrad az a nap, amikor átadja apjának a tintapacás, maszatos kottalapot, az első kompozícióját. Ekkor ötéves.

Leopold, a salzburgi hercegérsek szolgálatában álló közepes tehetségű zenész apa, meglátja a lehetőséget. Ez a fiú többre viheti, mint ő. Hamar, nagyon hamar világhírűvé kell válnia. Később majd az egyik nagy európai királyi udvarban szerezhet magának magas posztot.

Megkezdődik a gyakorlás. Vasszigorral. Az apa többek között azt tanítja: ne bízz az olaszokban! Különösen azokban az olaszokban ne, akik a szó szoros értelmében a zenei élet hangadói, még Salzburgban is, ahol a természetesen szintén olasz Giuseppe Maria Lolli halászta el előle a püspöki udvar zeneigazgatói posztját. A fiú megszívleli az atyai intelmet, és aztán egész életén át úgy érzi, üldözik és mindenünnen kirekesztik az olaszok. Mindezek előtt azonban a hatéves fiú európai hangversenykörútra indul a szüleivel és Nannerl húgával.

Münchenbe, Bécsbe, Párizsba és Londonba. Mozart letakart billentyűzeten játszik. A különcködésért lelkesedő rokokó közönség rajong érte. Aztán 13 évesen Róma következik. Ott a pápa lovaggá üti az ifjút, de ennél fontosabb is történik. Itáliában, a zenés színház hazájában Mozart meg akarja „tanulni” az operát. Ott ül a nagy operaházakban, mások, már befutott mesterek műveit hallgatja, megfigyeli, hogyan érték el a hatást, hogyan teremtettek drámát, hogyan formálták meg a karaktereket. Majd az ujjgyakorlatnak számító Bastien és Bastienne megkomponálása után megírja első igazi operáit, köztük a Mithridatészt, és nagy sikereket arat. De biztos állást, például a milánói főhercegtől, nem kap. A főherceget Bécsből Mária Terézia császárnő óva inti attól, hogy az idejét komponistákra „és más haszontalan emberekre” fecsérelje.
 

Az 1773-as év Mozartja már nem csodagyerek, hanem elszánt fiatalember, és híres. Salzburghoz kötődik. Az új hercegérsek, Hieronymus von Colloredo a szolgálatába fogadja.

Az érsek okos ember, mérsékelten „felvilágosodott”. Meg akarja reformálni az államot, karcsúsítani a bürokráciát, termelékenyebbé tenni a gazdaságot. Ugyanakkor fél a forradalomtól, amilyen nemrég tört ki Amerikában. Még jobban fél a forradalmároktól. Ebből a Mozartból – mint zenésszel, nincs baj vele, tényleg nem akárki – még az is lehet. Legalábbis ő így gondolja. Mindig konfliktus támad körülötte.

Bécsben, 1781-ben, amikor a nemesek és kíséretük meglátogatják Colloredo beteg édesapját, a birodalmi alkancellárt, valóban kirobban a konfliktus. A kiváltó ok apróság: egy megbízatás – el kellett volna vinni egy kis csomagot Salzburgba, de ez meghiúsult, mert Mozartnak nem volt pénze postakocsira.

– Nekem többé nincs közöm egy ilyen semmirekellőhöz! – sziszegi Colloredo.

– Nekem se magához! – sziszegi vissza rögtön Mozart.

Aztán benyújtja a lemondását. Egy jelentéktelen muzsikus felmond egy hercegnek! Az udvaronc, akinek át akarja adni az iratot, a Mozart családhoz jó szándékkal viszonyuló Arco gróf farba rúgja az ifjú lázadót arcátlansága miatt. Mozart legalábbis ezt állítja apjának írott levelében.

Mozart ekkor már Bécsben tartózkodik. Szabad minden tekintetben. A „pótapa” Colloredo elleni lázadás után a „valódi” apa elleni lázadás következik. „A papa a második Isten után!” Valaha ezt mondogatta a gyermek. Addigra az istenné magasztalás már szertefoszlott.

Constanze Weber (Hans Hansen festménye)Leopold papa akaratával szembeszegülve veszi feleségül „a Weber nőt”, Konstanze-ot, egy sikertelen muzsikus lányát, igazi nagy szerelme, Aloysia Weber primadonna testvérét. Aloysia nem viszonozza szerelmét, Mozart pedig ül a zongoránál, és azt énekli: „Aki engem nem akar, megcsókolhatja az ülepemet...” Konstanze viszont akarta őt, ő meg akarta Konstanze-ot. Heves, viharos kapcsolat ez. Kergetőznek a szobákban, a földön hemperegnek, aztán kivétel nélkül mindig a legközelebbi ágyban kötnek ki. Valószínűleg egyikük sem marad hű. Eközben a megsértett apa Salzburgban fortyog.

Sose tud túllépni a fiával való szakításon, miként a fiú sem. Mozart a Don Giovannin dolgozik, amikor az apja 1787-ben meghal, és a néhai Leopold Mozart iránti félelemmel vegyes tisztelet borús akkordok formájában újra meg újra felbukkan leghíresebb operáiban, s aztán a halál maga is színre lép a Kővendég alakjában.
 

A halál mindvégig elkíséri útján Mozartot. Gyerekkorában himlőn és hastífuszon esik át, utazásai közben bitófára felakasztott embereket lát. Akkor tehát bárki végezheti így? Az élmény örökre bevésődött. Az apjának írott utolsó levelében olvasható, hogy nincs este, amikor ne azzal a gondolattal aludna el, hogy másnap reggel talán fel se ébred.

Annál nagyobb mohósággal veti bele magát az életbe. Mindenbe, amit az kínál, legyen az szerencsejáték, ital, nők. Igen, beléjük is. Azzal büszkélkedik, hogy kétszázban „lelte kedvét”, és tanítani sem tudott olyat, akibe nem szeretett bele.

Mégis, mindemellett olyan életmű születik – vajon ez a hiperaktív, örökké nyüzsgő, rohanó, meg-megbotló, az életen tárt karokkal átviharzó teremtmény mikor talált időt és nyugalmat rá? –, mely gazdagságában és változatosságában felülmúlhatatlan.

Hol is kezdje az ember a misék, szimfóniák, zongoraversenyek és az operák hosszú sorát? Pedig utóbbiak Bécsben szerény sikereket arattak. „Este a Giovannit unatkozva hallgattam”, jegyzi fel naplójába egy bizonyos Zinzendorf gróf.
 

Ezek mégis hírnevet és némi pénzt hoznak. A nyomorról, szegénységről szóló történetek ugyanis nem igazak. Mozartot jól, nagyon is jól megfizetik. Csak épp mindig kifolyik a kezéből a pénz. Nem tanul meg bánni vele azon évek során, míg az apja törődik minden mással, hogy ő teljes figyelmét a zenének szentelhesse. Ő meg nem csupán az életet élvezi, hanem a nagyvilági életet is.

Csak a különleges minőségű ruhák felelnek meg, a saját inas és a saját hátasló. Az esték éttermekben teltek, Konstanze konyhaművészeti tehetsége feltehetően rémesen csökevényes. Ezenkívül Mozart bőkezűsége a pazarlás fogalmát is kimeríti.

A koldusok tekintélyes alamizsnával kelhetnek útra. Kollégák minden teketória nélkül kapnak kölcsönt, melyből Mozart ritkán lát viszont egyetlen fillért is. Emellett sokan akarnak jegyvásárlás nélkül bemenni a hangversenyére, ő meg ilyenkor odakiált a kapusoknak: – Engedjék be őket! Ne akadékoskodjanak! – Addig-addig, míg aztán esténként gyanúsan kidudorodó kabátban oson a bécsi mellékutcákon a legközelebbi zálogház felé.

Az 1780-as évek végén köszöntött be a pénzkérő levelek időszaka, melyek közül sok szól a lojális pártfogónak, a kereskedő és szabadkőműves páholytárs Michael Puchbergnek. „Sajnálatomra ismételten Öntől...” Mégsem tud egyenesbe jönni.

Pedig ebben az időszakban Mozart mindenki másnál keményebben dolgozik. Hamar egy zongoraszonáta a porosz király lányának, aztán gyorsan egy opera, a Cosí – ilyen a szokásos munkatempója. Az utolsó művek egyikét, a Titust Csehország új császára, Lipót megkoronázására szánja, és néhány hét alatt írja meg, részben a térdén, a postakocsiban ülve, útban Prága felé. E teljesítménynek ára van.

A túlhajszolt, kimerült test egyre riasztóbb jelzéseket ad. Mozart súlyos depresszióba esik, valószínűleg erős koffeintartalmú pirulákkal veszi fel ellene a harcot.

A zeneszerző édesapja, Leopold Mozart (Pietro Antonio Lorenzoni festménye)A salzburgi időkből jó ismerős Emanuel Schikaneder színházi impresszárió veszi rá a Varázsfuvola megírására. Zenei kaland a mesevilágba, semmiképp sem méltó Mozarthoz. Konstanze azonban megint a divatos Badenban kúráltatja magát, a férjnek meg elő kell rá teremtenie a pénzt.

Munka és megint munka, túlfeszített tempóban, állandó megszakításokkal, amilyen a Titus megkomponálása, vagy egy szürke ruhás idegen látogatása azzal a felkéréssel, hogy írjon egy rekviemet név nélkül.

Ma már tudjuk, ki volt az idegen: Walsegg-Stuppach gróf bizalmasa. A megbízó fiatalon elhunyt feleségének akar úgy emléket állítani, hogy azt a látszatot kelti, mintha ő írta volna a rekviemet, ami akkoriban nem számított ritkaságnak. Mozart mégis beleborzong, a halált vélte felismerni a komor hírhozóban, és úgy hiszi, a saját rekviemje lesz ez. Lám, egy újabb és legalább olyan baljós kísértet, mint a többi, ott Bécsben, az „olaszok”, különösen az udvarnál, akik az ő túlfűtött képzeletében folyvást mindenféléket suttognak, és örökké a nyomában járnak, főleg a mindig nyájasan mosolygó Salieri.

1791. október 13-án Salieri ott ül Mozart mellett a páholyban a Theater auf der Wiedenben, a Varázsfuvolát hallgatva: – Felettébb élvezetes, kedves kolléga... – Mozart sütkérezik a siker fényében.
 

De már késő. Mozart 1791. december 5-én éjjel meghal. A halál oka: „lázroham”, ami nagyjából ugyanannyira pontos diagnózis, mint a manapság közkeletű „szívmegállás” kifejezés. Nyolc forintért, amennyit az özvegy meg tud fizetni, közös sírba temetik. Konstanze és Schikaneder hiányzik a gyászmenetből, Salieri viszont állítólag jelen van.

Ő a későbbiekben is törődik a Mozart családdal, a legkisebb fiút ingyen tanítja zenére. A szóbeszéd azonban azóta is úgy tartja, hogy ő ölte meg Mozartot.

Ez is hozzátartozik Mozart történetéhez. Vagyis az, hogy nemcsak a műveiben teremtett olyan halhatatlan figurákat, mint Figaro, Don Giovanni, Papageno, hanem a való életben is kiosztott megváltoztathatatlan szerepeket másoknak.

Az utókor szemében az idősebb Mozart nem több, mint zsarnok apa, Nannerl a fivére árnyékában meghúzódó kishúg, Colloredo a szigorú despota. Salieri pedig örökre megmarad Mozart gyilkosának.

Csak maga Mozart mentes minden sztereotípiától. Imposztor, istenek gyermeke – vagy mindkettő? Mindenképpen géniusz – és rejtély.

Vote it up
67
Tetszett?Szavazzon rá!