Az én históriám: Amit a nagyi tanult

Gergő unokám tizennyolc éves. Velem együtt lett nagykorú, pedig én már több évtizedet megéltem

Kapcsolódó cikkek

Fiam születésekor orvosi műhiba történt. Ennek következményeként ma kerekes székben éli az életét, beszélni sem tud. Jelenleg egy értelmi fogyatékosoknak fenntartott foglalkoztató napköziben tölti a délelőttjeit, a délutánjait pedig velem.

Egyedül nevelem őt, mert két éve elváltam. Szüleim segítsége nélkül nem tudtam volna egészséges lélekkel megbirkózni ezzel a helyzettel. Fantasztikus volt figyelemmel kísérni, ahogyan édesanyám és Gergő fiam között egy különleges, bensőséges viszony alakul ki. Édesanyám gyakran elmesélte együttlétük történeteit, és mivel pedagógusként mindig szerettem lejegyezni a benyomásaimat, ezúttal sem volt másként.

Íme, kettejük története, pillanatokban elbeszélve.

Nulladik pillanat: maga a pillanat
Gergő unokám tizennyolc éves. Velem együtt lett nagykorú, pedig én már több évtizedet megéltem. Én lelkileg, ő a törvények szerint. Én most értem el a teljes elfogadás és belső megbékélés állapotát, őt most „fosztják” meg az állammal közösen az önrendelkezési jogától a saját érdekében. Állapota miatt ugyanis néhány hónapja cselekvőképtelennek nyilvánították, lányom lett a gondnoka. Nem tud és most már nem is dönthet az életét érintő eseményekről. De a szemében a legnagyobb szabadságot látom. Nem rágódik a múlton, nem aggódik a jövő miatt, hiszen a fogalmakat sem ismeri. Egyszerűen csak él, benne a pillanatban, legyen az örömteli, szomorú vagy haragos, őszintén, teljes átéléssel. Sokat tanultam már tőle, de még sok tanulnivaló áll előttem. Tudni örülni a legkisebb dolognak, annak, ha palacsinta lesz vacsorára, ha elmegyünk sétálni a Duna-partra, ha kocsival megyünk el valahová. Nevetni, ha ügyetlenkedünk, ha leesik valami az asztalról. Ezt mind az unokámtól tanultam. Vajon, ha ő nem halmozottan sérült, ugyanilyen ember lennék?

Első pillanat: a születés
Sosem felejtem a napot, mikor az unokám született, tizennyolc évvel ezelőtt, május 25-én. Lányomék a kórházba menet bejöttek hozzánk, hogy közöljék, Gergő útra kelt. Az időjárás különleges volt, vihar előtti csend, a levegő feszültséggel terhes. Eső nélkül villámlott, a szürke szín uralta a világot. A szürke magában hordja a fehér és a fekete minőségét egyszerre, rajtunk múlik, melyiket választjuk. Mi a fehér és az öröm mellett döntöttünk. Talán a természet is jelezte nekünk, különleges unokát kapunk. Gergő orvosi műhiba következtében oxigénhiányos állapotba került.

Régen, amikor egy bába elment egy szülő asszonyhoz, nem voltak modern műszerei, és néha meghaltak a babák. Nagy veszteséget és gyászt éltek át a szülők, de feldolgozták, és az élet ment tovább. Szerintem ez az emberségesebb. Most örök az aggodalom: mi lesz vele, ha mi már nem leszünk? Hogyan bírja majd a lányom a terheket egyedül cipelni?

Ma már semmiért nem cserélném el azt a tapasztalatot, amelyet az unokámtól kaptam

Ma már semmiért nem cserélném el azt a tapasztalatot, amelyet az unokámtól kaptam. Úgy hiszem, Gergőnek ugyanolyan tapasztalat végigélnie ezt az életet. Örülök, ha nagymamaként segíteni tudom ezen az úton. Az én segítségem főleg fizikai és lelki, ő pedig csupán azzal segít, hogy van, hogy köztünk él!

Esni csak Gergő megszületése után kezdett. Elkezdődött az élete és a mi új életünk.

Második pillanat: a kommunikáció
A gyerekek hároméves korukra már elég jól tudnak beszélni. Az unokám tizennyolc esztendős, nagyjából öt-hat érthető szót használ rendszeresen. A „mama” köztük van. Elárulok egy titkot, egy teljesen új nyelvet alkottunk. A neve: szem-puszi beszéd.

Mindig tevékeny, modern szóval pörgős asszony voltam, rengeteg a dolgom, és állandóan sietek. Gergő megtanított a lassításra és az odafigyelésre. Gyönyörű, sötétbarna szemével mindent jelezni tud, és örömmámorban úszik, ha kitalálom a gondolatát. Ha „becsap”, vagyis igazán nem kell pisilnie, csak a kerekes székből szeretne kijönni, előre látom a huncutságot a szemében. Ha szeretne valamit, addig nézi kitartóan, amíg kitalálom.

Ki gondolná, mennyi jelentése van a puszinak is. Szia, szeretlek, köszönöm, ügyes vagy, ügyes vagyok (dicsérj meg), „menj már, anya, jól megleszek a mamával”, „figyelj, puszilkodnak a tévében” és így tovább. Csodálatos nyelv, és csodálatos nyelvtanár!

Harmadik pillanat: a humor az élet sója
Alacsony, törékeny asszony vagyok, a kerekes szék pedig nagy. Ha sétálni megyünk, sok pici gödör kerül az utunkba. Az első kerék bizony néha elakad, ilyenkor én megijedek, nehogy a lendület előrebuktasson minket. De Gergő csak kacag, kacag, és azt hiszi, az ő szórakoztatására történnek a dolgok.

Ha gyorsan kell átszaladnunk az úton, mert közeledik egy autó, bizony már lihegve állok meg az út másik oldalán. És Gergő megint csak kacag, kacag, és azt hiszi, neki színészkedem. Erre persze én is nevetni kezdek.

Vajon mennyit nevetnék az unokámmal, ha nem így történnek a dolgok? Tizennyolc évesen mennyi időt tölt együtt egy unoka a nagymamájával ? A pillanat csak attól lesz boldog vagy boldogtalan, hogy melyiket választjuk. Kesereghetnék azon, hogy mi történt Gergővel, de olyan rövid az élet, nem vagyok hajlandó szomorúan eltölteni.

Negyedik pillanat: a papa is huncutkodik
Gergő időnként nálunk töltheti az éjszakát – ezt nagyon szereti. Édesanyjával megbeszéljük, és a napköziből már hozzánk érkezik. Ha szól a telefon, kíváncsian, kicsit félve kérdezi a szemével, ki telefonált. Ilyenkor meg kell „nyugtatnom”, nem anya, így biztosan maradhat. De a nagypapája néha huncutkodik, és ha telefonál valaki, azt füllenti, az anyja volt, és jön érte.

Szó bennakad, szem kikerekedik, és feszült várakozás az arcon. Persze a papa alig bírja ki nevetés nélkül. Aztán elindulok az emeletre, majd megjelenek az ajtóban az ágyneművel. És olyan örömkiáltás hallik, hogy talán még az ötödik szomszéd is meghallja. Jóllehet sokszor lejátszódik ez a rituálé, mégis mindenki becsülettel helytáll a maga szerepében. Bár legutóbb mintha valami „elnéző” mosolyféle suhant volna át Gergő arcán. Lehet, hogy csak a papa kedvéért „ijed” meg a hírre, hogy esetleg mégis haza kell mennie? Ezt a huncutságot is kinézem belőle.

Ötödik pillanat: húslevesnátha
A lányom és az unokám szinte minden vasárnap nálunk ebédel. Gyakran főzök húslevest, szereti a családom. Gergő nem annyira, általában nincs oda a levesekért.

De jól nevelt vidéki fiú, és addig „nem kap” másodikat, amíg legalább néhány kanállal nem eszik belőle. Rafinált az én unokám, új „betegséget” alkotott csak azért, hogy megússza a levest. Olyan „köhögési roham” jön rá, hogy nem lehet folytatni az evést. Na persze némely családtagnak olybá tűnik, mintha egy huncut mosoly kíséretében lenne ebben pici rájátszás is. Végül is életrevaló, hiszen a célját eléri vele, nem kell megennie a levest, és erre maga a papa ad engedélyt. A papa elnevezte húslevesnáthának.

Záró pillanat: köszönet
Az unokám a legnagyobb tanítóm. Annyi mindent tanultam tőle, ami nélküle nem ment volna. A pillanat örömét, a humort, amikor hibázunk, a türelmet, az odafigyelést, azt, hogy észre kell venni az apró dolgokat, elengedni a múltat, nem aggódni a jövő miatt, bizalommal fordulni az emberek felé, és feltétel nélkül szeretni. Köszönöm, unokám, a pillanataid nélkül szegényebb lennék!
 

Kíváncsi további olvasói történetekre? Kattintson!

Vote it up
329
Tetszett?Szavazzon rá!