Az én hős barátnőm

Személyes vallomás a Nobel-díjas burmai ellenzékiről, aki 1988 óta küzd azért, hogy ne vesszen el a demokrácia reménye

Megjelent: 2011. július

Kapcsolódó cikkek

A világ szemében Ang Szán Szú Csí szépséges hősnő, az a Nobel-békedíjas, aki hol börtönben ül, hol házi őrizetben tartják, és az az asszony, aki már több mint húsz éve küzd azért, hogy Burmában (ma Mianmar) ne vesszen el végképp a demokrácia reménye. Szú azonban számomra mindig is az a hétköznapi, ugyanakkor rendkívüli feleség és anya marad, akivel 35 évvel ezelőtt közeli barátnők lettünk, amikor mindketten ifjú tudósfeleségek voltunk Oxfordban.

Először a férjét ismertem meg, Michael Arist: 1974-ben találkoztam vele, amikor mindketten tibeti tanulmányokat folytattunk a londoni Keleti és Afrikai Tudományok Iskolájában. Az első perctől kedveltem őt – Michaelt nem lehetett kimondottan jóképűnek nevezni, de volt benne valami szelíd jóság, amitől mindenki jól érezte magát a társaságában.

Noha még csak 27 éves volt, már éveket töltött a királyi család angoltanáraként Bhutánban, a hegyekben meghúzódó parányi tibeti királyságban. Torzonborz hajával és hórihorgas termetével úgy festett, mint egy óriás, aki épp most ereszkedett alá a Himalájából. Bemutatkozáskor magától értetődő büszkeséggel jegyezte meg: – A feleségem burmai.

A véletlen úgy hozta, hogy Londonból 1975-ben mindnyájan Oxfordba kerültünk: japán férjem, Szadajosi, a Szovjetunió gazdaságának szakértője meg én, valamint Szú és Michael, kicsi fiukkal, az 1973-ban született Alexanderrel. Ott aztán jobban megismertük egymást. Ebben sokat segített, hogy Szú meg én ázsiaiak voltunk, egy olyan városban, ahova a világnak erről a tájáról csak elvétve vetődnek. Barátságunkat bensőségesség jellemezte, ami egyetlen más oxfordi barátommal sem alakult ki.

Amikor először pillantottam meg Szút, egy csodaszép fiatal nőt láttam, aki babakocsit tol, longyit visel – ez a szaronghoz hasonló, burmai nemzeti viselet –, a haja lófarokban, homlokán frufru. Nem akartam elhinni, hogy valójában 29, egy évvel idősebb Michaelnál, aki ránézésre akár az apja is lehetett volna.

Burma viszontagságos múltja
Ang Szán Szú Csí 1988 nyarán robbant be a világpolitika színpadára, amikor a burmai nép régóta tartó tiltakozása tetőfokára hágott az 1960-as évek elejétől tomboló kegyetlen katonai diktatúrával szemben, amely a külföldtől való elszigetelődéshez és katasztrofális gazdasági helyzethez vezetett.

Ne Vin tábornok 1962-ben katonai puccsal ragadta magához a hatalmat, de 1988-ban, a több hónapja tartó tömegdemonstrációk nyomán bejelentette szándékát, hogy lemond. És meglebegtette, hogy Burmában akár többpárti demokrácia is létrejöhet.

Hogyan lehetne demokráciát teremteni egyik napról a másikra egy olyan országban, ahol ennek utolsó maradványait már oly régen a porba tiporták?

A megoldást Szú jelenthette: Ang Szán lányaként hazájában nagyon híres volt. Tábornok apja segített a második világháborúban a szövetséges csapatoknak legyőzni a japán betolakodókat, majd a függetlenség felé vezette az országot.

Ang Szánt 1947-ben meggyilkolták, mielőtt Burma elnyerhette volna függetlenségét, de őt tartják a nemzet atyjának, és ekként is tisztelik.

A katonai rezsim ellenzéke merészen úgy gondolta, hogy a tábornok nevének varázsa hozzásegítheti az országot ahhoz, hogy egy új vezető irányításával újjászülessen.

Az akkor 43 éves Szú éppen Rangunban tartózkodott, az édesanyját ápolta, aki agyvérzést kapott.

Régóta dédelgette magában a reményt, hogy előbb-utóbb tehet valamit szegény, sokat szenvedett hazájáért. Hirtelen karnyújtásnyira volt a lehetőség. Ne Vin beszéde után egy hónappal Szú kilépett a politika porondjára. Fél éven belül egy új politikai párt, a Nemzeti Liga a Demokráciáért vezére lett, amely az 1990-es általános választásokon mindent elsöprő győzelmet aratott.

Ám a katonai junta – amely az ország nevét 1989-ben Mianmarra változtatta – nem fogadta el a választások eredményét. Szú az elmúlt 20 évből csaknem 15-öt házi őrizetben töltött.

2010 novemberében Mianmarban újra választások voltak, de a szabályokat szándékosan úgy alakították át, hogy Szú és hívei ne indulhassanak rajta.

Szú meg én szívesen cseréltünk ételrecepteket, és együtt jártunk vásárolni Oxford fedett piacára. Sokat nézegettük a kirakatban a Liberty virágmintás anyagait, amit aztán leárazáskor meg is tudtunk venni. A kelméből Szú longyit varrt magának.

Michael tibeti kutatásaival úgy-ahogy megpróbálta eltartani a családját, a jövedelmük azonban nagyon csekély volt. Ám Szú remekül értett ahhoz, hogyan kell olcsó alapanyagokból ízletes vacsorát varázsolni. Büszkesége nem engedte meg, hogy lealacsonyodjék a sült hal és sült krumplihoz, a hamburgerhez vagy más gyorsételhez. Még karácsonyi pudingot is készített fél évvel karácsony előtt!

Úgy próbáltam rajtuk segíteni, hogy az egész családot meghívtam vacsorára – ilyenkor kedvenc japán ételeiket főztem, sabu-sabut, szukijakit meg tempurát.

Idővel visszatértünk Japánba a férjemmel, 1985-ben pedig – tíz évvel az első találkozásunk után – a Kiotói Egyetem egyik kutatói ösztöndíjával Szú is Japánba érkezett a kisebbik fiával, Kimmel, aki akkor úgy nyolcéves lehetett. A hétvégeken gyakran felkerestek minket a Biva tóra néző vidéki házunkban.

Szilvesztereste is eljöttek, s mi elvittük őket egy közeli buddhista templomba, ahol a nagy templomi harangot japán hagyomány szerint 108-szor kongatták meg. Másnap meggyőződhettem arról, mennyire hiányzik Szúnak Burma.

Hallottam, hogy nem messze tőlünk van egy burmai templom, Szú pedig megkért, hogy menjünk el oda. Egy kis teremben az oltáron egy burmai Buddha-szobor állt, arcán gyöngéd és örömteli mosollyal. Szúnak elakadt a szava. Bár a pénzzel mindig nagyon körültekintően bánt, 5000 jent (mai értéken kb. 12 500 forintot) ajánlott fel a papnak, hogy mondjon el egy könyörgést, majd a Buddha-szobor előtt arccal a földre feküdt; aztán felállt, majd újra meg újra a földre feküdt, s két kezét összekulcsolva burmai nyelvű imát mormolt.

Ekkor hasított belém, hogy Szú meg én mindig csak Angliában és Japánban találkoztunk, Burmában soha. Most egy japán faluban, szemtől szemben egy burmai Buddhával váratlanul kinyilvánította Burma iránti érzelmeit. Ösztönösen azt éreztem, hogy ő csak hazai talajon tudná kiteljesíteni önmagát. Mindenféle veszély és nehézségek ellenére nem lenne mégis boldogabb, ha újra hazájában tevékenykedhetne?

Japánbeli tartózkodásának vége felé egy napon újra meglátogatott engem, kedvenc mandzsu tésztánkat hozta (hagyományos japán gőzölt gombócot) a zöld teához. Miközben teáztunk, így szóltam hozzá: – Szú, a helyedben én visszamennék Burmába. A hazádnak szüksége van rád – már az angoltudásod is felbecsülhetetlen érték. Michael szerezhetne egy ösztöndíjat valamelyik indiai egyetemre, így nem lennétek olyan távol egymástól, a gyerekeket be lehetne adni bentlakásos iskolába… nem gondolod?

Rendes körülmények között Szú mindig villámgyors válaszokat adott a kérdésekre, de most némán meredt maga elé. Én azonban tudtam a választ. Japánban kapcsolatba lépett burmai diákokkal, akik nagy csodálói voltak apjának, Ang Szánnak. Szú lassan tudatára ébredt annak, hogy az őiránta tanúsított tiszteletükbe egyfajta várakozás is vegyül.

A gőzölt gombóc érintetlen maradt a tányéron. Végül Szú felnézett. – Igazad van, Noriko – szólalt meg végül.

Bő két év múlva már Burmában volt. A többi történelem. Azóta nem találkoztunk – noha Szadajosi meg én minden évben elutazunk Oxfordba, így tartjuk a kapcsolatot azóta felnőtt fiaival, akik végtelenül büszkék az édesanyjukra.

Családi piknik a szülőkkel Skóciában

Politikai pályafutása 1988. augusztus 26-án kezdődött, amikor Burma legszentebb vallási helyénél, a ranguni Szvedagon pagodánál óriási tömeg előtt – Michael és a két fiú tekintetétől övezve – Szú beszédet tartott. – Való igaz – mondta az embereknek –, hogy sokáig külföldön éltem. Az is igaz, hogy a férjem külföldi. De ezek a tények soha nem kerültek összeütközésbe hazám iránti szeretetemmel és odaadásommal. – Beszédét folytatva az az évi fölkelést „a nemzeti függetlenségért vívott második küzdelemnek” nevezte. Emlékezetes pillanat volt.

Amikor legközelebb találkoztam Michaellel Oxfordban, Szúról beszélgettünk, és a hazája iránti elkötelezettségéről. – Tudod, Noriko – mondta Michael –, kezdettől az volt az érzésem, hogy valamikor eljön majd ez a nap. Egyszer nagyon régen megígértem Szúnak, hogy ha Burma népének szüksége lesz rá, én nem fogok az útjába állni.

Némán könnyet ejtettem a barátnőmért, aki ilyen jelentős feladatot vállalt magára.

• Michael Aris 1999-ben prosztatarákban elhunyt.
• 2010. november 13-án, egy héttel az után, hogy a junta által létrehozott párt, az USDP elsöprő győzelmet aratott, feloldották Ang Szán Szú Csí házi őrizetét.

Vote it up
240
Tetszett?Szavazzon rá!