Az én históriám: Autórablók

Kis híján vége lett az életemnek, és gondtalan tiniből gondterhelt felnőtté váltam

Kapcsolódó cikkek

Lengyelországban születtem, de 1990-ben, hétéves koromban családommal kivándoroltunk Dél-Afrikába. Ez az ország csodálatos lehetőségeket kínált, olyan életszínvonalat, amilyenről az óhazában csak álmodhattunk. Úszómedencés nagy családi házban laktunk, hatalmas kert is tartozott hozzá, mindenféle hobbiállatot tartottunk, és szinte egész évben napsütéses időt élvezhettünk.

A tökéletes idillt azonban beárnyékolta a vészesen terjedő bűnözés. Berácsoztuk az ablakokat, villanyáramot vezettünk a kerítésbe, riasztót szereltettünk föl, amely éjjel-nappali fegyveres őrszolgálattal állt összeköttetésben. Mire kamaszodni kezdtem, minden ágyhoz vészjelző gombot helyeztünk el, a kocsibejárót pedig James Bond-os vörös lézersugarak hálózták be.

Tudtam, hogy az utcákon tombol a bűnözés, de ez valahogy kívülesett a látóteremen, úgy gondoltam rá – miként az elképzelhetetlen dolgokra általában szokás –, hogy ilyesmi csak másokkal eshet meg. Minden figyelmemet lekötötte a bulizás, a baráti köröm, és úgy éreztem, nekem nem történhet bajom.

A tizennyolcadik születésnapomra saját autót kaptam: egy tündéri világoskék Toyota Corollát. Végre szabadnak éreztem magam! Megtaláltam az első komoly kapcsolatomat. A fiúmat Stewartnak hívták, esténként legtöbbször náluk lógtam, hajnalban furikáztam haza, hogy felkészüljek a tanítási napra. Anyám sokat veszekedett velem a randizgatás miatt. Három kocsit is elraboltak a környéken, és nem tetszett neki, hogy késő éjjel vezetek.

Egyik este kilenc óra tájban egy közeli benzinkúthoz hajtottunk Stewarttal cigiért. Visszatérve bekanyarodtunk a kocsibejárójára, leállítottuk a motort, és csókolózni akartunk. Ahogy odahajoltam, közeledő reflektorfényt vettem észre a visszapillantóban. Meglepődtem. Ki a csuda lehet az? Egy lélek sem járt az utcán a borongós holdfényben, és nem vártunk látogatókat.

Hirtelen fékcsikorgás és ajtócsapódás hallatszott; oldalra fordítottam a fejem, és egy lőfegyver csövével találtam szembe magam. Puhakalapos, hófehér fogú férfi fogta meg az ajtókilincset, pisztolya az ablaküveghez súrlódott. – Kiszállás, most kinyírlak titeket – mondta, de a szavak úgy hangzottak, mintha víz alatt mondta volna ki őket.

Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót, és csaknem elakadt a lélegzetem, ahogy a hideg fém a homlokomhoz tapadt. Ez komoly volna?

A kocsirabló az autóhoz lökött, és végigtapogatott. A kocsitető fölött a túloldalra sandítottam, ahol egy másik fegyveres férfi Stewartot motozta meg.

Gondolataim megmagyarázhatatlan módon a kocsi padlóján heverő táskámhoz kalandoztak. Sajnálkozva állapítottam meg, hogy semmiképpen sem tudok hozzájutni. A levegő az iménti fenyegetéstől volt terhes, közben Stewart is kiabált, hogy hagyjanak békén engem. Eszembe villant, amit pici koromban tanultam: efféle helyzetben az ember maradjon csöndben, és fogadjon szót. Mit képzel Stewart?

– Fogd be! – visítottam, ahogy erőt vett rajtam a páni félelem.

A kocsirabló a kocsi elé taszigált, és a bejáróra hasaltatott. Kisvártatva Stewart is mellém feküdt, az arcunk az érdes burkolathoz préselődött.

Az acél keményen a homlokomhoz nyomódott. Behunytam a szemem. Azután valami robaj hallatszott

A két férfi beugrott a kocsinkba, és a gyújtással ügyetlenkedett. A Toyota köpködő motorhanggal előrelódult, a kerekeket csak centiméterek választották el az arcomtól, és ösztönösen oldalra hemperedtem.

Egyszer csak egy villogó fogsor jelent meg előttem a félhomályban. – Most aztán tényleg kinyírlak, megmondtam, hogy ne mozdulj!

Az acél keményen a homlokomhoz nyomódott. Behunytam a szemem. Azután valami robaj... szaggatott kiáltozás, a kocsi kitolatott az utcára, és a támadóm odaszaladt.

Ma sem értem, mi történt, miért nem lőtt le.

Ahogy lassan elhajtottak, az egyikük valószínűleg feltúrta a táskámat, és kidobálta az úttestre az értéktelen holmit: a műanyag Snoopy-figurám, egy üveg körömlakk meg Johnny Depp fotója hullott a földre, miközben az autó vörös fénye kihunyt az éjszakában. Stewarttal mozdulatlanul figyeltük, ahogy a kocsim eltűnik a szemünk elől.

Az egész incidens nem tartott tovább néhány percnél, mégis a végeérhetetlen rettenet óráinak tetszett.

Stewart ölelő karjában, vigasztalhatatlanul zokogva hívtam föl anyámat. Annak rendje és módja szerint megjelent két járőrautó rádióstul, villogóstul és szolgálati fegyverestül. A biztos urak jegyzőkönyvet vettek föl, és egy golyóálló mellényes, izmos rendőr megnyugtatott, hogy ezt nem ússzák meg a gazfickók.

Mégis megúszták. Én pedig egyik napról a másikra gondtalan tiniből gondterhelt felnőtté váltam.

Az autóm két héttel a rablás után sértetlenül előkerült, a banditák nem adták tovább, nem szedték szét alkatrésznek, egyszerűen furikázni akartak egyet.

Az eset nyomán szüleim hamarosan Új-Zélandra települtek, és két év múlva én is követtem őket.

Itt sokkal inkább biztonságban érzem magam, de a félelem mélyen belém ivódott.

Évekig nem mertem sötétedés után autót vezetni, és minden váratlan zajtól hasra vágtam magam. Olykor azt álmodom, hogy lelőnek. Dél-Afrika gyönyörű ország, de erőszak dúl benne, és nem áll szándékomban visszatérni oda.

Új-Zéland lett választott hazám, hálás vagyok, amiért félelem nélkül járhatok-kelhetek az itteni utcákon; nem kell bezárt ajtóval autóznom, és éjszaka nyugodtan alhatok.

Vote it up
190
Tetszett?Szavazzon rá!