Az én históriám: A sors keze

Egy szerencsétlen gyermekkori baleset révén lettem végül ápolónő, és a sors kárpótolt

Kapcsolódó cikkek

A történet 1955-ben kezdődött. Az Alföldön, egy hajdúvidi tanyán éltem szüleimmel és három testvéremmel. A tanyán nem volt se villany, se gáz. Csikótűzhelyen készült az étel.

Azon a napsütéses reggelen édesanyám tejeskávét akart főzni. Kérte a nővéremet, hozzon be gyújtóst. A nővérem akkor 6 éves volt, én 2 és fél. Mindig szerettem kotnyeleskedni, ezért már szaladtam is utána, hogy majd én viszek. Kicsi voltam, tudatlan és akaratos.

A nővérem egy kuglifát akart széthasítani, de én odakaptam, hogy ne azt, inkább gallyat vigyen be. Ő már nem tudta visszatartani a lendülő szekercét, én meg nem kaptam el a kezem a tőkéről. Két pici ujjam azonnal leesett a tőkéről. Édesanyám akkoriban sok kacsát tartott. Lehet, hogy valamelyik felkapta, és lenyelte.

A tőke csurom vér lett. Én az ijedtségtől felvisítottam és magam elé nyújtva a kezemet a konyha felé szaladtam. Az ajtóból édesanyám indult felém. – Édesanyám, Évike levágta a kezemet! – Előrenyújtott kezemből spriccelt a vér. A gyűrűs- és a kisujjam hiányzott. A középső ujjamat hajszálnyi bőr tartotta. A mutatóujjam fele is lefittyedt, mivel a csontot is átvágta a szekerce.

Édesanyám azonnal a szobába szaladt, és egy széles csíkot hasított le a lepedő széléből, amellyel bekötötte a kezem. Aztán felkapott és szaladt velem a tsz-központba, ahol édesapám dolgozott mint főkönyvelő.

Gyorsan lovas kocsit kerítettek, és vágtában a falu irányába vittek. Hogy ki hívott mentőt, azt nem tudom, de félúton már átraktak a mentőbe és átkötötték a kezem, hiszen addigra mindenem tocsogó vér volt. Ekkor már sírtam, mert fájt, és féltem, hogy otthagynak a kórházban egyedül.

Az ezután következő eseményeket a szüleim mesélték el nekem. A kis- és gyűrűsujjam helyét összevarrták. A középső ujjamat visszaillesztették és visszavarrták, de kissé behajlított állapotú maradt. Viszont tökéletesen érzek és tapintok, fogok vele. Egész jól bírok vele cipelni. A mutató- és a hüvelykujjam tökéletes lett. A műtétet 1955 nyarán végezték Debrecenben a Bartók Kórházban. Akkor ez óriási sikernek számított.

Utána sokáig gipszben volt a kezem, és én nagyon szégyelltem. Ha valaki látni akarta, a hátam mögé dugtam, és nem beszéltem róla. A nővérem büntetése az volt, hogy azon a nyáron, a szülinapjára nem kapta meg a hőn áhított piros labdát.

Teltek az évek. Iskolás lettem. A szüleim belém nevelték, hogy muszáj továbbtanulnom, mert csonka kézzel nem bírok majd kapálni.

Jeles eredménnyel érettségiztem. Az Egészségügyi Szakiskolában felnőtt szakápolói végzettséget szereztem, és abba a kórházba kerültem, ahol visszavarrták az ujjaimat.

Férjhez mentem, megszületett a fiam vörös hajjal, 1 kiló 96 dekával 7 hónapra. Egyéves volt, amikor házfelügyelői állást vállaltam. Kellett a lakás, hiszen addig szoba-konyhás albérletben laktunk. Később megszületett a lányom, aki szintén koraszülött volt. Férjemmel megromlott a kapcsolatunk, elváltunk. Gyerektartást nem fizetett, de sikerült több munkát vállalni, anyagilag helyreállni.

E nehéz időszakban a nővérem volt az igazi támaszom. El-elvitte magukhoz a gyerekeket, hogy én tudjak másodállásban több pénzt keresni. Sokszor felvidított, pénzt csempészett a pénztárcámba, együtt ünnepeltük a névnapokat, születésnapokat, karácsonyt.

Közben visszakerültem az egészségügybe. A DOTE II. sz. Belgyógyászati Klinikáján kaptam állást. Hat év után találtam társat magamnak. 1991 nyarán esküdtünk. A családi ebédet is a nővérem vezényelte. Sütött, főzött, tálalt, mosogatott, intézkedett, hangulatot csinált.

Egy év múlva a Kenézy Kórházban mintát vettek a hónalji nyirokcsomóiból. Mikor kész lett a szövettan, nem mondtak neki semmit, csak gyógyszerjavaslattal hazaengedték. Másnap hívott telefonon, hogy a Tüdőgondozó beutalta a Tüdőklinikára, kísérjem el.

Én éppen éjszakát tettem le, így egyenesen a Nagyállomásra mentem elé. A férje is jött vele. Jó kedvük volt, mint szinte mindig.

Elkértem a zárójelentést, elolvastam, és minden energiámra szükségem volt, hogy fel ne üvöltsek, el ne bőgjem magam. A diagnózis: „A hörgő nyálkahártyájából kiinduló kissejtes carcinoma. A rákos terület nem operálható, nem sugarazható.” Próbáltam magam fegyelmezni, nem szóltam róla, mi a baja.

A Tüdőklinikán az orvos közölte vele a rideg valóságot. Ez tüdőrák. Citosztatikus kezeléssel nyerhet még néhány hónapot. Akarja-e? Hát persze hogy akarta. A nagyobbik lánya éppen terhes volt az első gyermekével. A másik lánya abban az évben ment férjhez. A fia nyolcadikos volt. Kellett neki az idő, nagyon. Közölték vele, mikor jöjjön az infúziós kezelésre, és elengedték.

Visszakísértem őket a vonathoz, de miután elmentek, nem bírtam tovább, kitört belőlem a zokogás. Sajnos tisztában voltam vele, hogy a nővérem egy éven belül meghal.

Illusztráció: a nővér és beteg nővére a kórházbanMegtörtént az első kezelés. Mellette voltam. Jól viselte. A következő kezelés elől azonban elzárkóztak: közölték, nem a Tüdőklinika az illetékes intézmény. Mivel a nővérem vidéki, a Kenézy Kórházhoz tartozik. Ő viszont nem akart oda visszamenni, ahol nem voltak vele őszinték.

Ekkor jöttem én a képbe. Megkértem a II. Belklinika vezetését, engedélyezzék a nővérem kezelését az osztályunkon. Megengedték, de ők is megmondták, hogy legfeljebb 1 hónapot tudnak nyújtani az életén.

A nővérem ekkor 82 kiló volt. Dús, vörös hajú, egyenes testtartású. Jött a következő kezelés és a következményei: hányás, étvágytalanság, fogyás, hajhullás, reménytelenség.

Azután jöttek az áttétek. Diónyi porckemény csomók a bőr alatt. Alig tudott feküdni, nyomták a csomók. Majd a telefonhívás: fél lába nem mozog, a fél fülére nem hall, nem tud enni, segítsek!

Az orvos azt mondta, hozassam be. Ekkor már mentővel érkezett. Bár az előző kezelés óta csak két hét telt el, alig ismertem rá. Negyvenöt kilóra fogyott. Teljesen kopasz lett. Agyi áttétek képződtek.

Jött a sugárkezelés. A hallását és a jobb lábát visszakapta. Az áttét összezsugorodott. Mindennap rettegtem, mire megyek be dolgozni. Iszonyú nehéz mosolyogni, amikor az ember belülről üvöltve zokog. Már csak 37 kiló volt. Hol ezt, hol azt vittem neki, hátha eszik egy pár falatot, de az utolsó 3 hétben semmit nem tudott már lenyelni. 1993. május 10-én hajnalban örökre elment.

A halála életem legfájdalmasabb eseménye volt. Nem múlik el nap azóta sem, hogy eszembe ne jutna.

Jóval később, amikor már az intenzív szakápolóit is elvégeztem, egyszer szóba került a fiam vörös haja. Kitől örökölte? Én sötétszőke vagyok, az apja barna hajszínű. Évánk és a fiam haja teljesen egyforma színű. Ez soha nem hagyja feledni a múltat. Mindennek megvan a maga miértje.

Ha a nővérem nem vágja le az ujjaimat, nem leszek ápolónő s nem lehettem volna ennyit mellette nagy betegségében. Ez a szakma életre szóló nyomokat hagy az emberben. Sokszor megszólítanak az utcán a volt betegek. Utána mindig hálával gondolok a nővéremre. Köszönöm neki, és nyugodjon békében!
 

Kíváncsi további olvasói történetekre? Kattintson!

Vote it up
227
Tetszett?Szavazzon rá!