Az én históriám: Örök emlékű éjszaka

Gyerekfejjel ekkor döbbentem rá, hogy a felnőttek is sérülékenyek

Kapcsolódó cikkek

Amikor felébredtem, sötét volt, csupán egy közeli utcai lámpa fénye világította meg valamelyest a gyerekszobát. 1968-at írtunk, ötéves voltam, és az erdélyi Csíkszereda újonnan épült tömbházainak egyikében laktunk a szüleimmel.

A szüleim hálószobája felé lépkedve már határozottan éreztem a szagot, majd az ablakon át a park lámpáiból bevilágító fénynyalábokban megpillantottam a füstöt, amely rémisztő, acélkékes színárnyalattal burkolta be a bútorokat.

Ahogy a közbenső helyiségeken áthaladtam, a füst egyre sűrűbb lett. A lakás helyiségei egymásból nyíltak, és egy egyenes mentén helyezkedtek el; az én szobám esett a legtávolabbra a másik végen található konyhától, ahol a füst forrása, egy fűrészpor fűtésű kályha állt. Ez az ezüsttel lefújt, henger alakú, forró monstrum körülbelül olyan magas volt, mint én. Vaslemezből készült belső tárolójában volt a faforgács vagy a fűrészpor (Erdélyben ezt mosztnak hívták, a kályha pedig a mosztos kályha nevet viselte). Egyetlen feltöltéssel egész éjjel, lassan égve, mint hatalmas alvó macska, megnyugtató dorombolás kíséretében sugározta a meleget. Gyermekként is jól ismertem, tudtam, hogy kerülni kell, nem szabad hozzáérni.

Volt ugyan cserépkályha a szobában, amely éjjel is tartotta a meleget, de ha kint nem volt túl nagy a hideg, akkor abba nem gyújtottunk be, a meleg a nyitott ajtókon keresztül úgyis eljutott az egész lakásba.

De sajnos néha előfordult, hogy a begyújtás után egy bizonyos idő elteltével a mosztos kályha lángja kialudt, a lefojtott parázsban szunnyadó tűz pedig rengeteg füstöt termelt, amelynek egy része a kályhában összegyűlt, aztán egyszer csak a láng újra fellobbant, és sunyi robbanással kilökte a füstöt, hogy az újraéledéséhez szükséges levegőhöz hozzájuthasson. Szerencsére nappal már láttam ilyet, így azonnal rájöttem, hogy most is ez történt.

Akkor még nem tudtam, hogy a füst halált is okozhat, de azt igen, hogy ami történik, az nem jó. Átbotorkáltam a közbenső helyiségeken, és a szüleim ágyához érve meglepődve láttam, hogy békésen alszanak. Itt a füst már sűrűbb volt, csípte a szemem. Könnyeimmel küszködve édesapámat szólítottam, de nem ébredt fel. Valamivel hangosabban szóltam, de erre se reagált egyikük sem. (Gyerekként nem tudhattam, hogy az alvásuk már nem természetes, hanem a füst okozta kábulat.)

Kisgyerekként nem tudhattam, hogy apáék nem alszanak, hanem kábák a füst miatt

Megérintettem édesapám karját – semmi. Erősebben megráztam, és még hangosabban szólítottam. Erre megmozdult, de nem ébredt fel. Most már igen rossz érzésem támadt, hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, és ettől nagy veszélyben is, ezért több erőt vittem az ébresztésbe. Édesapám nagy nehezen felemelte a fejét, és körülnézett. Arcáról lerítt, hogy még nem tudja, hol van és mi történik.

– Apa, füstöl a kályha – közöltem tárgyilagosan, miközben nyomban meg is nyugodtam, hogy most már felébredt, és innentől kezdve minden probléma megoldódik.

– Mi van, mi van…? – kérdezte, de úgy tűnt, hogy a válaszomat mégse érti, ezért a pillangóéletnél is rövidebb nyugalmam oly gyorsan szertefoszlott, ahogy rám köszönt.

– Kilőtt a kályha – mondtam újra, és mivel egyértelmű volt, hogy még mindig nem fogta fel a helyzetet, hozzátettem: – Füst van.

Felült, ismét körülnézett. Láttam a szemén, hogy még nem tisztán ugyan, de észlelt engem, és felismert, ezért megismételtem az előbbi mondatomat, hozzátéve, hogy ki kellene nyitni az ablakot (hiszen máskor is ezt csinálták hasonló helyzetben). Végre tudatosult benne, hogy mi történt, és gyorsan felkelt, kissé támolyogva az ablakhoz sietett, és kinyitotta. Friss levegőt szívott, majd engem is az ablakhoz húzott.

– Maradj itt! – mondta, aztán kinyitotta az összes ablakot a lakásban, és felébresztette édesanyámat, aki hasonlóképpen nehezen tért magához.

Miközben megbeszélték a helyzetet, kezdtem megérteni, hogy valami rendkívüli dolog történt, és emlékszem, akkor ijedtem csak meg igazán, hiszen ráébredtem, hogy a mindenhatónak tűnő felnőttek is sérülékenyek. Talán el is felejtettem volna az egészet, sok más gyermekkori élménnyel együtt, ha ott, akkor, azon a valószerűtlennek tűnő, álomszerű éjjelen nem tör rám ez a felismerés.

A szerencsés kimenetelű baleset utáni napokban, hetekben számtalanszor hallottam, ahogy a szüleim újra és újra elmesélték az ismerősöknek, hogyan mentette meg a gyermekük az életüket. Jó volt ilyenkor mindig a középpontban lenni és begyűjteni a dicséreteket. El is hittem, sőt határtalanul büszke voltam rá, hogy én mentettem meg mindannyiunk életét. Tulajdonképpen hősnek éreztem magam.

Felnőve azonban már megértettem, hogy akkor engem, a szinte csak ösztönszerűen cselekvő kisgyermeket, a gondviselés irányított. És büszkeségemet felváltotta a hála.
 

Kíváncsi további olvasói történetekre? Kattintson!

Vote it up
254
Tetszett?Szavazzon rá!