Az én históriám: Iskolai szőttes

Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, íratta le velünk a tanár úr. Talán túl komolyan vettem

Lány létemre szerettem csínyeket elkövetni, verekedni, a kristálycukorba belenyalni, hazafelé a boltból a kétkilós, friss, illatos kenyér héját megenni. Kaptam is érte eleget, mármint pofont anyámtól.

Télen öregapám szobájába menekültem, és kértem: – Papa, meséljen!

A mese – most már tudom –, az életről és a becsületről szólt. Szép lassan megmérgezett a tisztességgel, becsületességgel, emberséggel.

Körmenden születtem. Kéthetes koromig téglagyáros unoka voltam. Utána államosították a gyárat, de mi ott maradhattunk, ott dolgozott alkalmazottként öregapám, apám, egykori alkalmazottaik, a vályogvető cigányok között. Én pedig az ő gyerekeikkel nőttem fel, velük kezdtem a tanulást a berki iskolában. Berki Körmend külvárosa, a téglagyár környéke, a téglagyári cigányok és a családom lakhelye volt. Az osztályban a cigány gyerekeken kívül talán öten-hatan ha voltunk nem cigányok. Közülünk kerültek ki a leckenézők. Elsőben egyszer a tanító néni – Oszterhuber Gizellának hívták – számtanból olyan sok leckét adott fel, hogy már anyu mondta, hagyjam a fenébe, feküdjek le, mert én már csak bőgtem a konyhaasztalnál, hogy elfáradt a kezem, nem tudok már számolni sem.

Másnap a másik két padsor leckenézőjének kivételével senkinek sem volt kész a számtanleckéje. Gizi néni kiadta a parancsot: – Akinek nincs kész a leckéje, álljon sorba körmösért! – már neki is kezdett, a gyerekek pedig könnyeiket nyelve masíroztak a helyükre. Mi, leckenézők az első pad mellett álltunk, és néztük a műveletet.

Egyszer csak öregapámnak a hófehér, nagybajuszos arca jelent meg, és elindultam a sor legelejére. Odatartottam a kezem a tanító néni elé. A botja megállt a levegőben. Nekem minden porcikám reszketett. Még soha nem kaptam körmöst. – Mit keresel, itt Marika? – kérdezte.

– Az én leckém sincs kész.

Gizi néni pulykavörös színre váltott, és hatalmasat ütött az ujjam hegyére. – A másik kezedet is tartsd ide! – és már le is sújtott.

Aztán a tanító néni dühösen a sarokba vágta a botot, a többi verésre várót a helyére zavarta, és elkezdte a rendes számtanórát.

Amikor otthon elmeséltem, apám csak annyit mondott: – Már látom, mennyi bajod lesz az életben, te lány.

Öregapám rászólt apura: – Akkor legalább te hagyd békén. Jól csináltad, lányom.
 

Felső tagozatba már a városba jártam. Itt szaktanárok tanították a tárgyakat. Kedvencem a magyar lett.

Ötödik osztálytól belépett az orosz nyelv is. Anyám nem győzte szidni. – Minek ilyen marhasággal tömni a gyerek fejét?!

Én el is hittem neki, és épphogy meg nem buktam belőle. Itt is voltak leckenézők, akik oroszul jelentettek a továris ucsinyelnyicának.

Egyszer tényleg véletlenül nem volt kész a házi feladatom. Viki néni távolba meredő szemmel, ki tudja hol járt gondolatban, amikor mondták a nevemet, és hogy nem készítettem el a damásnyie zadányiét. A jelentés utáni csendre az orosz tanárnő csak ennyit mondott: – Haraso.

Én elvigyorodtam. Hát ha haraso, akkor legyen haraso! Most már felmentettem magam az oroszlecke-írás alól. A tanárnő sosem figyelt a jelentésre, én meg elkanászodtam.

Májusban aztán beütött a mennykő. – Sorban hozzátok ki a házi feladatos füzeteket! Leosztályzom!

A füzetemnek csak első és utolsó lapja volt. A többit már rég kitéptem.

Félévkor megbuktam oroszból. Otthon nem bántottak, én mégis szégyelltem magam

Félévkor megbuktam oroszból. Otthon nem bántottak, én annál jobban szégyelltem magam, saját magam előtt.

Egyszer megbetegedett a magyar tanárnő, akinek az óráján én voltam a menő. Betoppant Viki néni, és bejelentette, hogy ő fogja helyettesíteni. – Ki olvas legszebben az osztályban? – tette fel a kérdést.

Kórusban hangzott a válasz: – A Marika!

– Kicsoda? – Viki néni nem akart hinni a fülének. – Álljon fel a Marika!

Sértődötten és szégyenkezve felálltam. Már nem emlékszem, mit kellett felolvasnom, de beleadtam apait-anyait. A felolvasás után Viki néni lerohant a katedráról, a nyakamba borult és összevissza csókolt. Most rajtam volt az elképedés sora. – Micsoda tehetség! Holnap a várban színjátszópróba lesz ötkor, tiéd a főszerep!

Annyira elmerültem a hülyeségben a szegény tanárnővel kapcsolatban, hogy még azt sem tudtam, színjátszói is vannak. És enyém lett a főszerep.

De ami a nagyobbik dolog, hogy év végén hármast kaptam oroszból.