Az én históriám: Gyógyító nevetés

Amikor édesanyámat kislánykorában súlyos állapotban kórházba szállították, senki sem sejtette, milyen jól fog szórakozni a kórterem

Megjelent: 2005. november

Kapcsolódó cikkek

Tizenkét esztendős anyám 1964-ben anyám olyan betegséggel „lepte meg” a környezetét, amely nagy fejtörést okozott mindenkinek, elsősorban az orvosoknak. Akkoriban szüleivel és négy testvérével egy kisalföldi falucskában, Dörben élt. Az egész család tehetetlenül nézte, ahogy anyám napról napra gyengébb lesz, és senki nem tudja megállapítani betegségének okát. Alhasa egyre nőtt, fájdalmai erősödtek, a szakemberek pedig tanácstalanul vonogatták a vállukat. Az orvosi diagnosztika akkori fejlettségi szintjén nem volt más lehetőség a baj megállapítására, mint a has felnyitása. Anyám gyerekként tehát egy olyan operációnak nézett elébe, amelynek kimenetele erősen kétséges volt.

A megadott napon nagyanyám, lányát kézen fogva elvitte a csornai Járási Kórházba. A konzíliumra összehívott orvoscsoport vezetője, Lányik főorvos úr, azt gyanította, hogy a probléma nőgyógyászati jellegű, így került anyám az ő osztályára. Amikor beléptek a kis kórterembe, már több ijedt szemű lányka pislogott ki a takarója alól – és kíváncsian szemlélték az új jövevényt. Anyám, akinek arcáról a nevetést semmi nem törölheti le, hamar megtalálta szobatársaival a közös hangot. Hamarosan feltűnt a kórház dolgozóinak, hogy a szomszéd kórtermekből is át-át szökdöstek a betegek, hogy megnézzék, miért hallatszik állandó, felhőtlen gyöngyöző kacagás a kis Éva ágya felől. Sajátos és utánozhatatlan módon nevetett, úgy, hogy az bezengett mindent, a nővérek pedig megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy az ő jelenlétükre, és vigasztalásukra egyre kevésbé van szükség a gyerekek körében.

Mikor elérkezett a műtét napja, sok aggódó szempár kísérte anyámat, ahogy a hatalmasnak tűnő, rideg ágyon eltolták a műtő felé. Kiderült, hogy a hasában egy gyermekfej nagyságú ciszta növekedett, és ha a konzultáló orvosok akár csak még egy napot késlekednek, az már végzetes lett volna.

Aggódó szobatársai nagyon várták a pillanatot, amikor a nevető lányka ágya már nem lesz üres, és végre épségben visszahozzák őt, aki elfeledtette velük, hol is vannak valójában. Mikor elérkezett e pillanat, nem akartak hinni a szemüknek. A kislány erős hányingerrel, nagy fájdalmakkal küzdött. Ahogy átemelték az ágyára, mély, zaklatott álomba zuhant.

Nagyanyám a közeli faluban lakott, így már a műtétet követő délután, az egész napos és keservesen fárasztó földműves munkák, az otthoni teendők és négy gyermekének ellátása után, rögtön Csornára indult látogatóba, és elhatározta, hogy a kórház közelében lévő híres cukrászdában fog ajándékot vásárolni gyermekének.

Ugyanekkor történt, hogy a nőgyógyászati osztály főnővére a munkahelyére tartott. Ahogy közeledett az épülethez, úgy látta, mintha a reggel műtött kislány álldogálna szépen felöltözve a kórház portáján. Megszaporázta lépteit, hogy minél gyorsabban ellenőrizhesse, biztosan jól lát-e, hiszen egy ekkora műtét után a felkelés az életébe is kerülhet a törékeny lánykának. Amikor meglátta a kislány bájos arcocskáját és nevető szemét, kétséget kizáróan megállapította, hogy nem tévedett, és azon mód el is öntötte a rémület. Gyorsan riasztotta a beteghordókat hordágyastul, majd a lányhoz fordult. – Mit keresel te itt?

Ő reménykedő szemekkel a szemben lévő cukrászdára mutatott. – Anyukámat várom.

Sietve megérkeztek a beteghordók, és a hordágyra fektették a szökevényt, majd a főnővér kíséretével elindultak vissza a kórházi osztályra. A lányka szó nélkül tűrte, hogy elcipelik, csak aggódó pillantásokat küldött az édesanyját rejtő cukrászda felé. Miközben felfelé vitték a lépcsőn, a főnővér legnagyobb megdöbbenésére, felhangzott jól ismert, gyöngyöző kacaja.
 

Ekkor nyílt a kórterem ajtaja, és az ijedt főnővér vezetésével betolták rajta a kis Évát még egyszer!

Fent a kórteremben a betegek és látogatóik már messziről hallották a betegszállító kocsi zörgését, és tudták, hogy beteget hoznak megint. Ám ezúttal a kattogás, csörgés mellé, ismerős nevetés hangja is társult, és a betegszoba lakói gyanakodva nyújtogatni kezdték a nyakukat az ágy irányába, ahol legjobb emlékezetük szerint Évike aludt, a műtét után még mindig kábán, fejbúbig betakarózva.

Aztán a paplankupac hirtelen megmozdult, és anyám bamba képpel felült, mert nem igazán tudta, mire ébredt fel. Ekkor nyílt a kórterem ajtaja, és az ijedt főnővér vezetésével betolták rajta a kis Évát még egyszer! Legalábbis mindenki így hitte abban a pillanatban. Egyszerre minden megmerevedett. Mindenkinek kellett egy kis idő, míg felfogta, hogy az ágyban álmosan pislogó beteg lány nem ugyanaz, csak a megszólalás utánig is ugyanolyan, mint a hordágyon kacarászó. Aztán kirobbant a nevetés, amikor mindenki számára világossá vált, hogy a nővér, riadt féltésében, anyám ikertestvérét tuszkolta a hordágyra. A nevető kórust persze sápadt, még gyenge anyám cincogó nevetése, és keresztanyám sztereó hahotázása vezette. Ikertestvére kezét fogva anyám csodálatos javuláson ment keresztül, és ez erőt adott mindenkinek, aki látta őket.

Aztán az ikrek felnőttek, de nem szűntek meg soha mosolyogni, sem környezetüket kacagással mulattatni, még akkor sem, amikor a nővérképző elvégzése után mindketten egyazon kórház egyazon osztályán helyezkedtek el. Családjuk és gyermekeik lettek, de ez a történet végigkísérte életüket. Aztán úgy alakult, hogy mégis távol szakadt egymástól az ikerpár. 1985-ben keresztanyám zenész férje oldalán, két unokatestvéremmel kivándorolt Ausztráliába. Hivatását azonban ott sem hagyta el, ma is egy időseket gondozó kórházban dolgozik. Úgy látszik, a Jóisten úgy gondolta, hogy a földgolyó mindkét felén szüksége van a betegeknek az ő gyógyító nevetésükre.Am

Vote it up
75
Tetszett?Szavazzon rá!