Az én históriám: Öcsi

A kisfiút kidobták a nagy hóba. Nem volt rajta se kabát, se sál, se sapka. Nem nézhettem tétlenül

Kapcsolódó cikkek

Már nagyon vártam a postást. Vártam, mint mindennap. 1961 tele volt, s én hétfőtől szombat délutánig Bélapátfalván, a gyógyszertárban dolgoztam. Családom, 13 unokatestvérem és a barátaim Egerben éltek. Úgy ellensúlyoztam az egyedüllétet, hogy harminc emberrel leveleztem.

Amint nézelődtem, egyszer csak a szemközti közértből egy kisgyermeket dobtak ki a nagy hóba. Gallérjánál fogva penderítették ki. Nagyot huppant. Nem volt rajta se kabát, se sál, se sapka, csak egy mackónadrág és egy gombos bársony felsőrész.

Ekkor a patikával szemközti házból kilépett az ott lakó fiatalasszony. Két kislánya a szánkón ült. Kihúzta őket a kocsiútra, és visszament bezárni a kaput. A mackónadrágos kisfiú odaóvakodott, és vágyakozva nézte a szánkót, megfogta a földön fekvő zsineget, noha a rajta ülő két gyermek miatt mozdítani sem tudta. A két kislányt az időjárásnak megfelelően, szépen felöltöztették, még a szájukat is bekötötték sállal. A fiatalasszony meglátta ezt a jelenetet, odarohant a szánkóhoz, és a kisfiút kétszer úgy pofon csapta, hogy az beesett az árokba.

Kiléptem a gyógyszertár ajtaján, hogy végére járjak, ki ez a kis emberke, kinek ártott és mivel, hogy így bánnak vele. Szólítottam: – Öcsi, öcsike gyere ide! – Lassan, araszolva jött felém, én meg egyre csak biztattam. Időbe telt, amíg végül fagyos kis kezét megfogva bevittem a patikába. Leültettem a sarokban lévő háromlábú székre, és beszélni kezdtem hozzá. – Hogy hívnak? Fázol? Kérsz teát? Éhes vagy? – kérdezgettem. Ő semmire sem válaszolt, csak nézett rám a csodálatos barna, riadt őzikeszemével. Falubeli munkatársaim azt mondták, nem tud beszélni, és nem is ért meg semmit, egyetlen szót mond csak: „Bubu”. Ezért a helyiek Bubunak hívják őt.

A gyermek ott kucorgott a sarokban, én meg beszéltem hozzá, miközben a patikai teendőimet végeztem. Jöttek betegek, akik megerősítették: sajnos ez a gyermek teljesen értelem nélküli. Figyeltem őt, és beszéltem hozzá szüntelenül. Amikor a takarítónő meghozta az ebédemet, őt is odahívtam, és megkérdeztem: – Öcsike, kérsz egy kis levest? – Rám nézett és megszólalt: – Lehet. – Kettéosztottuk a levest, és jóízűen megette. Szépen, önállóan. Aztán a grízes tésztát is. Kanállal és kézzel.

Délután négy órakor zártam a patikát, és nehéz szívvel váltam meg Öcsikétől. Hogyan lehetséges ez: kitesznek az utcára egy ilyen kicsi, háromévesforma gyermeket, és egész nap nem keresi senki? Hétfőtől szombatig a patika ügyeletes szobájában laktam, amelyet egy nénitől kibérelt házrészben alakítottak ki. A házinénitől aznap megtudtam, hogy a kisfiú szülei pékek, alkoholisták, továbbá, hogy van egy testvére is.

Másnap, amikor nyitottam és felhúztam a rolót, Öcsi ott állt a hideg, havas lépcsőn. Kékre fagyva, dideregve. Meghatódtam, leültettem hát, és beszéltem hozzá. Amikor nem voltak a patikában, meséltem neki, mint hajdan nagyapám nekem. Fejből, ami eszembe jutott. Figyelt, és láttam, hogy érti, de szólni nem szólt semmit. Közben a hiányzó gombot felvarrtam kis felsőruhájára. Bátorítón megsimogattam kócos haját.

Ezután minden nap így zajlott. Nyitástól zárásig együtt voltunk. Mindenkinek elmondtam, hogy értelmes a gyerek, és mindent ért, csak senki nem foglalkozott eddig vele.
 

Két hét múlva beköszöntött karácsony ünnepe. Vettem Öcsikének egy lendkerekes tűzoltóautót, ami sivítva szirénázott, és rohant végig a patikán. Elkezdett játszani vele, és a sivítást hallva a két kezét a fülére szorítva megszólalt: – Megbojondujok! – Ezt ismételte egész nap.

A munkatársaimhoz fordultam: – Ugye, hogy tud beszélni?

Később otthonról hoztam meséskönyveket, és mindennap azokból olvastam neki. Jóval később megtanítottam neki az órát. Gyorsan tanult! Még később bekötöttem a fejét a kendőmmel, felírtam egy cédulára, hogy mit hozzon a boltból, adtam neki pénzt is. Ez a bolt nem a szemközti volt, hanem a távolabbi, és Öcsi mindent készségesen lebonyolított. Minden sikeres akciója után kapott egy forintot. Ezt beraktuk egy dobozba, perselyként leragasztottuk. Mondtam neki, hogyha majd a pénz összegyűlik, elviszem az Operába, és megnézzük A diótörőt, amelyet addig már sokszor elmeséltem neki.

Egyszer egy vasárnapról hétfőre virradó éjszaka nagyon hideg volt, ráadásul egész éjszaka havazott.  A vonat, amellyel Egerből Bélapátfalvára utaztam vissza, elakadt, és valamikor fél 12 körül értem a faluba. Az én Öcsim ott várt az állomáson a szokásos öltözékében. A vas lámpaoszlopot fogta, a kis keze hozzá volt fagyva a vashoz. Alig bírtam leszedni róla. Leheltem, fújkáltam, a kezemmel melengettem. A szája teljesen el volt kékülve. Akkor éreztem először, hogy ez a gyermek valami különleges módon szeret engem. Az állomás körülbelül egy kilométerre volt a patikától. Útközben hol az egyik, hol a másik kezét melengettem. Én is fáztam, és a patikában is hideg volt. Nem is tudom, hogy vészeltük át ezt a napot.

Egy másik alkalommal – már a következő télen – Öcsi beszakadt a közeli tóba. Aznap nem jött. Azt hittem, beteg. Majd úgy tíz óra tájban megérkezett. A ruha tetőtől talpig csontkeményre fagyott rajta, és hajszálai úgy meredtek az égnek, mint a sündisznó tüskéi.

– Mi történt veled? – kérdeztem.

– Beszakadtam – válaszolta. Akkoriban már ő is többet beszélt. Odakint mínusz 10 fokot mutatott a hőmérő. Hárman gyorsan levetkőztettük. Jól betakargattuk, melengettük. Törülközővel dörzsöltem a testét, szárítottam a fejét. A ruháit a kályha köré terítettük ki. Biztos voltam benne, hogy agyhártya- vagy tüdőgyulladást kap. De nem! Délután felvette a száraz ruháit és hazament.
A szülei nem is tudták, mi történt vele. Még csak náthás sem lett!

Határtalanul edzett kisfiú volt. Nem kényeztette el az élet, sem a családja. Az édesanyja akkoriban át-átjött, és megkérdezte, nincs-e terhemre Sanyika. Akkor tudtam meg a nevét, de én soha nem hívtam Sanyikának, ő csak Öcsi maradt. Máig is Öcsi, pedig már elmúlt ötven.

Egyik nap véres fejjel állított be az én „fiam”. A homlokán csorgott a vér, bele a szemébe. Nagyon sírt. – Mi történt már megint veled, Öcsikém?

Nem engedte, hogy elvigyük orvoshoz, csak a „dóccelésznéni” nyúlhatott a sebhez

– Föllökött a kecske. – Nem engedte, hogy elvigyük az orvoshoz. Csak a „dóccelésznéni” nyúlhatott hozzá. Én bevetettem minden tudásomat, de nagyon szétnyílt a seb a szemöldöke fölött. Amikor el tudtam állítani a vérzést, leragasztottam a sebet. Napközben többször átütött a vér, és cserélni kellett a kötést, de Öcsi nem sírt, biztonságban érezte magát, szerinte minden rendben volt. Tényleg rendbe jött – ez is. Nem gyulladt be, nem fertőződött el. Néhány nap múlva levettük a kötést.
 

Öcsi közben iskolás lett! Mindennap együtt írtuk a leckét, olvastunk és számoltunk. Én jártam a szülői értekezletekre is. Amikor a perselyben összegyűlt a pénz, elvittem A diótörőre, egy délelőtti előadásra az Operába. Öcsi szájtátva nézett már akkor is, amikor beléptünk a hatalmas épületbe, és meglátta a belsejét. Nem győzte csodálni az óriási csillárt, amely fokozatosan veszített fényéből az előadás kezdetén. Végig szótlanul figyelt, nem kérdezett semmit, hiszen a meséjét már évek óta ismerte.

Újra elkezdtünk pénzt gyűjteni a dobozban. Az újabb ígéretem az volt, hogy együtt megnézzük a János vitézt. De erre már nem került sor! 1965 decemberében férjhez mentem, Budapestre költöztem, ott is dolgoztam.

De a kettőnk kapcsolata nem szakadt meg, Budapesten is meglátogatott a keresztanyjával. Amikor Laci fiam megszületett, gyakran volt nálam, dajkálta, szerette őt. Az általános iskola elvégzése után három szakmát is kitanult. Pék-, cukrász-, szakácsoklevelet kapott. Amikor letöltötte a katonaidejét, megnősült. Néhány évet az NDK-ban dolgozott, és alkalmanként csomagokat küldött nekem. Családommal együtt ott voltam a lakodalmán. Szép kislánya született, aki már tizenkilenc éves.

Tavaly, amikor Öcsi családostul nálam járt karácsonyt köszönteni, végigsimítottam a forradást a szeme fölött. – Öcsikém, ez már örökké megmarad?

– Örökre… – felelte ő.

Öcsi ma is szakács, máig tartjuk a kapcsolatot. Állítja, hogy az igazi édesanyja én vagyok. És ő is olyan nekem, mintha édesgyermekem lenne!

Milyen furcsa, hogy elszaladtak az évtizedek! Olyan, mintha ma lett volna, mikor megláttam a havas árokban.
 

Utóirat: A cikk 2009. decemberi megjelenése után „Öcsi” továbbra is rendszeresen látogatta az ő Mártika nénijét, és ilyenkor saját főztjével kedveskedett neki. Báthory Sándor ma szakácsként dolgozik egy egri vendéglátó-iskolában, illetve nyaranta a Balatonnál. 2012-ben, pár nappal az asszony névnapja után Fonyódon érte a szomorú hír, miszerint életének 76. évében elhunyt Fülöp Sándorné született Gömböcz Márta. Így fakadt ki: – Miért a jó emberek mennek el mindig?!